Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 3. szám
A temetőbe készülődtek, ahol majd újból beszentelik húsz év után a nagymama koporsóját, mielőtt az anyát is örök nyugalomra helyeznék melléje a közös sírban. Vilma még mindég nem készült el az öltözéssel. Tamás már a sürgető és korholó szavakat is elunta s felöltőben, kalappal a fején, indulásra készen állt a kapuban. Jozsinkó az előszoba virágos ablakából az eget nézte, egyre a távoli és elérhetetlen eget. György fel-alá sétált lassú, hosszú léptekkel és arra gondolt, hogy Jozsinkóról nem lehet tudni, hogy mire gondol, két napja a hangját se lehet hallani s mozdulatlan arca olyan nyugodtnak látszik, mint az ég. Végre Vilma is előkerült fekete ruhában, gyászfátyolos kalappal a fején.
- És én? - állt eléjük a legkisebbik Bory fiú, amikor már indulni akartak.
Róla megfeledkeztek egészen. Ő volt a beteg. Ha lehetne, a délutáni temetésről is visszatartanák, mert Palkónál sohase lehet tudni, hogy mikor lesz rosszul. De ezt nem lehet. Úgy készül a délutáni temetésre, mint vőlegény az esküvőre. Előző nap felpróbálta fekete ruháját, előkereste fekete, selyem nyakkendőjét, meg a fekete kemény kalapot. Még fekete keztyűre van szüksége. Addig nem nyugodott, míg Vilma le nem futott a divatkereskedésbe és el nem hozta a fekete keztyűt. Mosolygott, most már minden rendben van, ő készen áll a temetésre. Hogyan mondhassák neki ezek után: Palkó te nem jöhetsz az anyuska temetésére. Vilma inkább az ölében elviszi, ha mégis rosszul lenne. Hiszen egyikük se áll a halottakhoz közelebb nála. Ő már nagyon, nagyon közel áll hozzájuk. Azonban azt, hogy már délelőtt is velük tartson a temetőbe, még se tartották célszerűnek.
- Palkó - mondta Vilma - te fogod őrizni a házat.
Aztán, amint meglátta szemében a sötétedő harag villanását, sietve tette utána:
- Mert Florinkát még se lehet magára hagyni, kell, hogy egy férfi is maradjon a házban.
- Igazán Palkó - sietett segítségül Flóra is - én félnék egyedül. Mintha még egy kis kétely sötétlett volna a beteg szemében. Aztán Flórára nézett. De az úgy látszik csakugyan fél és ezért néz rá vissza olyan könyörgő, ijedt arccal. Igy természetesen más, így már marad. Ha áldozatot kell hozni, akkor igen. Magától értetődik, hogy Flóra nem maradhat egyedül. Kell, hogy egy férfi is legyen a házban. S arra a gondolatra, hogy ő az a férfi, egyszerre büszke mosoly röppent az ajkára.
- Ne féljen Florinka - s bátorító mozdulattal szorította meg a sógornője kezét - én itt maradok.
A többiek elindultak. Szép napsütéses délelőtt volt s György esztendők óta most először ment át a városon. Tétova, széthulló kis csoportban haladt a négy Bory testvér, mint akiket gyönge kis szálai fűznek össze az együvétartozásnak. Elől Tamás ment. Hízásra hajló, nehézkes teste előredőlt az emelkedő úton. Néha megállt és körülnézett. Eszébe jutott az édesapja, aki idősebb korában sűrű állomásokat tartott séta közben s míg a tüdejét pihentette, távoli hegyek térképét magyarázta a botjával. Mindég tudott valami újat és erdekeset mondani. Ez jutott az eszébe és ő is úgy állt meg, mint valamikor az édesapjuk. Ő is mutogatott valamit és igen hasonlónak érezte magát hozzá.
Most már ő a legöregebb Bory. A család feje. Meghatotta, csaknem büszkévé tette, hogy immáron annyi mimdenkit eltemetve maga előtt, ilyen előkelő helyhez jutott a családi élet rangsorában. Jozsinkó elmaradozott a csoporttól, gyerekkora óta nehezen birta a járást s György mögött kullogott valamivel. Az szintén megállt gyakorta, elnézett a rég nem látott tájon s igyekezett oda nem figyelni arra, amit Tamás beszélt, hogy áhitattal, meg rettegéssel is elmerülhessen az emlékezésben, mely kőről-kőre, lépésről-lépésre, mind mélyebben nyilt meg előtte. Igy mentek egymástól szétváltan és mégis egy cél felé hárman, Boryak, mintha nem is egymáshoz tartoznának, laza csoportban, amit csak Vilma jövés-menése fűzött össze, aki egyiktől a másikig szálldosott s a gondoskodás láthatatlan szálaival csokorba fűzte őket önmaga körül.
A városház kapuja alól utánuk kiáltott valaki és máris futva közeledett feléjük. Élénk-kék színű zsakett két szárnya lebegett mögötte s poros, fekete keménykalap dőlt el a feje búbján. Első látásra olyan volt, mint egy ágról szakadt cigányprímás, akit elhagyott a banda s egy szál hegedűvel, magányosan vándorol udvarról udvarra. György fel se ismerte mindjárt, csak amikor két karral körülkerítette s rokoni csókokat helyezett el mind a két arcán. Hisz ez a Misi! Még a cvikkere is megvan, ugyanúgy, mint akkor, vagy húsz évvel ezelőtt, vékony doublekerettel az üveg körül s fekete selyemzsinórral az akkori divat szerint. De már nem az a vidor fickó, aki volt régen, fehér mellénnyel legényesen, szemében könnyű mámorral, örök lobogással minden suhogó szoknya után, már szép szőke bajusza is szerteszét cikázott, mint valami öreg kandurnak, álmosan hunyorog s a háta meggörbült, mintha púpot növesztett volna.
Vilma nagyon kurtán fogott vele kezet és máris előre sietett. Misi Györggyel maradt. «Kicsit kopottan néz ki» gondolta az magában és nem tudta, hogy miről beszéljen vele. Rokon, rokon, sőt igen közeli. Eszébe jutott, hogy ez a Misi nős volt s a lányáról azt hallotta, hogy csodálatos szépség. Hát azok felől érdeklődött.
- Ringyó az egyik is, ringyó a másik is - felelte Misi s ezt olyan egyszerűen, a teljes érdektelenség tárgyilagos hangján tette, mintha legfeljebb az időjárásra vonatkozólag adott volna választ. György majdnem hangosan fölnevetett. Aztán tovább érdeklődött, de Misi nem akart tudni az övéiről. Ő megtette a magáét, amikor életre nemzette őket, a többi az ő dolguk. Még az a lány, ha nem hasonlítana annyira az anyjára... de így... Fél esztendeje nyugdíjba vonult s azért húzódott ide, hogy ne is kelljen látnia a családját.
- Barátom, nekem Hekuba ez a világ. Én csak Istennel állok szóba. Ha te tudnád, hogy mi az őt megtalálni... Hol van ehhez fogható öröm? De ehhez is gyakorlat kell. Én például kimegy ek az erdőbe, lefekszem a földre s elkezdem jó mélyen belélegezni a fenyő illatát. Egy perc se telik belé s máris magam előtt látom az Istent. Úgy látom, mint most téged.
György figyelmesen ránézett, hogy nem részeg-e? De nem látszott annak. Úgy látszik vallási őrületbe esett. Mindég különös ember volt.
- Hidd el barátom - szavalt tovább Misi - az életben ezenkívül csak a halálnak van értelme. Én például a halottakkal is állandó kapcsolatban állok. Tudni akarod? - megállt s drámai mozdulattal megállásra kényszerítette Györgyöt is - hogy mit üzen számodra általam Ilona néni? Azt üzeni kedves barátom, hogy ne fessél te mezitelen, asszonyi testeket, amikkel megbotránykozást okozol az égi körökben, hanem fessél szellemeket, mert ezentúl már csak a szellem-festészetnek lesz jövője. Légy te az első szellemfestő.
- Misi te úgy látszik teljesen megőrültél - felelte György és idegesen eltolta maga elől a kezét, hogy tovább mehessen.
Az szégyenkezve elhallgatott. Megalázottan nézett Györgyre, mint a bűvész, akinek leleplezték a mutatványait. Lassan poroszkált tovább, hajlott derékkal és halkan köhécselt. Eszébe jutott mihaszna élete, amit átkorhelykedett, vagy ötven éven át, mindég új és új asszonyokat űzve, míg szép lánya, meg a felesége elunták egy nap és magára hagyták. Most nincs senkije. Ilonka néni is meghalt. Vilma meg a konyháig se bocsátja szívesen, úgy utálja, pedig együtt is élhetnének, neki nyugdíja van, Vilmának háza... Arra nézett, amerre Vilma ment előtte. Valamit gondolt és halkan köhécselt. Egyre szomorúbb lett és szeretett volna hangosan felordítani, hogy neki már nincs más, mint az ital, minden nap a sárga földig, részegre inni magát. Már közel jártak a temetőhöz, mire megszólalt ismét.
- Hát én majd csak el fogok bujni egy kapu mögé a temetés alatt és onnan nézem majd, mint viszik áldott jó Ilonka nénit utolsó útjára. Vagy legfeljebb beállok az utolsó sorba, legeslegutolsónak a menetben, ahol senki se sejti rólam, hogy a rokonsághoz tartozom. Nem hozhatok szégyent rátok ebben a ruhában... S nekem pajtás csak ez az egy ruhám van.
És félénken Györgyre hunyorgott. Arra várt, hogy az odabátorítsa mégis a rokoni csoporthoz. György is jól értette, de még sem szólt egy szót se. Azok közül a Boryak közül volt, akikben még égett valami a régi gőgből. Még csendesebben mentek egymás mellett. Misi már úgy kullogott lomposan, lógó fejjel, mint megvert, kóbor kutya az országúton. György már maga is megsajnálta. De csak sajnálta és ő is tovább haílgatott mélyen.
A temetőkapuhoz értek és Tamás méltóságteljesen szétnézett, s megvárta a többieket, mielőtt belépett volna. Aztán atyai mozdulattal Misi vállára veregetett, akinél ugyan vagy tíz esztendővel fiatalabb volt, de ő a Boryaknak ahhoz az ágához tartozott, melyet a többi Boryak, nem lehet tudni, hogy mért, szinte jobbágyi tisztelettel vettek körül. Egymásra néztek és búsan összemosolyogtak. «Misi, Misi» mondta Tamás, az meg nyelt egyet s úgy gondolta, talán Tamásnál is megpróbálja, hátha több szerencsével, mint az előbb Györgynél tette.
- Tomaskó, Tomaskó, lásd én még csak a temetésre se mehetek el. Nekem csak ez az egyszál ruhám van s abban szégyent hoznék a rokonságra. Hát majd legfeljebb elkullogok valahol leghátul.
Tamás tiltakozva emelte fel a kezét:
- Olyan ruhában jössz, aminőd van. Magától értetődik, hogy a rokonok között van a helyed. Anyuskánknak az fájna, ha hiányoznál közülünk. Az emberekkel pedig ne törődj. Az a fő, hogy szívünkben viseljük a gyászt.
Egymásba karoltak rokonilag és beléptek a temető kapuján. Misi kandur bajusza körül szétfutott a ráncos mosoly. A tavaszi égre is enyhe mosolyát tűzte ki a nap s a temetőkert pázsitos talajából a téli nedvesség párolgott fel langyosan. Vilma néhány lépésig elgondolkodott, mert maga is szívesebben vette volna, ha Misit kíhagyhatják a rokonok temetési menetéből.
- Azért kérlek - mondta aztán élesen - legalább karszalagot vegyél fel és a kalapodra is tegyél gyászszalagot.
- Igen lelkecskéim, igen - felelte Misi szaporán.
Pár pillanat mulva a pap is megérkezett. Hodubával jött, a temetésrendezővel. Levette felöltőjét, mely alatt ott volt a fehér karing, derékig göngyölten, hogy ki ne lássék a felöltő alól. Hoduba segédkezett a papnak, lesimította a karinget és átnyujtotta a breviáriumot. A papocska, egy egészen fiatal káplán, megállt a sírüreg fölött, ahol az anya koporsója már várta a leányét. A breviáriumból énekes imába kezdett, amit Hoduba énekelt vele latinul s kezében tartotta a szenteltvíz-hintőt. Nagyon hosszan énekeltek, előbb latinul, aztán tótul és ismét latinul. A testvéreken az ének gyászosabb dallamainál kitört a fájdalom és hangosan felzokogtak. György is velük. A pap meg Hoduba zavartalanul tovább énekeltek, ők ezt már megszokták és előre tudták, hogy mely strófák után tör fel a sírás. A nap szelíden tündökölt a fejek fölött, szinte majálisi hangulatban pompázott az égen. Az ének már végestelenül nyúlt és ismétlődött, Györgynek néha az volt az érzése, amint a pap jól táplált és részvétlen arcára nézett, hogy Hoduba egy láthatatlan taximérőt helyezett el a pap feje fölött, mely nesztelenül ketyeg, ketyeg, míg a pap énekel, aztán, ha vége van az éneknek, pontosan megmutatja, hogy ennyi és ennyi: strófánkint számítva.
Ilyenekre gondolt György, míg sütött a nap s a nyitott sír felett hangzott az ének latinul, meg tótul. Tamás alázatosan az imába mélyedt s Jozsinkónak megszépült az arca, amint most is egyre az eget nézte s úgy állt ottan, mintha mindjárt a magasba emelkednék. György lepillantott a sírüregbe s egyszerre elszégyelte magát. Hisz akit ide temetnek délután, az édes anyja, az is tisztelte és kívánta ezeket a szokásokat. A hagyományok szentek, Istennek szolgája áll előtted és nem az ember.
A pap beszentelte a felbontott sírkamrát és vége volt a szertartásnak.
- A temetést is főtisztelendő úr fogja végezni? - kérdezte György, amikor a pap már távozni készült.
Hoduba felelt sietve a pap helyett, mintha olyasmivel gyanusítanák, amit elfelejtett a gyásznap mennél ünnepélyesebbé tételére:
Ó, dehogy is kérem. A boldogult nagyságos asszonyt maga a prépost úr fogja temetni, infulával és teljes papi segédlettel.
- Csak azért kérdeztem - folytatta György - mert nagyon szeretnők, ha délután magyarul mondanák az imádságokat, mert édesanyánk magyar asszony volt és mi is magyarok vagyunk.
A pap, aki alig értett magyarul, némán bólintott. Hoduba megnyugtatta Györgyöt, hogy ez természetesen lehetséges, a prépost úr magyarul is jól tud.
- Ah kérlek - mondta Misi hazamenet - én mindent előre megérzek. Gondoljátok el, mi történt velem pénteken reggel? Szokásom szerint kimentem az óvárosi hegyoldalra, alighogy felkelt a nap. Lefekszem az erdőszélen s felnyitok éppen egy könyvet, amikor látom, hogy nőalak lép ki az erdőből s megáll alig néhány lépésnyire tőlem. Nézem s ahogy egyre jobban nézem, úgy elrémülök, hogy a lélekzet is eláll bennem. Hangosan felkiáltok: Ilonka néni! És futok feléje, mert ő volt az. Hát akkor nagyon szomorúan rám néz s egyszer csak emelkedni kezd a levegőbe s pillanatok alatt eltűnik a felhők fölött. Akkor én már tudtam, hogy ez halált jelent. Rohantam le a városba, egyenesen fel hozzátok. Vilmácska szegény ép sírva jött ki e lakásból. Ránézek, ő meg rám, nem tud szólni a kíntól, csak a fejével int vissza... Gyerekek még a pillanat is egyezett. Abban a minutumban ment el anyuskátok, amikor engem felkeresett az Óvárosnál.
Ez a történet mély hatással volt mindnyájukra. Még Vilmára is olyannyira, hogy le se leplezte Misit, aki nem is volt ott a halál reggelén s csak délután, a templom kapuja fölé akasztott táblán értesült a halálesetről. De ez a történet oly szép volt és oly valószínű, hogy maga Vilma is nyomban elhitte, jóllehet tudnia kellett, hogy semmi se igaz az egészből. Mert vannak hazugságok, melyeknek legmélyén titkos fény világít s az igazabbá teszi őket az egyszerű igazságnál. A zavaros és homályos halál, mely csupán egy mozdulatlan testet hagy láthatóan maga után, egyszerre fölmagasztosul és érthetővé válik Misi történetében. Az ember szinte maga előtt látja a távolodó lelket, mely nem mult ki, sőt földöntúli erőkkel rendelkezik, még egyszer megmutatja magát a közeli hozzátartozóknak, aztán elindul az égbe.
Most már Tamásnak is be kellett számolnia valamiről, mintha megirigyelte volna Misi sikerét. Mert ő eddig csak nem akarta elmondani, de úgy van, hogy szegény, jó mamácska tőle is elbúcsúzott. Ő még aludt, illetve csak félálomban volt s egyszerre arra figyelt föl, hogy élesen kopognak az ablakon. Felnyitja a szemét, hát akkor már ott ült mamácska az ágya szélén és azt mondja, hogy neki már jó, nagyon, nagyon jó s őket arra inti, hogy szeressék egymást, tartsanak össze.
Ezt is meghallgatták áhítattal, a sejtelmek hideg borzalmába burkolódzva fázósan. Szíveik összekovácsolódtak a földöntúli világ sejtésében, Misi meg egyenesen fölvidult a sikertől és annyira merészkedett, hogy egészen előrenyomult és Vilmával együtt lépett be a ház kapuján. Flóra már nagyon várta őket.
- Jaj csakhogy itt vannak, már szinte féltem egyedül Palkóval. Az történt ugyanis... Hol is kezdjem?... Szóval Vilmus maga itt hagyott az asztalon egy pár keztyűt, amiről azt hittem, hogy csak mutatóba hozta. Egyszercsak látom, hogy Palkó már fel is húzza mind a két kezére és úgy parádézik, látszik, hogy rettentően örül a keztyűnek. Kezdem kérlelni, hogy vegye le, hisz az csak mutatóba van itten és nem veszik vissza, ha kitágul. Egyre mérgesebben felelget s ilyenkor, ha haragszik, még nehezebben tudja kifejezni magát. Ez még nagyobb méregbe hozta. A keztyűre mutogat, rángatja, de már egyetlen szavát se érteni, aztán lerántja a kezéről, ide dobja az asztalra és kiszalad a szobából. Futok utána, akkor látom, hogy bemegy az anyuskához, odaáll egész közel melléje és olyan szomorúan néz rá, mintha panaszkodnék. Úgy összeszorult a szívem, amikor ezt láttam.
- Szegény - mondta Vilma is, de azt maga is helyeselte, hogy a keztyűt kímélni kell, ha ki is van fizetve, igen drága volt, tíz korona. Misi ezalatt egész belemelegedett a családi együttesbe. Keménykalapját és botját letette az ágyra, aztán előkerítette a beteget. Senki se tudott olyan vidáman csevegni a beteggel, mint ő.
- Ah Palkó, hiszen te olyan elegáns vagy, mint egy főispán. No mutasd csak magad, hadd nézzelek meg közelebbről, jobban. Ez igen, ez aztán igen, mindig mondtam, hogy fess fiú vagy.
A beteg meg mosolygott és méltóságteljesen forgolódott a fekete ruhában, amit különben csak ünnepnapokon vehetett magára. A tükörbe lesett kiegyenesedve s huzogatta, simogatta a ruhát, hogy még fessebb legyen. Örült önmagának és végkép elfeledte, hogy az édesanyja halt meg s a fekete ruhát is csak a temetés miatt ölthette magára. Ünnepet érzett a ruhából és túláradó lelkesedéssel Misi felé nyujtotta karjait:
- Én olyan boldog vagyok, nagyon, nagyon boldog.
Döbbenten összenéztek. Vilma bosszúsan súgta Flóra fülébe: «Már megint telebeszélni ennek a szegény fiúnak a fejét.» Valamit a beteg is átvehetett a pillanatnyi döbbenet hangulatából, mert hirtelen elszomorodott. Csöndesen ült a sarokba húzódva s már arra se figyelt, amit Misi beszélt. Vilma meg mind jobban éreztetni kezdte Misivel, hogy terhükre van a jelenléte. «Kérlek, ülj át erre a székre» mondta, mintha épp azzal a székkel lett volna, dolga. Aztán onnan is tovább mozdította hamarosan. Misi már le se mert ülni, a falig húzódott és egy szekrénynek támasztotta a hátát. «Most meg ide ülsz, ahol a legjobban útban vagy.» A szoba legvégére hátrált. Nem ellenkezett és nem is szólt már semmit. Nagyon éhes volt és mély lélekzetekkel szívta magába a közeli konyhából átpárolgó étel-illatokat. Végestelen sóvárgással várt az ebédre. De mielőtt erre sor kerülhetett volna, azt mondta Vilma ridegen:- Nem marasztallak tovább, mert ebédelni fogunk.
Misi egy rémült sóhajjal lehunyta a szemét, aztán megmozdult bánatosan. Jozsinkó, aki mindeddig hallgatott, örökké tündöklő szemét lehozta a magasságokból és Misire világított velük szelíden:
- Ebédelj velünk, Misikém.
Abban mégegyszer fellángolt a remény és egy félénk, könyörgő pillantást vetett Vilmára. De az nem nézett rá vissza és szigorúan összeszorított ajkai még keskenyebb vonalban tapadtak össze.
- Köszönöm, most nem, - mondta akkor Misi, már eligérkeztem máshova, félek, hogy el is késtem kissé.
Összeszedte a holmiját és alázatosan, meg éhesen kikullogott a szobából.