Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 4. szám · / · FIGYELŐ

Babits Mihály: KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Új népiesség. - Egypár friss verseskönyv tanulságosan szemlélteti ennek az úgynevezett «új népies iránynak» eredendő-bűneit s veszélyeit. Költőik talán nem «tehetségtelenek». Sértő Kálmánnak [*] például eleven és színes képlátása van. De hogy elront, elborít, betemet itt minden jobb hatást a sok sújtás és cifrázás! Micsoda «falusi pillanat» ez! A könyv legelső sorait olvasom: egy kis kétstrófás idillt a lepénysütésről; s már kezdődik a mesterkélt jelzők kiabáló, sőt álliteráló zuhataga. «Gazda emeli föl a konyhaküszöbön Barna bütyökbimbós, vöröslángú kezét ...» Ez a népiesség megölte testvérét, az egyszerűséget. «Meghúzták az évek maguk. Bizsereg a fene faruk», - mondja a költő. «Szöszi felhők tertyegnek égen ...», «Lődörög a ringó mellük», - mondja az eprészőkről, nem tekintve pontos szójelentést és grammatikát sem. S mit szóljak az ilyen kínrímekhez:

A szerelmes, nagy Petőfi,
gombolyag az esze rőfi ...

Egyszerűség, vers, értelem, megsemmisülve félreáll e körmönfont póriasság erőltetett hadonázása előtt, s még a névelők is kényelmetlenül érzik magukat. A dal a falut zengi, de az intim szegénység patriarkális színeit túlrikítják a durva és furcsa pórkuriózumok, blazirt városi olvasók kedvéért mintegy gombostűre tűzve: csődörherélés, tetűjárás, vagy tizenkétágú köpések. Bevallom, szörnyűnek találom olykor ezt az etno-pornográfikus költészetet, mely körülbelül olyan viszonyban például van az Illyés Gyuláéval, mint Lisznyai volt Arany Jánossal. A Lisznyaiak és Vas Gerebenek nem haltak ki, sőt soha úgy el nem búrjánzottak, mint ma. Sértő Kálmánt olvasva nem vagyunk mindig messze a «szotyogó szotty» és «rotyogó rotty» poézisétől. Sőt ép az a másik fiatal költő is (Radnóti Miklós), akinek új könyve [*] paplanomon hever, s akinek modern szabadvers-uniformisa alatt talán halkabb líra gyenge szíve dobog: ilyen virágénekeket dalol:

Minden alszik itt, két virág is szotyogva
egymásra hajlik ....... s rotyogva nő ....

Ahol a virágok is szotyognak és rotyognak, ott nem csoda ha a napfény «hasrafekszik utakon és nagyokat mélázva vakarja farát». Ebben a költészetben a Kraftausdruckok pótolják az erőt, a pongyolaság a spontánságot, paraszti születés a hivatottságot, s a fenegyerekség a tehetséget. A költő «örvény és guta», osztályharcos hitvallásához híven azt igéri magának, hogy: «nyelves tüz leszek majd én, urak fejebubján!»

S mintegy alibit igazolandó, Lisznyai utóda váratlanul a marxizmusba huppan, s még az Istent is magával vonja:

Ha kérdezhetnéd, paraszt, az Istent,
Hogy suti fejeddel mit kell tenni?
Fölálmosulna fülledt trónján
És kibökné hogy: szervezkedni.

Ostor és kritika. - Zárójelben mondva: ez nem akart a két könyv kritikája lenni. Mint ilyen, kissé egyoldalú volna, s nem egész igazságos. Az ostor csak az egyik oldalt éri; a másik láthatatlan marad. E két költőben vannak jobb dolgok is; bár néha úgy tűnik föl, mintha a póri sújtások és durvaságok nélkül Sértő jámbor Szabolcska-epigonok közé süllyedne, vagy, még rosszabb, Ady-epigonok közé, Radnóti pedig az egyforma és színtelen szabadversgyárosok proletárseregébe. A hibák valószínűleg mélyen összefüggenek az erényekkel; de költészetünk egészét tekintve a hibák ezúttal jelentősebbek az erényeknél. A hibákról akartam beszélni; a tehetség csak belépőjegyül szolgált, e rovatba. Ostorom nem személyt vág; s hol személyt - mint minap a Tanut -, ott ezt a személyt különösebben becsülöm. Szeretném büszkén hangoztatni: nem harcolok, Puk Mihály módjára, mezítelen cigányhadak ellen. Noha a cigányhadak mindjobban körülvesznek, megfojtanak, elömlenek mindent ami igazi irodalom, s nem tudom, meddig tart még ... meddig szabad még tartani megvetésünk nyugalmának?

Regények. - Levelet kaptam multkori cikkemre, mely igazságtalansággal vádol a modern regény irányában: vajjon Tolsztoj, Dosztojevszki, Thackeray, Flaubert, Balzac, Meredith vagy Hardy, mind csak egy efemér műfaj tűnő értékei? Ezt ugyan bajos volna állítani. A műfaj meghalhat: de Homérosz vagy Vergilius sem vesztették el varázsukat azért, mert az eposz meghalt. A művek olykor halhatatlanok; csak a műfajok halandók.

Az eposz úgy halt meg, hogy kihalt: mindig kevesebb született. A regény talán úgy hal meg, hogy mindig több születik. Ez is egy neme a halálnak: a tömeggé higulás. A szesz is elveszti erejét, ha föleresztik. A modern regény elvesztette erejét; mint olvasó napról-napra érzem, hogy nem érdekel az új regény akkor sem, ha jó. Minden mást szívesebben olvasok. Igaz, hogy ezzel szemben a jó naturálista regény új meg új tömegekhez jutott el. De ez már csak kultúrstatisztika és szociológia. Az irodalom sohasem az, amit a jelen tömegek olvasnak: az mindig a jövőé és a keveseké. Ezren és ezren hajóznak Amerikába: de ezek már nem felfedezők és nem conquistadorok. Az irodalomtörténet nem kevésbé arisztokratikus, mint a felfedezések története.

A modern regény nagyjai felfedezők voltak. Felfedezték a valóságot. Az élet igazi lehetőségeit, a sors vonalait, az emberi lélek titkait, a cselekedetek rugóit. Felfedezéseiket izgatott szemmel és dobogó szívvel követtük; s azok nem maradtak hatás nélkül egész látásunkra, életnézetünkre. Egy Tolsztoj-fejezet egész társadalmunk sívárságára döbbentett rá. A naturálisták felfedezték a vaskos valóság életízét. Csupa felfedezés! Móricz a modern magyar parasztvalóság életízét ...Móricz, aki utolsónak képviseli a nagy naturálizmust, mint ahogy a másik magyar, Arany János, utolsónak képviselte valamikor az eposzt.

A mai regény már egészen más, és a mai naturálizmus egészen más. Életszaga és életíze nem kevesebb, egyben mégis óriási a különbség. Nem felfedezi, csak ábrázolja a valóságot. Az olvasó érzése nem a lélek mélyeit fölkavaró megdöbbenés: hát ez a valóság! Ilyen a valóság! Ellenkezőleg: az olvasó öröme a ráismerésé, mint a jó fényképnél. «Tényleg ilyen! pontosan ilyen! én is így ismerem! micsoda élethű rajz! milyen megfigyelés! szinte látom, szagolom, ízlelem stb.»

Ez azonban nagyon alacsonyrendű műélvezet; s erre pályázni alacsony művészet. A képzőművészetben mindenki tudja ezt, s csak a laikus tartja valami nagy dícséretnek, ha egy arcképről például azt mondom: milyen élethű. Rá kell már jönni, hogy ez a portréhűség nem nagyobb érdem az irodalomban sem. A naturális regény azonban nem tart igényt többre. Mindent, ami ezen túl van, megvet és perhorreskál, s a legnagyobb zsenitől is azt a különös önmegtagadást követeli, hogy minden ambicióját az élet mentül hívebb és elevenebb reprodukálására szorítsa le. A zseni azonban teremteni és nem reprodukálni született: s ez az, amiért azt írtam multkor, hogy mennél zseniálisabb az író, annál inkább feszélyezve érzi magát a mai naturálista regényben. Zseni: még a szó is elavult ma. Az irodalom foglalkozás lesz, céhekbe verődik. S a műfaj - korunk vezető műfaja - művészetből receptrejáró ügyességgé válik, szakmányba gyártott, tömegeknek való cikké, szezoncikké, mely lemondott a halhatatlanságról, s melynek méltatása már valóban nem az irodalom dolga.

Szállok az Úrnak... - Ha a regény dokumentáris értékét akarják fejtegetéseinknek ellene szögezni: akkor azt kell értenem: minek ehhez regény? A szépirodalmi föleresztésre valóban csak a tömegeknek, az alacsonyrangú olvasóknak van szükségük, akikből hiányzik a kellő fantázia mely az u. n. «száraz» adatokat automatice megeleveníti. Az a könyv például, amelynek a címét fölírtam, [*] többet mond nekem, s érdekesebb, mint a divatos (gyakran feminin gyártmányú) történeti regények tucata.

Szállok az úrnak ... Az ember valami tósztgyüjteményre gondolna; holott itt egy informatív nyelvészeti műről van szó mely a magyar udvariassági formák történetét nyomozza, első megjelenésüktől kezdve napjainkig. Tudós szerzője (Kertész Manó) rengeteg adattal rendelkezik, áttekinthetően csoportosítja őket, s egyszerűen és jól adja elő. A téma fontos. Cím- és rangkórságban vergődő nemzet vagyunk, s történetünk és pszichológiánk, politikánk és poézisünk szinte kiolvasható a címek és bókok gazdag flórájából. A könyv a maga nemében a legjobbakhoz sorakozik, s amint mondtam, szívesebben olvasom sok büszke regénynél, mely az irodalom, sőt költészet külsőségeivel követeli figyelmemet.

Persze ez mégsem irodalom, s mégiscsak nehezen tudnék belenyugodni, hogy egyszerűen ily informatív literatúra lépjen a regény nyomába. Bármennyire érdekel is, nem elégít ki, s ürességet hagy; minden adat külön-külön izgat, mégis a könyv végére érve mintha nem olvastam volna semmit. Mindig így vagyok az ilyen könyvekkel (például a Takáts Sándor-félékkel és hasonlókkal) - érdekes, jól van megírva, de bizony csak lejegyzett tudnivaló mindez, s nem irodalmi mű. Nem mintha nem tudnék elképzelni tisztán értelmi, tudományos prózát, ami mégis igazi irodalom, s talán pótolhatja a regényt bizonyos vonalain, mint ahogy soká pótolta is, például az újkor elején az esszé, vagy a görög-római idők történetírása. De ehhez valami filozófia kell, azaz máris költészet: kompozíció, fantázia, egység. «Súlyosnak érzem azt az adósságomat hogy nyelvünk ilyen jelentős szerepének évszázados történetéből nem vontam le bizonyos elvi tanulságokat» - mondja Kertész Manó. A tudvágy kielégült; de az író szomjas maradt, akár az olvasó.

Inyesmester. - Én most egy másik, vaskos, bibliaszerű könyv [*] társaságában töltöm estéimet, amely szintén informatív, sőt lexikális célú, adatok gyüjteménye, s mégis sokkal több jogon sorozható az irodalomhoz, noha bizonyára kevesebb embernek fog eszébe jutni hogy odasorozza. Ezt a könyvet a konyhából hoztam be, a szakácsnőnktől, aki azt állítja (mert a férjének volt egy kis földje Zala vármegyében) hogy a könyv többet ér hat hold földnél. Az összehasonlításról nem tudok ítélni, de a könyvet lehetetlen elhallgatnom; mert amellett hogy fontos praktikus szükségleteket szakértők véleménye szerint kitünően kielégít, engem is kielégít, úgynevezett irodalmi igényeimmel, mint olvasót. Itt ugyan az adatok tömegét nem filozófia, vagy egységes kompozició emeli az irodalmi örömök régiójába: hanem a szerző ízlése, gyönyörűsége, emlékező és játékos lelke, melyet e kedves témába belevetett. Nem akarom Brillat-Savarin szellemét ídézni; mert az Inyesmester könyve minden európai látóköre - vagy mondjuk inkább: ízléshorizontja - mellett is teljesen magyar könyv. Inkább Krúdy Gyula szelleméből lebeg itt valami: akinek néhány kitünő novellája nem áll távol e gasztronómikus kultúrától. A régi magyarság ízléskultúrájának gazdag és kifinomult lelke él itt tovább, úri apáink s nagyapáink vidéki háztartásainak szelleme; s egy lehelletnyi még a XVIII. századi, barokk magyar kultúra szelleméből is, mely kíválóan gasztronómikus kultúra volt. Az élet (mert a feleségem nem győz csodálkozni, milyen gyakorlati tanácsokat tud adni ez a könyv a mindennapi élet és élés szempontjából is), valóban harmónikusan összefonódik itt a kultúrával. Nagy kiadóink ritkán bocsátanak piacra oly igaz és irodalmi művet mint ez a szakácskönyv. S remélhetőleg az Inyesmester sikere meg fogja győzni a kiadót hogy az igaz irodalom kell a közönségnek.

[*] Sértő Kálmán: Falusi pillanat. Genius-kiadás.

[*] Radnóti Miklós: Lábadozó szél. A szegedi fiatalok művészeti kollégiumának kiadása.

[*] Kertész Manó: Szállok az Úrnak ... Az udvarias magyar beszéd története. Révai-kiadás.

[*] Az Inyesmester Szakácskönyve. Athenaeum-kiadás.