Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 4. szám
Ködös idők Karácsony és Újév között,
ó furcsa-meleg uccák, lázbeteg kirakatok -
kifáradt ím mindnyájunk kezéből a robot,
az ujj befele görbül, ködbe hullik az agy,
a toll percegni fél, a ceruza kihagy -
Jó ez a lágy bolyongás, ez az időtlen ucca,
ez esti köd-sugallta felelőtlen kaland,
megyünk időn, uccán, estén, ködön keresztül
menetelünk s a nesz, léptünk nesze a cél
s mit vacogó fülünk meglop a ködön át:
talán a messzi énekek vonzanak
tél-túl, templomtalan, bosszús litániák.
Mint a katona ki keserves frontokon
küzdött egy éven át, négy évszak nyomorában:
szédül a dallamos, ápolt béke-világban
hálába-káprázott szemének mind rokon
amit lát, amit ér, mind testvér, mind barát
és mégis idegen, érzi: valószinűtlen
hogy e jó hullám, mellyel sodortatja magát
megtartja hátán és nem löki partra hűtlen:
így, most, e ködben itt, rozsdaszín álmaim közt
mint félelem fog el egy földi gondolat:
ledob hátáról ez a jó hullám, az év-vég,
Újesztendő, látom zord sziklapartodat.
Addig is hadd szorítsam meg a társnak kezét,
ki úgy pillanthat elmúlt esztendejére vissza
hogy minden tette jó volt és gondolata tiszta,
ha van ilyen társ, hadd szorítom meg kezét -
mi pedig milliónyi züllött Emberiség
kiknek mindennapos kenyerünk és vizünk
a vétek és mégis bocsánatban hiszünk:
fogjuk meg láthatatlan mi is egymás kezét.