Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · Kosztolányi Dezső: KARINTHY TORZÍTÓ MŰVÉSZETE

Kosztolányi Dezső: KARINTHY TORZÍTÓ MŰVÉSZETE
Mérték és érték

Freud az egyéniséget - az egészséges ember egyéniségét is, mely természetesen alakul ki benne -, az «Én őrületé»-nek nevezi. Az egyéniség egy csomó megmerevedett szokás összessége, melyről magunk se tudunk mindig számot adni. Az, ahogy eszünk, iszunk és alszunk, az, ahogy fejünkbe tesszük a kalapot, minden alkalommal egyformán, az, ahogy szeretjük a kávé fölét, vagy nem, az, ahogy ragaszkodunk bizonyos másoknak érthetetlen sajátosságokhoz és bizonyos lelki vagy testi ingerekre mindig hasonlóan cselekszünk, legbecsesebb kincsünkhöz, egyéniségünkhöz tartozik. Nem is vagyunk hajlandók lemondani róluk, hiszen ezek a belénk rögzött, megcsontosodott szokások mi magunk vagyunk. De egy magasabb szempontból nevetségesek ezek a szokások, mert folyton ismétlődnek, gépiesek és előre kiszámíthatók. Minden egyéniség nevetséges azért, mert olyan, amilyen és nem másmilyen. Mennyivel inkább áll ez az irodalmi egyéniségre, mely mennél kiválóbb, annál szembeötlőbb s jellege minden során és betűjén elömlik. Talán el lehet képzelni egy eszményi irodalmat, amelyben maga a tökély nyilatkozik meg, de megvalósítani nem lehet, akár a mathematikai pontot se lehet lerajzolni. Nincs elvont irodalom. Az irodalomnak épp az a lényege, hogy emberi: tehát gyarló, kézzelfogható: tehát személyes. Az írónak egyéni szeszélyeiből, rigolyáiból már gyermekkorában megszabott ösztöneiből, indulataiból kell tökéleteset alkotni, szóval olyasmiből, ami előtte is homályos és megmagyarázhatatlan, ami zavaros és tisztátalan. Nem kisebb föladat ez, mint sárból és szemétből aranypalotát építeni. Ha elveti egyéniségét s személytelenül általános igyekszik lenni, akkor megbénul, nem tud többé teremteni. Ha követi egyéniségét és vakon engedelmeskedik sugallatának, akkor óhatatlan, hogy ne legyen emberien elhatárolt, korlátolt, kifejezésmódjában is egyoldalú. Az egyéniség közel van a modorhoz, a modor pedig a modorossághoz. A legnagyobb írókat is fenyegeti ez a veszély. Shakespeare és Tolsztoj is mindig kacagtatóan ugyanazt a nótát fújja és mindig ugyanúgy. Minden író nevetséges ebből a magas szempontból. Karinthy innen tekinti az irodalmat. Ezért hasonlít az ő torzképeiben a lángelme a fűzfaköltőhöz. De csak külsőleg hasonlít. Az egyikben az írás általános hiúságán, szinte emberi lehetetlenségén mulat, a másikban az egyéni becsvágy silányságán. Aki avatott, az nyomban látja, hogy kit becsül és kit nem. Az író önismeretet tanulhat tőle. Azokat, akiket torzít, mindenesetre a legmagasabb célhoz méri, a tökélyhez, melyet még nem ért el senki. Ez az ő torzképeinek mértéke és értéke.