Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella

Illés Endre: MUNKANÉLKÜLIEK
Kassák Lajos regénye - Nyugat-kiadás

Az életnek élet a neve, a munka pedig halál. «... ergon de thanatos», - valóban így volna? Kassák Lajos új regénye, a Munkanélküliek, ennek a herakleitoszi mondatnak kétkötetes antitézise.

Többszáz oldal nagyméretű freskóján, egymás mellett s mögött sokasodó alakok kemény rajzában, néhol szinte dantei víziók zsúfolt inferno-képén bontja ki Kassák a herakleitoszi szavakkal feleselő s szembehelyezkedő igazságát: nem a munka, - a munkanélküliség a halál. S nem csupán a kenyértelenség és hajléktalanság testi borzalmakkal túltelített fenyegetése: az alig-alig elkerülhető fizikai halál. De egyben egy másik halál is: lassúbb, kínosabb, rettenetesebb. A társadalomból számkivetett s az önmaga biztonságából kihullt lélek vergődése s pusztulása valami mély farkasveremben. S ha amaz, - a testi kín, - farkasfogakkal tép és szaggat, emez, a lélek izolálódása, - egérfogakkal, de annál kérlelhetetlenebbül őröl. Nem dolgozhatsz? nincs munkád? máris megkaptad a munkanélküliség skorbutját. De amíg az igazi skorbut csak a fogakat lazítja meg, csak a csontokat lágyítja kisebb mésztartalmúvá, csak gyengébb-erősebb gyulladásokat s vérzéseket okoz, - a munkanélküliség helyrehozhatatlanabbul rombol: a legerősebb embert s a legigazabb hitet is meglazítja és kiveti sarkaiból, a legkeményebb gerincet, önérzetet, magatartást is meglágyítja meghajlítja akár a legaljasabb komiszság felé, s oly elharapózott-tüzü gyulladásba borít minden tagot, hogy a külső világ minden érintése fáj és éget már, minden külső jelenség ütésre késztet, - s ez az ütés az aszociális és anarkista ember vak, esztelen s ösztönös ütése már. A munka s a munkaalkalmak hiánya a kapitalista társadalom roppant kolosszusában, úgy látszik, teljesen analóg a vitaminok hiányával az emberi szervezetben. S tüneteit látva, joggal beszélhetünk betegségről. A kor sztigmája s a kor irtózatos epidémiája a munkanélküliség; s döbbenetes tünetei: a demoralizált emberek ezrei és százezrei, a besüppedt s cserbenhagyott célok a szolidarítás-érzés néha lélekzet-elállító hiánya, kis koncokért vad farkasok alázatos farkcsóválása, majd őrült összemarakodása, s a minden emberit és emberséget rég megtagadó, aszociális gesztusok minden nap feltáruló-megmutatkozó teljes skálája.

A munka halál?

Ez a két kötet áttüzesedett szavú, áttüzesítő s meggyőző antitézis. Mintha acéltüdővel kiáltották volna el.

A herakleitoszi mondás első fele azonban nem ily idegen már Kassáktól. Sőt ábrázolásmódjának akár a mottója is lehetne a néhány kemény szó: az életnek élet a neve. Mint kőtáblára írt parancshoz ragaszkodik munkája közben Kassák mindvégig ehhez a felismert igazsághoz, emberi és művészi lelküsmerettel meg nem inogva könnyű alkalmak csábításaitól. Az életnek élet a neve. S ő nem is ad neki más nevet. Más világítást. Más valőrt. Más magyarázatot. Nem szűr, nem desztilál, nem fügefalevelez. A tényeket nem burkolja be érzelmeinek, egyéniségének, dialektikájának sisteregve előtörő, fehér gőzeivel. A matériába nem lopja be észrevétlenül a szimbolizmus élesztődarabkáit, nehogy a megkelt s felpuffadt anyag eltorzítsa a dolgok valódi s igaz konturjait. S a sok különálló részletjelenséget sem foglalja egybe s nem építi erőszakosan be tudományos teóriák hatalmas épületrendszerébe. Nem. Az életnek valóban élet a legegyszerűbb s a legigazabb neve. S ő csak minél keményebb, tárgyilagosabb, dísztelenebb, igazabb kifejezésre törekszik. Még ha a túlmerevítés s a kopárság veszélye is fenyegeti sokszor.

Ez a kemény tárgyilagosságra való törekvés - s kivált ebben a műben szite elvitathatatlan Kassáktól.

Azok a szavak tehát, melyekkel Kassák a Nyugat Barátok Körében új regényét a jobb- s a baloldal felé útnak indította, megvallom s úgy érzem, kissé mizantrópiával beoltottak, legalább is a kritika felé. Lehet ugyan, hogy akad majd jobboldali kritikus, aki «elfogult osztálytudatával túlságosan politikai beállításúnak» fogja tartani a regényt, s megtörténhetik, hogy jelentkezik valaki baloldalról is, aki «pártelfogultságánál fogva kevéssé politizáltnak fogja minősíteni a könyvet» - mégis... ezekben a jelentkezésekben alig hiszek. S még ha így is lenne: lehet-e ily átlátszó s tendenciózus elmarasztalásnak bárki előtt bármilyen súlya? Aligha.

Statisztikai kimutatásokra épített tanulmányt, vagy «életből merített adatokkal» tarkított riportot írhatott volna erről a témáról, - vallja Kassák, - de ő a feladat művészi megoldását választotta, számok s adatok csoportosítása helyett embereket és miljőt kívánt teremteni, a dolgok felszíne helyett a dolgok mélyét és lényegét felvillantani. S minden jobb- és baloldali kritikus itt veszti el politikai csatáját a művészi megoldás és megvalósítás előtt. Mert ez a regény valóban nem aktuális s nem politika. S így az egyik oldalon nem sokalhatják túltelítettségét, a másikon pedig nem keveselhetik. Ami politika, aktualitás, statisztika, riportanyag s gyujtóanyag a munkanélküliség kaotikus komplexumában zsúfolódik, mindazt sikerült Kassáknak (más kérdés: hogyan s mennyire?) emberekben, sorsokban, helyzetekben, miljőkben - a plakát, a röpcédula, a szónoklat, a statisztikai tabellák kétdimenziós síkjáról a művészi alkotás háromdimenziós terébe s atmoszférájába átépítve művészi érzékletességgel megjeleníteni.

Minden műalkotás igazában külön kis kozmosz. Kassák regénye is az. Zárt rendszer. Külön világ, idegen csillag. Pályája a reménytelenség vagy eleve elrendelten egy más bolygónak való rohanás s a felrobbanás; talaja láva s jég, hevít s megdideregtet, egy pillanatnyi nyugalmat és pihenést nem atmoszférája a levegőtlenség nyomása; s lakói... akár a leprások társadalma, oly mélyre süllyedtek, megbélyegzettek s számkivetettek.

Ahogyan ez a világ szemünk előtt lassan kialakul, s ahogyan később már a lehúnyt szem sötétjében is velünk marad és fel-felkísért: az első benyomás s a végső áttekintés, a regény indás, bokros, őserdős rengetege: a legigazabb élmény s a legsalaktalanabb teljesítmény. Mint a tengerfenék világa... A társadalom legmélyebb, legalsóbb rétegének képe ez a néhol döbbenetes erejű rajz. A nagy mélységek világa, ahol a víz irtózatos erejü nyomása eltorzítja már az élet ismert s megszokott formáit. Torz halak, különös vízi növényzet, ismeretlen és rettenetes élet, a mozgás szinte megváltozott fizikai törvényei. Ritka írói erőfeszítés s diadal, amely ilyen elemi erővel ható képet tud felmutatni, s ebben a képben fel is oldja mondani-valója minden kibogozhatatlannak látszó görcsét és csomóját. Mint a nagy nyomástól eltorzult halak a tengerfenéken: valahogy ilyenek ezek az emberek is, itt, a társadalmi rétegezettség legmélyén. Senkihez és semmihez nem hasonlítanak. Eltérő már a konstrukciójuk is. S más az életük mint amilyen életet eddig ismertünk. Sőt, amilyen életet azelőtt ők ismertek s éltek. S még sem hatnak egzotikumként, nem akváriumbeli csudák, nem is egy tétel illusztrációi. Ami igazán érték Kassák regényében, ami legelőször szembetűnik s legmélyebben belénk vésődik talán az: hogy ezek az emberek a munkanélküliség sztigmás figurái, miljőjük teljes természetességét teremtik meg maguk körül. Életüket, ezt a tengerfenéki életet revelálják, a maga csorbítatlanságában s valóságában.

Amikor azonban a jobb- és baloldali kritika előtt Kassákkal egyetértően lecsaptuk a sorompót: a politikai türelmetlenség és elfogultság terrorja elől a művészi megformálás, teljesség s igazság exterritoriális védelme alá helyeztük egyben a művet. Nem a kritikát zártuk tehát ki, csupán a pártelfogultságot. Szükséges ezt külön hangsúlyozni? Tulajdonképen nem. A tiszta kritika jogai mindenkoron s mindenkivel szemben kétségbevonhatatlanok és megtámadthatatlanok. De Kassák ővrje körül, mint az átmelegedett levegő, kétségtelenül s Kassáktól nem is egészen szándéktalanul remeg bizonyos politikai nyugtalanság. Nem egészen szükségtelen tehát mindennemű elfogulatlanságot hangsúlyozni, különösen oly alkotással szemben, amilyen a Munkanélküliek, amely az utóbbi években megjelent Kassák-regények közül tán a legalkalmasabb arra, hogy anyagában, kompoziciójában, céljaiban, eszközeiben szemléletessé tegyük a Kassák-próza feltűnő művészi hiányosságait.

Hol kell ezeket keresnünk?

Tán paradox megállapításnak hangzik: az erényeiben.

De nem Kassák az egyetlen müvész, akit saját tehetsége, azaz egészen pontosan: ennek a tehetségnek kész s szerzett sajátosságai gáncsolnak el. Itt a Munkanélküliek-ben, vagy az Angyalföld-ben, a Megnőttek s elindulnak fejezeteiben, s más írásaiban egy világ tárul ki előttünk, egy osztály alakuló tisztuló, még nyers világa, különleges nehézkedési törvényeivel, minden más osztálytól eltérő atmoszférájával, a figurák sztatikájában s az élet dinamikájában oly hitelességgel, amit a közlés, az átadás, az érzékeltetés szinte salaktalan írói teljesitményének neveztünk. Salaktalan? Könnyű arra rájönni, hogy ezt az írót s ezt a világot ugyanaz az érrendszer köti össze: egy a vérkeringésük, - egy hát minden lüktetésük is. Kassák belülről látja ezt a világot, belső rajzát adja, belső, tehát legmélyebb összefüggéseit deríti föl. Minden belüiről fakad itt: indulat, szó, cselekvés. A mondanivaló készen s rügybezárva él az íróban, csak napvilágra kell hozni, hogy levelet s szirmot hajtson. Tehát nemcsak a mondanivaló áll készen, de talán már az egyes mondatok is, s külön-külön az egyes szavak. Hű a rajz? Reális a kép? Élesek a konturok? Kassáknál mindez nem fáradságos megfigyelés s nem külön munka eredménye. Örökség, előny. Az a testi örökség, amellyel a sas biztosabban tud a magasban körözni, mint a legügyesebb repülő, s az a helyzeti előny, amellyel a forróégövi ember jobban ellenáll az anopheles csipésének, mint az odakerült európai. Kassák ismeri az anyagot, amellyel dolgozik. Belülről ismeri, egészen ismeri. Nem kell tehát birkóznia vele, még kevésbé kell meghódítania. Idegen s bizonyára teljesen érthetetlen is előtte az az embertelen flauberti erőfeszítés, - talán nem is erőfeszítés, csak polgári gyengeség, befeléfordult bizalmatlanság, - amely egy erdőt tarol le addig, amíg egy gyufásdobozra való faanyagot kiválaszt.

Az anyag engedelmes, az élmény forró, az egyik szó feszítve tolja előre a másikat... S ha az író keménységre, zártságra és a lényegre is törekszik, ha egyenletes s nagy tömbökkel is kíván építeni: az épület mégis könnyen épül, gyorsan emelkedik. Túlkönnyen és túlgyorsan. A bőség zavarbaejt.

Bár ismerné Kassák kevésbé ezt az anyagot, hogy fizikai törvényeit is megtanulná. Bár találna kevesebb építökockát, akkor talán jobban meg is válogatná őket. S bár ne feszítené úgy e sok élmény, bár ne sürgetné annyira a nagy bőség, hogy előbb ideje lenne nyugodtan alapos tervet készíteni, gondos válogatást végezni, a teherbírás aggódó s figyelő próbáit ellenőrizni, - mielőtt elkezdené a nagy épületet.

De a terv...

A terveket milyen könnyen elveti az, akinek ennyire sok az építőanyaga. Minek is ide terv, ökonómia, elrendezés, amikor a bőségből mindenre futja. Minden lehet még ennyi anyagból.

Komor, fönséges, de egyszerű épületnek indul először a Munkanélküliek, akár egy korai görög templom, elől két hatalmas dór-oszloppal, tympanonján az emberi szenvedés megrázó domborműveivel. Kétoszlopos templom, dór templom, férfias stílus. A két hatalmas oszlop adja meg az egész épület stílusát, befejezettségét s magasabb értelmét: két egyszerűen faragott, minden fölösleges jellemzésbeli cifraság nélkül elénkállított ember, -az egyik, aki állja az időket, meg tud maradni végig a helyén, csendes, hallgatag, egydarabból való, nem válik soha munkanélkülivé, nem alázkodik meg mégsem, egyszer sem hajlítja meg a gerincét, felemelt fővel s mégis okosan, a jövőnek élve néz szembe mindennel, - s a másik, aki füttyös, hangos, jókedvű, erősködik, de amikor kikerül az utcára, kiderül, hogy mégsem erős, amilyen bizakodó volt azelőtt, annyira összeroppan most, sorsa végighempergeti minden szenvedésben, izolálódik, el is adja magát, s végül teljesen összetörve, mindenből kitaszítva pusztul el.

Így is lehetett volna.

De így csak indult az elbeszélés. Kassák nyilván azt hitte: az erős s a gyönge ember ellentétében, a megmaradó s a lehulló munkás két szélső figurája közt fel tudja majd mutatni a munkanélküliség minden emberi dokumentumát, be tudja hangolni az emberi nyomorúság minden formájának sípját, s végül meg is tudja szólaltani ezt az egész félelmetes, szenvedő, élő hangszert, egy vad s felejthetetlen polifóniában. Ez a két figura a regény derekáig még olyan dokumentáló a bontó erejű pozitív s negatív végletnek tűnik, mint a vizet elemeire bontó villamos áram két elektródja: mélyen bent vannak ők is a munkanélküliség ingoványában s nyilván úgy kellett volna alakulni az eseményeknek, hogy a bekapcsolt áram hatására megindul a nagy bontás. A pozitív anód köré lassan odagyűlik minden éltető, egészséges, a jövőbe átmenthető elem, a negatív katód körül pedig ott látjuk majd mindazt, ami rossz, gyenge, selejtes, tragikus, elhullnivaló, emberben, anyagban s eszmében egyaránt.

De nem így történt. Miért?

Az áram nyilván gyenge volt. S az anyag ellentálló. Kassák talán nem is tudja, az anyag mennyire ellentáll mindig. A nagy bontás nem sikerült. Az «életre alkalmas» s az «életre alkalmatlan» elemek nem ionizálódtak, nem sikerült a szétválasztás, nem sikerült a nagy kísérlet. Egy kis, alig fontos jelenetben érezzük csak a két pólus erős villanyos telítettségét, s ekkor meg is indul az áramlás, egy pillanatra realizálódik is az addig mindig csak kísértő koncepció: amikor Pál s Tóni a munkás ruháiról és öltözködéséről beszélnek. Ebben a pillanatban érezzük a két ember szembenállását: a megélhetés és a meghalás-világnézet világító fénnyel felvillanó összecsapását.

Különben a két ember él - önmagáért. S önmagánál sehogyan sem tud többet mondani. Nem tudnak' megnőni a szerephez. Nem tudnak felmagasodni, s a saját sorsuknál jelentősebbé válni. A regény derekán Kassák se tud már mit kezdeni velük. Elől áll a két dór-oszlop, s mögülük hiányzik a templom. De építőkockák, anyag, élmény, kikívánkozó közlés, egy osztály folytonosan kísértő és a maga teljességében élő belső képe ott áll gazdagon, beépítésre várón, az író kezeügyébe-esőn, mindenfelé. Sürgetőn is. S Kassák nem is habozik sokáig.

A kétoszlopos templom kompozicióját sietve - de már elég későn elejti. Mondanivalója erről az elképzelhetetlen tengerfenéki életről szóló minden mondanivalója, melyet sehogyan sem tudott eddig a két hős alak formába önteni érezhetően utat keres s mindenfelől szivárogni kezd be a regénybe, mint a talajvíz. Mit tegyen hát? Azt teszi most, hogy egyre több s újabb figurát állít be a regénybe, újabb s újabb típusait a munkanélküliek számlálhatatlan nyomorúságú táborának. A két hatalmas dór-oszlop mellé - az egyik kidolgozását jóformán teljesen abbahagyta kisebb-nagyobb, újabb oszlopokat. Gondosan kifaragni azonban ezeket sem tudja. Most már egy ember csak egyetlen egyet jelent. S annyi emberi nyomoruság követeli a saját monumentumát!

Itt a «mozgalom áldozata», öregen, elgyerekesedve egyik fia a börtönben. Ott a tolvaj. Amott a munkátlan intellectuell, az elméleteibe lassan beleőrülő, lecsúszott mérnök. Mellette a háború rokkantja, fémkoponyával. S az újabb események előterében egy különösen tragikus alak: a lelkes szocialista akit a munkátlanság stopperes «bedós»-sá kényszerít, felügyelőféle alakká, hajcsárrá, dolgozók megrövidítőjévé.

Regény?Minden regény mégis valami magasabb rend. Valamikép ökonomikus, anyagelrendezés is. De a Munkanélküliek már csak a kiásott római fórum képét idézi: mindenfelé csupa oszlop, kisebbek s nagyobbak, némelyik meg is rongálódva, mások meg abbahagyva, sok kidőlten hever. S nincs-nincs már az a mindent összefogó kupola, nem is képzelhető el, amelyet e sokféle oszlop fölé lehetne erőszakolni!

De az előny, amellyel Kassák indul, még másként is gáncsot vet. Aki ennyire egynek érezheti magát az anyaggal, aki magából magyarázhat mindent, nyilván igen könnyen ugyanazon nevező közösségében egyformán fontosnak lát és érez minden részletet. Kassák is így jár. Túl közelről ismeri anyagát. S ez a túlközeli látás megfosztja az értékelő, válogató, az egyes részleteket igazi súlyuk és jelentőségük szerint becsülő látástól. Ures és semmitmondó képek kerülnek igen gyakran a műbe. S lélekzet-állító nagy pillanatokban nyugodtan-közömbösen megy tovább az író. Ez a nyugodt közömbösség néha a holdkóros ember halálos mélységek fölött meg nem ingó egyensúlya, de néha Parsifal néma s mitsem kérdező együgyűsége. Kassák nem csatázik az anyaggal: nem olvasztja ki salakját, nem tüzesíti át s nem kalapálja, nem edzi, mint az acélt, - nem hozza ki távolról sem azt a legtöbbet belőle, amit pedig kissé felkészültebben ki lehetne hozni. Egy példára utalok csak: a «bedós» munkás alakjára. Micsoda feszültség s örvénylés rejtőzik abban a jelenetben, amikor a harcos szocializmussal átitatott szövőmunkás öthónapi csavargás után ismét az ismerős gépek közé kerül, de stopperrel a kezében, fiatal lányok s öreg emberek kihagyó és fáradt mozdulatait kell jegyeznie, s tudja, minden blokkjába írt szám elbocsátást, vagy bérleszállítást jelent, - s mégis írja a számokat, mert ha nem tenné, ez az utcát jelentené megint. Állja a gyűlölködő, gyilkos pillantásokat, vissza is néz, - s milyen fáradt közhelyeket gondol közben! S még ezeket a kőzhelyeket sem mélyíti el Kassák. A figurák elmosódnak, a jelenet ellaposodik. A regény egyik legemberibb s legdrámaibb fejezete sikkad el nyomtalanul. Mert az író észre sem vette, mit tartott a kezében.

Aki ennyire osztályában él, mint Kassák, s aki a falakon belül tudatosan ottmaradva jóformán mindig azt rajzolja - talán a Napok, a mi napjaink utolsó munkái közül az egyetlen kivétel - aminek belső strukturája önként tárul ki előtte: az elszokik lassan attól az erőfeszítéstől, amellyel egy idegen közegbe való behatolás jár, elszokik attól az emberi megértéstől és osztályokon felüli sorsközösségtől, amely nélkül egy más gyökérzetű életformát megismerni lehetetlen, elszokik a megfigyelésnek s az anyaggyüjtésnek attól az elég alacsony mértékétől is, amelynek hiányában a kritika is talajtalanná válik, - egészében elkényelmesedik. Kassákkal is ez történt: Kassák az ember, - kemény s tudatos; de Kassák a művész - bizonyos vonatkozásokban kényelmes s elpuhult.

Kényelmes, mert mihelyst egy életétől idegen osztály életét kell visszaadnia, a közvetlen megismerés helyett legtöbbször beéri egészen elhasznált klisékkel; s elpuhult, mert ha néha meg is kísérli az idegen közegbe való behatolást, a felületnél alig jut tovább. Kassák polgári figurái polgári zsakettjükben s kombinéikben legalább oly hamisak, mint a népszínművek díszbe s nótába öltöztetett parasztjai, gatyáikkal s százráncú szoknyáikkal. A polgári ruha alatt a polgári lélek - terra incognita.

Pedig Kassák számára elengedhetetlenül fontos a polgárság rajza: rőfszerű mérőeszköznek használja. Nem elégszik meg azzal, ami egy író legteljesebb művészi diadalát jelenti: önmagukban is megálló figurákkal, - tehát a teremtés misztériumával. Unalmas s művészietlen moralista széljegyzeteket firkál legjobb alakjai s lapjai margójára: egy-egy polgári figurát. Egy-egy polgári figura jólétén méri le mindig osztálya nyomoruságát. Primitív módszer? Még mindig nem olyan primitív, mint ahogyan Kassák alkalmazza.

Kemény s kíméletlen voltam egy kiváló íróval szemben. Ide kell hát írnom új regénye néhány sorát, hogy mindazt, amit mondtam, alá is támasszam.

Tóni munka nélkül s éhesen csavarog éjszaka az utcán egy másik munkanélkülivel. «S ugyanebben az idöben egy hatvanév körüli bankár huszonötezer pengőt olvas le a metressze vörösre pácolt diófa asztalára. A nő a sezlón sarkán ül, csak egy tenyérnyi selyem kombinézs van rajta, mezitelen lábszárait hanyagul keresztbeveti egymáson. A fölborzolt bronzszínű haja melegen beárnyékolja az arcvonásait. - Jól van kicsikém - fuvolázza kedvesen. - Tudod, hogy megbízom benned, nem is számolom utánad ezt a szemetet.» Villonnal kérdezhetné az ember, hol van ez a bankár, hol van ez a metressz, s hol a tavalyi hó? Kissé lázadozunk, amikor Kassák ilyeneket ír le. Sajátságos burzsoá-szemléletét úgy látszik, erotikus párizsi vicclapok divatból kikopott címlap-kliséin neveli.

S feltünik a Munkanélküliekben elég kétes szereppel egy polgári nő is. Miért oly rossz ennek a Flórának a rajza, s miért rossz mindaz, ami körülötte történik? Mert valószínűtlen? Mert amit tesz s mond: élettelen szó s élettelen tett? Mert használt patrón? Mert néhol átlátszó szimbólum? Nem! Azért rossz, mert Kassák úgy nézi a más osztályhoz tartozó embert, úgy ízlelgeti, úgy boncolja, mintha ismeretlen nyelvű szöveget olvasna, akár kínait is. Néha a szöveg gondosabb olvasására is törekszik, helyes tagolásra, értelmes hangsúlyra, s mégis állandóan érezni: nem, nem érti ezt a szöveget, nem ismeri ezt a nyelvet idegen, értelmetlen szavakat olvas, hangosan, értelmetlenül.Kassák nem tud értelmet önteni az előtte ismeretlen szavakba, mert maga sem ismeri őket; s nem tud életet lehelni az életétől idegen alakokba, mert nem is akarja ismerni ezeket. A pártember megengedheti magának az egynyelvűségnek ezt a luxusát. Az író azonban nem. Az írónak ismerni kell minden anyagnak a nyelvét s titkait, amelyeket művében felhasznál. S ha nem ismeri: a mű sinyli meg.