Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 2. szám · / · Figyelő · / · Tudomány és kritika
Rield Frigyesnek a budapesti egyetemen 1913-tól kezdve négy féléven át az 1867-1900 közötti magyar irodalomról tartott előadásai tartalmi értéküket leszámítva is nevezetesek, sőt bizonyos tekintetben úttörők. Nem csak azért, mert szakítottak az egyetemi hagyománnyal, amely addig csak az Arany Jánossal bezárult kort tartotta egyetemi tárgyalásra érettnek, hanem azért is, mert az irodalom egyetemi tanításába új, modernebb szellemet vitt s még inkább azért, mert vizsgálat alá vette azokat az újabb írókat és irodalmi jelenségeket, amelyeket addig az egyetemi és akadémiai kritika vagy elhallgatott, vagy csak elutasítólag tárgyalt. Arról az irodalmi mozgalomról, mely Arany és köre mellett, ellenére indult s a mostani század első két évtizedében kiteljesedve átalakította az egész irodalom hangját, témakörét és szellemét, legfeljebb csak azt lehetett hallani a Kisfaludy-Társaság egy-egy ülésén, különböző variációkban, hogy «kozmopolita költészet», «meg nem írt külföldi müvek fordításaként hat». Egy magát egyeduralomra emelt irodalmi irány abszolutizmusa próbálta ezzel a tőle elkanyarodó újabb fejlődést visszaszorítani. Ezért mondotta Riedl előadásai során: «Mindaz, amit el fogok mondani, igen heves ellenzésre talál minden társam részéről az egyetemen, az Akadémiában és a Kisfaludy-Társaságban.» Viszont az ifjúság részéről tetszésre s nagy érdeklődésre talált, előadásainak minden más tanárét messze felülmúló hallgatósága volt s kétségkívül bizonyos felszabadító hatással voltak s nagy mértékben odafordították a fiatalabb tanárnemzedék figyelmét az irodalom újabb fejleményeire.
Érthető tehát, hogy a Magyar Ritkaságok gyüjteményének új füzetét érdeklődéssel vettük kezünkbe. Érdeklődésünk azonban a könyvecske lapozása közben lapról-lapra csökkent s a derék gyüjtemény iránti minden megbecsülésünk mellett is meg kell állapítanunk, hogy a végén kényelmetlen érzéssel tettük le a könyvet.
A három tanulmány, illetőleg előadássorozat nem magának Riedlnek a műve, hanem buzgó tanítványok részben - de a bevezetésből kiderülően csak részben - gyorsírási jegyzetek alapján készült. A gondolatok tehát Riedléi, de nem az övé a fogalmazásuk. Már pedig a gondolat a fogalmazásával együtt az íróé. Hiába keresnők Riedl írói szellemét bennük, nincs meg az ő finom, hajlékony, idegesen érzékeny stílusa, nincsenek meg szellemének azok az apró, de mindennél jellemzőbb villanásai, amelyek egy-egy jelzőbe, egy-egy szóhangsúlyba megbujva elárulnák mondanivalóihoz való érzelmi viszonyát. Egyáltalán nincs meg a stílus művészi kidolgozottsága. A mondatok szárazon, sokszor laposan, mindig személytelenül sorakoznak egymás után, nincs semmi riedli hangjuk.
A bevezetésben olvassuk: e tanulmányok «azzal a páratlan élménnyel gazdagítanak, hogyan alakult ki egy-egy tanulmány R. F. ideges, mozgalmas lelki világában. «In statu nascendi» kapja itt az olvasó Riedl tanulmányait és bizonyos szempontból ez a forrongó, vajúdó gondolattömeg még vonzóbb, mint a kész, kisimított, lezárt gondolatcsoportosítás. Nekünk, a kiadóknak legfőbb hivatásunk volt: meg nem másítani a Rield-előadások hangulatát, lényegét. Meg akartuk őrizni kiadásunkban Riedl Frigyes egyéniségének közvetlenségé, előadásainak frissességét s az élőszó melegségét.» Ez nagyon szépen van mondva, de optikai csalódása dr. Biczó Ferenc tanár úrnak, a bevezetés írójának és a kötetke szerkesztőjének. Amit emleget, forrongó, vajúdó gondolattömeg, frissesség, közvetlenség, az előszó melegsége van meg legkevésbé a tanulmányokban. Nem is lehet, mert az élőszóval tartott előadásnak éppen azok a dolgok adják meg a felsorolt tulajdonságait, amelyeket a legfigyelmesebb tanárjelölt sem tud még tömeg, frissesség, közvetlenség, az élőadó küzdelme az elébe tóduló gondolatokkal, beszédének, mondatszerkezeteinek természetes pongyolaságai, a hangsúlyai, hangjának emelkedései és esései, az arcjáték, a szem villanása vagy hunyorítása, a gesztus. Ezek adják az előadás testébe a vért s az idegek játékát. Nélkülük a pontosan lejegyzett előadás is cadaver. Aki ott volt az előadáson s megőrizte magában ezeknek az emlékét, abban felélednek ezek az emlékek, hatásuk alatt áll, mikor a lejegyzett szöveget olvassa. Ezzel lehet megmagyarázni, hogy a kötetke szerkesztője nem vette észre, milyen óriási távolság van az egykor hallott előadások és a most kiadott szöveg között, nem is szólva arról, hogy e tanulmányok tartalmilag is mennyire alatta állnak Riedl egyéb műveinek. Riedl egyetemi hallgatók előtt beszélt, olyan tárgyról, amelyet hallgatói közül csak kevesen ismerhettek jól, előadásaiban tehát leszállt hallgatósága átlagszínvonalához, olyan elemi dolgokat is elmondott és magyarázott, amiket írott essayban bizonyára magától értetődően ismerteknek tételezett volna fel s viszont nem vont előadása körébe olyan lényeges dolgokat, melyek egy írott tanulmányban főfontosságúak lettek volna. Más az egyetemi előadás és más az irodalmi essay - a kis kötet jószándékú kiadói abban tévedtek, hogy a kettőt egynek vették.
Riedl nem revideált olyan jegyzeteket, melyeket tanítványai készítettek. Azt sem engedte meg, hogy előadásait, mint más tanárokéit, kőnyomatosan sokszorosítsák. Jól tudta, miért s igaza volt. Három tanulmányának e kiadása igazolja tilalmát. Akik mégis kiadták, őszintén hihették, hogy kegyeletes dolgot cselekszenek, pedig vétettek a tartozó kegyelet ellen. Nekem az az érzésem, hogy itt jogtalanság is történt: egy író művével azt csinálták, amit ő életében megtiltott.
A kötetkét a kaposvári leánygimnázium növendékei rendezték dícsérendő szorgalommal sajtó alá s adták ki a maguk költségén.