Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 2. szám
Képzeljenek el egy börtöncellát, amelynek csak falai vannak, de nincsen mennyezete. A mennyezet maga az ég, a tüzesen lángoló nap, a borongó felhők, a nyugtalanul szikrázó csillagok. A rab látóköre a világ felé korlátolt, megtörik a négy falon, de felfelé szabad. Nem csoda, ha az ábrákon, mikkel a börtön falait telekarcolja, gőggel hirdeti Istennek és a kozmosszal való benső összefüggését, személyi egyedülvalóságát (hiszen társtalan), nem csoda, ha minden nyugtalansága, vergődése s verejtékes álma felfelé keres kiutat s minden, oldalról jövő nesz, kopogtatás, beszűrődő suttogás, hangos jajveszékelés csak annyiban érdekli, amennyiben felfelé szublimálható...
Ha ebből a hirtelen felvázolt képből (mint a kész épületből az állványokat) kiemeljük a börtönfalakat, akkor előttünk áll a magasabb szellemi életnek a vetülete, amely a háborúelőtti polgári kultúrát jellemezte volt. A láthatatlan, de igen valóságos közfalak azoknak a korlátoknak felelnek meg, amikkel a társadalmi kataszter boltozta körül az egyént. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az egyénnek jogában állott süppedő szőnyegekkel, képekkel, vitrinekkel és virágvázákkal cicomázni celláját, melyet a raffináltabbak elefántcsonttoronynak neveztek, mint olyan megkülönböztetett helyet, melynek a köznapi életre nincsen ablakai, körülbelül meghatároztuk annak a művészetnek tartalmi és formai jellegét, melyet e képzeletbeli cellák csendes és rezignált lakói műveltek. A társadalomnak vannak ilyen álom-üzemei, beágyazva az árúvilágba, amelyet csekély javadalmazás ellenében illuzióval látnak el.
Békebeli művészek örökigazságnak tartottuk a magát autonómnak álmodó l'art pour l'art aranyszabályát, amely szerint a művészet önmagán kívül nem ismer már kritériumot. Ehhez a tételhez ma is ragaszkodunk. De már nem hisszük, hogy a művészet autonóm. Ennek az ellentmondásnak dinamikus feszültségét magyar viszonylatok között Kassák Lajos személye és működése jeleníti meg.
Kassák fellépésének idejében már eldőlt az a küzdelem, amelyet a Nyugat nemzedéke folytatott akadémistákkal és kisfaludystákkal a hagyományok szolgai tisztelete, illetve a kifejezés egyéni szabadsága körül. A Nyugat zsenirohama áttörte az epigónok falanxát s diadalra vitte az írói szabadság ügyét. Megállapíthatjuk, hogy volt néhány esztendő a háború előtt, amikor a magyar író azt írhatta, amit akart. Azonban idővel minden győzelem helyét benövi a fű, meglakja a szokás, elborítja a feledés, a régi ellenségek helyén újak támadnak, mindent előlről kell kezdeni, új béklyók kötik meg a kezet, újak, vagy régiek, csakhogy akkor még nem éreztük béklyóknak őket. Az élet tágulva nő, a szemhatár egyre szélesebb, amiért tegnap harcolni kellett, az ma természetes s ami tegnap természetes volt, azért ma harcolni kell. A változó viszonyokkal új perspektivába kerülünk a dolgokkal. Mindenekelőtt tájékozódnunk kell.
Az az írói szabadság, amelyért a Nyugat küzdött, ma mindenkinek természetes privilégiuma, aki tollat tart a kezében. Ők az individuum szabadságjogait harcolták ki, mi a kollektív erők felszabadításáért küzdünk. Ez a követelmény ugyan már felmerült mint mellékzönge Ady költészetében itt-ott, de csak mint szólam s aránylag gyenge jelentőségű szólam a többi között, míg ma ez a követés dominál. Ez mélyreható, nemzedékeket elválasztó különbség.
A kiharcolt írói szabadság azt jelentette, hogy az író korlátlanul szavakba önthette nyugtalanságát és nosztalgiáit, mindazt a kianalizálatlan visszásságot, amit mazochisztikus magábamélyedéssel, nemes gyötrelemnek, az intellektualitás szent fájdalmának nevezett. Az író versben, novellában élte ki magát s ami körülötte volt, a valóságban, megmaradt. Az író magábamenekült a változtathatatlannak hitt külső valóságból s az gyönyörködött zengő sirámaiban.
Az új Olympusnak ehhez a ma már őszbecsavarodott istengyülekezetéhez fordult a helyesírással és kifejezéssel egyaránt viaskodó autodidakta költő, Kassák Lajos. Tömpeujjú, komor munkásokról énekelt, akik Londonban, Párizsban, Moszkvában és Budapesten egyet akarnak, osztálya nevében jött, nem lomposan megverselt új témával, hanem azzal a szándékkal, hogy utolérje a polgári művészetet, hogy fáradhatatlan munkával elsajátítsa azt a művészetbeli raffinériát, amelyet fínom versenytársai neveltetésükkel s azzal a szellemi atmoszférával, amelybe beleszülettek, úgyszólván készen kaptak. Erőszakosságában, mellyel a szavakat egymás mellé állítja, hogy nyersen és mégis nemesen hassanak, iparkodásában, mellyel verseit keményre kalapálja, van valami megható. Nem esztétahangulatok kifejezésére törekszik, hanem a maga valóságát akarja esztétikai valőrré nemesíteni. Ez teljes mértékben sikerül is neki. «Egyéniségét», ahogy akkoriban mondták, elismerték, mindenki mástól különböző versei magától értetődően illeszkedtek bele abba a folyóiratba, amely büszkeségnek tartotta, hogy minden egyes munkatársa elütött a másiktól.
Kassák a nemzetközi proletariátus szellemi státusát tükrözi vissza, amennyire az szépirodalmi alkotásokban visszatükröződhetik. Ezt az állapotot a nyugalom, a felkészültség, az ideológiai érettség jellemzi. Ha arra a fölényre gondolunk amellyel ez a szellemiség a válságban lévő polgári társadalom kataklizmáira tekint, egy Ady verssor jut eszünkbe, az a bizonyos «Mi ráérünk, Tyukody pajtás... Mikor akarunk, felmegyünk...» De ez az önérzet nem káröröm, nem a nyers erő részvétlensége, hanem a tények mérlegelésén, a jelenségek lemérésén, kritikáján alapul.
Kassák az «Egy ember élete» című önélet-írásának köszönheti polgári körökben elért sikerét. Az emberek túlnyomó többsége szellemiekben is annyira anyagias, hogy csak a kézzelfogható eredményeket becsüli. A tárgyakat, amelyek kerekségükben és elhatároltságukban a befejezettség látszatát keltik, aminek mérhető súlya, aminek eleje és vége van s nem igen veszik észre azt az erőfeszítést, amely nem kristályosodik objektummá, hanem szétsugárzik, embertől emberre hat, nem «Egy ember élete», hanem emberélet, szakadatlan fejlődés és megújulás. Én Kassáknak az irodalommal való viaskodásait, eltévelyedéseit és megújulásait jelentősebbnek tartom, mint azokat az egyes munkákat, miket a kritika kiemel. Az «Egy ember élete» kitünő olvasmány, de nem különb munka, mint Gorkíj önéletírása, melynek időben is utána jött. Bizonyítja igazamat, hogy olvasóit sem a mű formai szépségei bűvülik el, hanem a tartalom, az események exotikuma, szókimondása, emberértékelésének nyersesége, az önéletíró fejlődése és kiállása. Szóval Kassák, a jellem, nem Kassák, az esztéta. Ez az ember, aki a maga erejéből verekedte fel magát az írástudatlanságból, makacsságával, következetességével, összeférhetetlenségével, összmunkásságának egy generáció erkölcsi és esztétikai fejlődését visszatükröztető teljességével, sokkal értékesebb jelensége az irodalomnak, mint az az egy életregény, melyet vele kapcsolatban emlegetnek, vagy akármelyik regénye külön-külön. Ennek az életnek teljességét nem a könyvei adják meg, hanem emberi megnyilvánulásai. Munkálkodásának súlypontja öntudatosító, nevelő. Szellemi életünkben a legveszedelmesebb posztot foglalta el a társadalmi hisztériuma közepett, azt a helyet, ahol a mult és jelen kereszteződésénél minden vélekedés, szokás, ítélet és beidegzés átvonul. Őrszemen áll, siettetve annak átkelését, amit átmenteni érdemes, visszatartva, amit vissza kell tartani, mielőtt a forgalom elakad, a fényjelző rezzen s más színt mutat.