Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 3. szám · / · FIGYELŐ

Babits Mihály: KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Regények - Egy angol esszét olvastam, amely a mai regényt népszerűsége tekintetében az elmúlt századok vallási irodalmával hasonlítja össze. Doctor Johnsont egyszer megkérdezte valaki a korabeli prédikátorokról. Tíz-tizenöt vagy még több nevet vetett föl, a leghíresebb szónokok neveit, kik évenkint vastag kötetekben adták ki beszédeiket. A doktor finom elmeéllel mondta el mindenikről véleményét, s a jelenlevő úritársaság tagjai hozzászóltak a nagy kritikus megállapításaihoz. Mindenki ismerte a szóbanforgó szerzőket és munkáikat. Vita fejlődött; kiki emelni törekedett kedvelt hitszónokát; ötleteket idéztek, fordulatokat. Látszott, hogy oly auktorokról van szó, kiket hallgatni vagy olvasni a divathoz és műveltséghez egyformán hozzátartozik; akik a közvéleményt izgatják, a korra hatnak; kikről mindent tud a snob, s mindent tudni akar a kotnyeles vidéki, aki oly szerencsétlen, hogy csak hideg nyomtatásból szürcsölheti elegáns körmondataikat.

E híres írókból - egy kor legbüszkébb csillagaiból -, akiknek munkáit évről-évre várta s izgalommal beszélte meg a legnagyobb kritikus és a legintelligensebb közönség: ma még a nevét sem ismeri az olvasó egyetlenegynek sem. Még az az olvasó sem, aki különben az irodalomtörténet lapjain otthonos s régi könyvekben jártas. A tizenöt névből egy sem maradt. S a tizenöt csak példa itt: még és még tizenötöt lehetne mondani minden évtizedből. Ez az egész büszke irodalom nagy könyvtárakra menő termésével, elsüllyedt mindenestül és mindörökre. S amit még másfélszázad multán is olvasunk és ismerünk ama kor irodalmi terméséből, az éppen nem az akkori irodalomnak e fősodrából való. Az szinte csupa outsider-termék más műfajból, amire abban az időben tán senkise figyelt...

Az angol esszéíró hasonló jövőt jósol a mai regényirodalomnak is. Ma a közönség úgyszólván kizárólag regényt olvas. A bevezetett regényírók minden évben megalkotják a maguk azévi remekét, melyet illő és szokás is elolvasni, hogy a következő évben már ismét más regényeket legyen illő és szokás elolvasni. A regény egy évig él, mint ahogy az ujság egy napig. Egy évig, vagy tíz évig, vagy ha tovább is, - mi különbség? A remekmű máris gyanusan sok, s egymást borítják el. A műfaj túlkönnyűvé és termékennyé látszik válni ahhoz, hogy egyes alkotásai halhatatlanok és pótolhatatlanok legyenek. Ritka is pályázik ma már erre. Kivált minálunk Magyarországon, ahol a regény mind szükebb látkörű naturalizmussal köti magát a korhoz és az úgynevezett élethez, amely tudvalevőleg azért élet, mert nagyon is halandó. Verset nagyon keveset olvas a mai ember, de könnyen meglehet (ha lesz még számunkra «késő utókor»), hogy verseinkből több fogja élve megérni azt, mint ebből az egész búja regénytermésből, mely éppúgy elsüllyed, mint elsüllyedt a hitvitázók és prédikátorok irodalma.

*

Naturalizmus és giccs. - Mily kilátástalan, elszegényítő műfaj - a mai írónak jóformán egyetlen műfaja, amelyben még (a színpad prostituciója nélkül) a közönséghez szólhat: Nem volt a költészetnek még ily paradox műfaja, mely zsenit kíván, mint minden költészet, s mégis: «nem tűr zsenit». A legszabadabb, legtágabb műfaj, s mégis az, amely a legnagyobb rabságot s önmegtagadást kívánja a költői lángésztől. A regény valóság-konvenciója zsarnokibb a régi époszok mesterkélt hagyományainál. S az olvasó gyakran megfigyelheti, hogy mennél zseniálisabb a regény írója, annál kényelmetlenebbül, feszélyezettebben érzi magát a modern regény műfajában. Ezért törik át a mai regényírásnak éppen legjelentősebb művelői a műfaj korlátait: Proust az esszé, Virginia Woolf a líra irányában.

Természetesen, minden regényíróra nem vonatkozik ez. Móricz Zsigmond például maga volt az, aki a mai magyar regényírás valóság-konvencióját kialakította a saját zsenijének parancsai szerint, s így ezt a konvenciót ő sohasem érezhette a lángész nyügének. Egészen másként van utódaival és követőivel. Náluk ez a naturalizmus már valóban örökölt konvenció, valami obligát szemléleti mód, mely az írót megtörpíti s a műfajt elszegényíti. Lehet-e szegényebb, klisészerűbb, konvenciósabb alkotás, mint egy átlagos magyar naturalista-, mondjuk, paraszt-regény? Nem is az írók tehetnek erről: a műfajban van a hiba, melyből csak a műfaj széttörésével tudnának szabadulni.

Legtöbbnyire, sajnos, nem is akarnak szabadulni. A klisé túlságosan is kényelmes. Konvenciós, de kifogástalan alkotások könnyű receptjét bírjuk; s az írót nem lehet rajtafogni tehetségének kihagyásain, legalább addig nem, míg élményeit írja. A zseni könnyen nélkülözhető itt, jobb is, ha nincs. A fő, hogy az alkotás tökéletesen «életszagú»»lesz, mert megfelel annak a konvenciónak, amely az «életszag» jelszavával kialakult és beidegződött. A konvenció mindig könnyebb és biztosabb hatást jelent, mint az élet friss kifejezése, melynek előbb külön szuggesztió és beidegződés kell.

Egy barátom szokta mondogatni, hogy a naturálista regény ma már épolyan «giccs», mint hajdan az Ohnet érzelmes történetei voltak. A képzőművészetben már régóta giccs a naturálizmus, s még a Bastien-Lepage zolai modorát is ma már mindenki vieux jeu-nek érezné. De kétségtelen, hogy a közönség még mindig könnyebben tudja elfogadni és megérteni a naturálista ábrázolás megszokott konvencióját, mint az újabb festészeti modorokat; s éppily jól elfogadja és megérti már az irodalmi naturálizmus szemléletét is, amely különben kitünően tud témáiban az átlagos közönség mindennapi fogalomköréhez alkalmazkodni. Hozzájárulnak ehhez a szexuális merészségek és politikai baloldaliság, amelyekkel a naturálista író, megtartva a könnyű klisé és népszerű metódus előnyeit, olcsón tudja egyszersmind a modernség és forradalmiság menlevelét és alibijét megszerezni. Ha giccsnek azt nevezzük, ami könnyen előállítható s olcsó sikert igér, akkor ma nincs a naturálista regénynél biztosabb giccs az irodalomban.

*

Tanu. - Folyóiratokról nem igen szoktunk irni; a Nyugat maga is folyóirat. De hadd tegyek ez egyszer kivételt.

Egészen szokatlan érdeklődéssel olvasom, immár második füzetében, Németh László új kritikai szemléjét, a Tanut. Kezdettől fogva figyelem e fiatal író túláradó tehetségét; nagyon sajnáltam, hogy a Nyugathoz hűtlen lett. Nyilván vonzotta az önállóság csábja: feszélyezve érezte magát a társak közt, holott nem volt szabadabb s szabadjára-engedettebb kritikus Magyarországon. Feszélyezettségének oka mélyen rejlő: az ő kritikája nem a szereteté és megértésé. Tanunak mondja magát; hideg és többnyire terhelő tanu ő; nem is tanu, hanem bíró. Aki ítélkezik, nem szívesen vegyül a vádlottak közé. Emelvényt kíván, s helyet, ahol kitárhatja törvénykönyvét vagy Prokrustes-ágyát.

Németh Lászlónak sok hely kell, mert birói szenvedélyében már- már az egész világ fölött ítélkezne; törvénykönyve egyúttal «új enciklopédia» s szeretné átfogni a szellemi élet minden jelenségét. Kiadni és egyedül irni egy kéthavi revűt, mely ezt a gigászi keretet állandóan kifeszítve tartsa irodalmi s tudományos kultúránk különböző tájai fölött: nem kis vállalkozás. Némi tisztelettel nézzük, de egy kis bátyai mosollyal is, mely a fiatalos és sokat-akaró terveknek kijár. Polihisztor ma már aligha lehet valaki, hacsak nem bizonyos életkoron alul; amint az évek haladnak s a tudás és önkritika érik, választani kényszerülünk, és sok mindent kidobni a ballonkosárból. (Nem tapasztalat nélkül beszélek.) Németh László még polihisztor, igazi mindentudó és mindenekfölött álló. Mohó tudásából azon frissen születik a szintézis: önkritika nem igen jellemzi. Mindennek kritikusa ő, csak önmagának és elméleteinek nem, mert azokat mértékül használja.

Kritikus és judicium. - Én megértem a fiatal generációt, ha mértéket kíván, általános érvényű elveket, objektív kritikát a szubjektív beleérzés helyett, melyre elődeit szorította a szkepszis, hogy mindent csak önmagából mérve voltakép lemondjanak az ítéletről. De segíthet-e ezen a könnyed szintézis, a fiatal kritikus elmebeli konstrukciója, amelyet legfrissebb olvasmányai mindig gyanusan befolyásolnak? A fejlődésbe különböző szimmetriákat belerajzolni, elődöket és utódokat óriássá vagy törpévé varázsolni, valóban csak perspektíva dolga, s a varázsló maga se mindig sejti, hogy beállítását valami célzat, indulat, vagy csak játékvágy sugalta-e? Ijesztő példája e távlati torzításnak Németh László cikke a Nyugat Elődeiről.

Egyetlen biztos vezető lehet itt: az a misztikus érzék, melyet judiciumnak nevezünk; egyéni, s mégis tagadhatatlanul objektív, mely velünk születik vagy nem születik, s melynek imperatív, de halk susogása oly gyakran elvész a konstrukciók vaszöreje és vagdalkozások harsonái között. Van kritikus, aki sohasem hallja meg ezt a hangot, amíg a köztudat ekhója föl nem erősíti számára. Nem csoda, ha Németh is elveszti olykor mohó lelkének munkás és harcos lármájában. Prokrustesi konstrukcióval elfoglalva, az egész világot bizonyos gyanakvással nézi; s fő kritikusi ösztöne ez a gyanakvás. A tanu fél, hogy meg akarják vesztegetni; vagy inkább a bíró, hogy kódexét megvetik s itéletei előtt meg nem hajolnak. Az ifjú Cézár reszket. Érzi az eleven anyag ellenállását, érzi a sebeket, melyek szavai nyomán nyilnak. Ő is sebektől tart? Mindenesetre magába húzódik, a fitogtatott puritánság sáncaiba, törvénykönyve mögé, halmozódó konstrukcióinak és élesedő gyanúinak várába. Innen ítél eleveneket és holtakat. Stílusa - mely komplikált és hideg, s kanyargó lépcsőjű emeletek váratlan ablakaiból szereti ránkvillogtatni gondolata fényét - a gúny hangjaival gazdagodik. Szatírikus lesz és purifikátor, mert egyedül van és, egyedül tiszta az egész gyanús, vádlott világ ellen. Nem kegyelmez senkinek, azoknak legkevésbbé, akiket szeret, vagy akik hatottak rá, mert önmagára is gyanakszik. Gyanúja nem elégszik meg a sorokkal, sem avval, ami a sorok között olvasható. Régibb, klasszikus elveihez hűtlen, a helyett az embert bírálja, már nem is írásai, hanem irodalmi helyzete s kínálkozó föltevések, sőt pletykák alapján. Meggyanúsítja a történetíró konzervativizmusát, ki akarja lesni a revű-szerkesztők vetélkedését, a divatos regényíró sikerének titkát. A magas műbírálat mellé valami cselédszoba- és hátsólépcsőszagú kritika férkőzik. Az esszéből szinte pamflet lesz, s a tanítvány arca mögött föltűnik olykor mesterének, a szerencsétlen Szabó Dezsőnek savanyú profilja.

De mindezt valami kivételes írói energia fűti, mohó és átfogó elme táplálja, indulat és fantázia pezsgeti, s gazdag és sekrétű stílus önti elénk. Akármit mondhatok a kritikusra, változatlanul becsülöm s várakozással követem az írót: máskülönben nem is beszéltem volna róla. Szeretném kezemet nyújtani neki, hogy el ne csússzon ezen a veszélyes és bizony sáros úton, amelyet választott.

*

Irodalom és ostor. - Amit a Tanuról mondtam, az persze nem jelenti még, hogy irodalmunkban minden rendben volna, s gyanakvó szemre vagy ostorozó karra egyáltalában nem volna szükség. Kitünő íróink és költőink vannak, de műveik elvesznek, s alig látszanak ki az irodalmi bóvli káoszából, amelyet legjobb kiadóvállalataink évről-évre a közönség nyakába sóznak. Teljesen igaz. Vajjon a közönség épúgy kapna-e a jó irodalmon, ha azt adnák neki? Nem tudom. Hisz «giccsre» talán mindig szükség lesz, míg a tömegek abba nem hagyják az olvasást, vagy az emberi intellektus nem uniformizálódik. A kritikus feladata nem az, hogy ravasz üzleti tanácsokat adjon a kiadónak, kétes biztatásokkal iparkodva őt jobb útra terelni, hanem az, hogy a közönséget fölvilágosítsa, elválasztván ezt az úgynevezett giccset az igazi magos irodalomtól. S ez mindig nehezebb lesz, mióta a modern regény könnyűsége szezónonkint termeli a remekműveket s a naturálizmus is giccs lett már; micsoda fatrasz lesz ebből valaha! Nem is lehet más, mert túlsokan vannak. De a szellem, mint a természet, pazarlással dolgozik, s a jó mag, melyben a jövő csirája megfogan. mindig kevés. A tizenöt név mellett meg kell találni, s hangosan kiáltani a tizenhatodikat. Itt már nem ostor kell, hanem judicium kell, és szív kell.

A szellem röpte, mint a darvaké, mindig V formájú, csak kevesen szállnak elől. A kritikusnak kell vigyázni, hogy a V össze ne kuszálódjon; az előrevalók elől maradjanak (hatásban és presztizsben), s az ék meg ne törjön, mert különben a dicső röpülés szelek játéka lesz.