Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · Kosztolányi Dezső: KARINTHY TORZÍTÓ MŰVÉSZETE

Kosztolányi Dezső: KARINTHY TORZÍTÓ MŰVÉSZETE
Füst Milán

Torzképeit sokáig le sem írta. Csak elmondta. kibeszélte. Hogy is becsülhette volna őket? Számára játék volt, ösztön, kedvtelés félig-meddig öntudatlan - nem munka. A ««Nyugat» indulásakor a New-York barok-erkélyén órák hosszat mulattatott bennünket és önmagát. Megannyi tréfája veszett el így. Egy darabig emlegettük, aztán elfelejtette ő is, mi is. Ma, ebben a megváltozott, sivár korban, sokszor szeretném kiásni őket a cigaretta-hamuból, az elhányt kutyanyelvek tömkelegéből, a srapnell-szilánkok, a különböző «kollektív» elméletek piszok-rétegéből, mely a muló évekkel rájuk rakódott s fölmutatni az újabb nemzedéknek, mint a középkori ember egy táncoló tanagrát, vagy egy kis, részeg istenszobrot, melyet valamilyen kolostor tövéből kotort ki. Főkép azt a rögtönzést sajnálom, melyet Füst Milán szabadverseiről remekelt. Azok, melyeket később írt róluk és köteteibe is fölvett, nem is foghatók hozzá. Ott a kávéházban villanó szemléletességgel vetítette elénk ezt a bonyolult költőt, aki uj és régies is, szeszélyes és szabatos is, gyermekes és férfias is, egészen lírai és egészen tájképszerű is, fölszabadult és görcsös is, elnéző és szigorú is, díszes és kopár is, közvetlen és oktató is, mindazt, ami az ő egyénisége: végeérhetetlen verssorainak lejtését, hömpölygését, merész fölcikázását s ódon-hagyományos classicismusát is, mely - egy barátunk gonoszul-trafáló megjegyzése szerint - némileg a latin «puská»-k stílusát hozza eszünkbe. Sajnos, csak két utolsó sorára emlékezem, melyet ezennel átadok a nyilvánosságnak:

«...Míg az úton két fehérhusú pék öldösé egymást,
szemben a mészáros tanitá kutyáit okosabb beszédre».

Bevallom, Karinthy torzképei közül ma is ezt a két sort becsülöm legtöbbre. Mi minden van elrejtve benne. Mennyire rátapint arra a körmönfont tárgyilagosságra, mely a meseszerűt, a hihetetlent létezőnek tünteti föl s mennyire él ez a két céhrendszerhez tartozó fehér pék, aki oly magától értétődően, oly angyalian öldösi egymást az úton, mint ahogy mások virágokat szagolgatnak s az a fölöttébb csodálatos mészáros is, aki - mint régi képeken látni - hegyes süvegben, kissé kenetesen, de jóságosan, mutatóujját fölemelve tanítja fölöttébb csodálatos kutyáit «okosabb» beszédre, hiszen az ő kutyái már tudtak beszélni, csak még nem eléggé «okosan». Ez a veleérzés a torzítás remekműve.