Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 2. szám
Mikor a Nyugat-Barátok Köre rendezősége erre a délutánra meghívott, először elhárítottam magamtól ezt a megtiszteltetést, mert én a régi korból való vagyok, aki nem szeretek magamról beszélni. A mi időnkben még a leányok is otthon várták a vőlegényt és mi a kritikust. Ma mindez megváltozott és ami régen csak kivételes jelenség volt, hogy «leány mondja a legénynek, adjon Isten engem kendnek», az ma a szabályszerű eset. Az irodalomba és a művészetbe szintén új áramlatok jöttek be, az új tárgyilagosság, amely arra int, hogy necsak másról mondjuk a rosszat, de magunkról is a jót és ne várjuk meg, míg más mondja el a véleményét, mert az ugyis csak rossz lesz. Ezeket meggondolva mégis rászántam magam, hogy beszéljek, de elnézésüket kérem, ha mégsem illenék rám ez a nem rám szabott köntös.
Az a darab, amelyet kérésemre Országh Tivadar eljátszott, azért került újra elő, bár valószínű, hogy sokan már hallották, mert ez a legsikeresebb művem. Semmilyen művemet ilyen sokszor nem játszották még; van rádióállomás, amely ma is minden héten előveszi. Pedig ez egy nagyon régi művem; abból az időből származik, amikor a népdalról semmit sem tudtak, nem többet, mint ami a levegőben volt és felszínre került, - úgyhogy ebből következtetést lehetne vonni, hogyan irtam volna később, ha pl. nem jutok el falura, vagy nincs népdal vagy nem kerülök kontaktusba vele. És a mai délután későbbi folyamán ezzel a legsikeresebb darabommal szembe szeretném állítani a legkevésbé sikeresek egy csoportját, melyeket Basidiles Mária fog elénekelni és keresni fogom e különbség okát. Itt aztán talán még menti vállalkozásomat az, hogy működésemnek egy olyan szakaszáról lesz szó, amely már lezártnak tekinthető; végre is 50 évvel illik a lírát szegre akasztani és nem bevárni, míg nyekergő hangokat ad.
Bizonyára észrevették, hogy ezen az Adaggion semmi sem látszik meg a magyar népzenéből; végre egy darab, melyben nincs népzene, - mondaná némely barátom, aki ma is ellenzi, hogy falura mentem és ilyen dolgokat hoztam onnan. Ez meglehetősen világos és elég folyékony és internacionálisan érthető stílus; nincs lopva senkitől, kell, hogy legyen benne valami egyéniség, mint sikere mutatja, könnyen hozzáférhető és ha folytattam volna, könnyebb és gyorsabb siker útjaira jutottam volna. De az embert vágyai vezérlik és az én vágyaim engem oda vezéreltek, ahol nagyobb munkával kevesebb eredményt lehetett elérni.
Hogy megértsék, vissza kell emlékezniök, hogy mi ifjúkorunkban milyen világ volt itt Pesten. Akkor volt itt a Wagner-kultusz a tetőpontján. A koncerteken is csupa olyan darabot játszottak, hogy ha a program véletlenül nem magyarul van, azt hihette volna az ember, hogy egy kis német városban van; különben is alig mult pár éve, hogy a filharmóniai hangversenyek műsorának hátlapjáról a német szöveg lemaradt. Magától értetődő is volt ez, tekintettel arra, hogy a professzionista zenészek nagyobb része nem tudott magyarul, sőt még a finomabb zene barátai is - nem az Operába járók, hanem az otthon zenélők, a klasszikus kamarazene művelői - szívesebben beszéltek németül, mint magyarul. Nem csoda, hogy ebben a nagy német világban borzasztó vágyakozás fogott el bennünket az igazi Magyarország után, úgy ahogy az bennünk, vidékiekben, gyermekkorunk óta kifejlődött és olyan zene után, amely azt szólaltatja meg, - egyszóval egy olyan Magyarország után, amely Pesten sehol sem volt található, mert Pesten úgyszólván a német volt a zene hivatalos nyelve. Mi ámulva láttuk ezt, mert az ujságokból, ahonnan eddig ismertük, Budapest a millennium dicsfényében úszó magyar élet fókusza volt szemünkben és ebbe a nagy csalódásba képtelenek voltunk belenyugodni. Ámulva láttuk, hogy csak meg kell kaparni Budapestet és a felszín alatt mindjárt előbukkan a régi német város. Nem értettük, miért kell a klasszikus zene műveléséhez németül beszélni, hiszen tudtuk, hogy azt Oroszországban, Franciaországban, Angolországban is művelik. Én is a klasszikus zenén nőttem fel: ez volt az a zene, mely először ütötte meg füleimet: apán talált Kecskeméten néhány diákot, akikkel Haydn-quartettet játszott, pedig egyikük sem tudott németül. A németség nem volt szükséges előfeltétel a klasszikus zene játszásához, ellemben annak, hogy ezt a németekre bízták, súlyos következményei lettek a magyar zene kialakulására. A szöveges zene megértése ugyanis már nyelvhez van kötve, azok pedig, akik minálunk a klasszikus zenét művelték, a szöveges zenében Schubert, Schumann és társai világában éltek és a magyar dal, mely elébük került, útszéli, műveletlen és művelhetetlen dilettantizmus benyomását tette rájuk. Bizonyos fokig igazuk is volt, ugyhogy a magyar dalt felemelni az ősi gyökeréből a külföldivel egyenlő rangú művészi magaslatra fejleszteni sürgős és égető problémának mutatkozott.
Ennek útjait keresni másutt, mint a falu zenei levegőjében, nem lehetett. Ezeknek a falusi utazásoknak az értelmét sokan ma sem látják tisztán, mert úgy képzelik, hogy a falu a tudatlanság a duhajság, a vaskosság színhelye. Itt van a tévedés. A magyar lélek leggyengédebb virágai a falun nyiltak, még pedig nagyrészük úgy, hogy a várost el sem érte. Mi a faluban nemcsak egy csomó dalt, - mindegy, hogy százat-e vagy ezret, szóval onnan kimarkolható, elvihető és felhasználható anyagot találtunk, hanem másvalamit is, ami nélkül ezek a dalok sem jöttek volna létre: kultúrát. Bármilyen furcsán hangozzék is, egységes, homogén kultúrát, amelynek az a dal elválaszthatatlan része, mintegy tetőpontja, de mindenesetre szerves kivirágzása. Olyan kultúrára kell gondolnunk, melyet írás és olvasás nélkül is meg lehet érteni, de amelyben megvan a kultúra főtulajdonsága, az hogy részesét felvértezi minden eshetőségre és boldog emberré teszi mindaddig, míg a neki megfelelő életkörből ki nem lép. Régen volt olyan felvillanyozó érdekességű olvasmányom, mint a nyáron az ugyanilyen című regény, a «Boldog ember»; ez volt az első írásmű, amely végre mélyebben bevilágított ebbe a világba. Számtalan helyen kellett felkiáltanom, hogy ez így igaz, így láttam én is; és annak, aki valami fogalmat akar szerezni erről a ma már omladozó kultúráról, ezt a könyvet kell majd lapoznia. Még hozzá teszem, hogy volt akkor Magyarországon egész csomó olyan falu is, ahol sem tanító, sem pap, sem jegyző, szóval «úriember» nem lakott és éppen ezek voltak a népkultúra és a népdal legvirágzóbb helyei, ahol a homogén egyöntetűséget semmi sem zavarta.
Hogy a régi időben milyen kevés érzék volt ez iránt a népkultúra iránt, azt négy kiragadott példán mutatom meg. Az egyik egy plébános esete, aki egy ilyen utazásom alkalmával arról igyekezett meggyőzni, hogy teljesen céltalan és felesleges a nép közt élő dalokat összegyüjteni, mert azok nem egyebek, mint a városból, a művelt osztályból átkerült dalok eltorzított, elrontott alakjai. Egy másik példa gróf Apponyi Albertné, aki röviden azzal adott kifejezést annak a meggyőződésének, hogy a népdallal nem érdemes foglalkozni, hogy kultuszminiszter korában nem volt hajlandó pénzt áldozni a gyüjtés előmozdítására. El kell ismerni, hogy azóta máig hosszú utat tett meg, a mai politikai állásfoglalásán keresztül egészen a Székelyfonóig. A harmadik kiragadott példa Nagy Endrére vonatkozik. A Nagy Endre-kabaréban kijött egyszer Medgyaszay Vilma néhány palócruhás leány kíséretében. Kedvesen daloltak, aztán előlépett Nagy Endre és előadta felfogását a népdalról, amely természetesen a maga kora felfogása volt. Azt mondta, hogy bizonyára minden ilyen vidéki körzetnek megvan a maga költője, aki megírja a dalokat és így terjednek azok tova a nép között. A Nyugat-Barátok Köre estéi akkor még nem voltak bevezetve és így akkor csak magamban vitatkozhattam Nagy Endrével, arra gondolva, hogy azt, aki csak három olyan sort le tud írni, mint aminőket mi találtunk, aranyba kellene foglalni. A negyedik példa Babits Mihály, aki több ízben írt a népdal-problémáról bölcs és mélyenjáró cikkeket és egyik cikke szerint a népköltészet nem egyéb, mint irodalmilag műveletlen emberek költészete. Találó és pontos definició, csak nem illik az igazi népköltészetre; pontosan illik ellenben a magyar középosztály ma is népszerű dalaira és azok szerzőire. Semmi sértő szándék sincs abban, ha konstatálom, amit különben maguk is elismernek, hogy a Balázsok, Fráterek költészetet nem is tudnak írni, azt pedig, hogy zenei műveltségük lenne, amit azt jelentené, hogy ismerik a klasszikusokat, még maguk sem vindikálják maguknak, sőt büszkén jelentik ki, hogy nem is óhajtják őket ismerni. Ezekre illik Babits definiciója, de hozzá kell tenni, hogy a népkultúrához
Mert itt van az a Rubicon, amely bennünket az európai népektől elválaszt: a nyelv. Az európai népek nyelvei minden nagy különbségük mellett is közelebb állnak egymáshoz, mint akármelyik a magyarhoz; hangsúly-rendszerük és természetes melodikájuk annyira más, hogy szinte ellentéteseknek mondhatók. Mi következik ebből? Az, hogy egy magyar szövegre írt zenét, amennyiben jól követi a nyelv természetes lejtését, majdnem lehetetlen európai nyelvre lefordítani; továbbá, hogy a magyar szövegnél kiinduló dallamvonal az európai embernek idegenszerű. És itt van a magyarázata annak, hogy a művészi magyar dalnak miért nincs közönsége. Zenében tájékozott közönségünk lelkében ugyanis - ha nem is származásánál, de mindennapi praxisánál fogva, egy résznél különben származásánál fogva is - a német nyelv ritmikája gyökerezik és a német szövegből folyó melódiák tünnek fel természetesnek; a jó magyar nyelvérzékű közönséget viszont ezeknek a daloknak a művészeti plussza tartja távol, megterhelésnek érzik, nem tudják befogadni. Érdekes, hogy mind a két rétegnek még inkább kell az idegenlejtésű melodikára fogott magyar dal.
És itt mutatkoznak a tragikus következményei annak, hogy költőink a mult században túlságba vitték a jambus kultuszát. Amennyire természetes ritmusa a jambus az angolnak, már kevésbé a németnek, franciának és olasznak, annyira homlokegyenest ellenkezik a magyar nyelv fogalmával. A XIX. század folyamán költőink mégis teljesen behódoltak a jambusnak, aminek az a következménye, hogy irodalmunk számlálhatatlan remeke a zene számára elveszett. Már Arany János megmondta, hogy jambusra vagy torcheusra nem lehet magyar dallamot írni, mert ha megzenésítjük, idegen dallamok jönnek ki belőle, hacsak nem járunk el erőszakkal, hogy a jambust ignoráljuk, akár Egressy a Szózatnál, ami ritmikai torzszülöttet ad. Akik mégis megpróbáltak magasabb igényű magyar dalt írni, majdnem legyőzhetetlen nehézségekkel álltak szemben. Az út hosszú volt; meg kellett ismerni és meg kellett tanulni a népdal formakincsét és csak azután lehetett óvatosan megkísérelni nem magyar versformájú versre is olyan dallamot írni, amely nem ellenkezik a magyar nyelv természetes dallamirányával. És itt kiderült, hogy a görög-latin formák még közelebb állnak a magyar nyelv természetéhez, mert egyenlőtlen és változatosabb szótagcsoportokat szolgáltatnak, mint a jambus vagy trocheus. Így hát bármilyen valószínűtlennek hangozzék is, egyűgyű magyarok énekeiből kellett elsajátítani, hogyan lehetne megzenésíteni a magyar irodalom egy-egy legremekebb alkotását.
Egy kis faluban, ahol Berzsenyi nevét még nem is hallották, lett világos előttem, hogyan lehetne Berzsenyit dalban megszólaltani; így jött létre az a pár dal, melyből néhányat hallani fognak s amelynek egyelőre nincsen közönsége. Hogy mikor lesz? Kell remélni, hogy lesz valamikor, elsősorban akkor, ha majd a népkultúráról köztudomásúvá válik, hogy nemcsak őse az egész magyar kultúrának, hanem annak ma is élő szerves része, amelynek megismerése nélkül magyar műveltségünk hiányos. Erre csak egy példát hozok fel. Egy igen művelt és finom irodalmi érzékű ember azt mondta nekem egyszer, hogy nem érti Adynak ezt a kifejezését: «Beágyazott a villás halál». Ennél az egyetlen sornál világossá válik, hogy akár tetszik, akár nem, a mi legnagyobb költőink nyelve és képkincse azonos a falusi nyelv szókincsével; ha Petőfiből, Aranyból vagy Adyból kiirtjuk azokat a sorokat, amelyek nem érthetők meg a falusi élet ismerete nélkül, vajjon mi maradnak belőlük?
Mindazonáltal sokasodnak a jelek, hogy már közeledik az idő, mikor meg fogjuk érteni a népkultúra jelentőségét. Sok víz folyt le a Dunán és ha megfigyeljük a közélet legérzékenyebb szizmográfját, a napisajtót, észrevesszük, hogy tele vannak a falu életével. Pásztor Árpád már egész kötetnyi falu-ismertetést írt össze, - bár akkor tette volna, mikor Amerikába utazott; és Az Est multesztendei Hármaskönyve is tele van parasztfigurákkal, - bár hátul ugyanabban a könyvben száznál több külföldi nevelőintézetet ajánlanak figyelmünkbe, nem gondolva azzal, hogy ha odaküldjük gyermeinket, felnőtt korukban fog kelleni felfedezniök magyarságukat. Sebaj, az érdeklődés megvan és még fokozódni fog és zene téren is meghozza a maga gyümölcseit; másrészt a zenei műveltség terjedése is majd csak elér az illetékes magyar körökig és ott is útat nyit és akkor többen lesznek a magyar dal művelői, akik ma még igen kevesen vannak és nem tudják ellensúlyozni azt, ami más oldalról történik, ahol ezer apró rágcsáló szorgalmasan őrli a magyar dal megmaradt roncsait. Az úgynevezett könnyű zenére gondolok, amelynek minden sorában legalább egy vétség van a magyar hangsúly ellen. Sokan ezt humorosnak találják, sőt sok szerző egyenesen humornak is szánja: de ha a magyar nyelv sokáig táncol a fején, megeshetik, hogy elfelejt a lábán járni és én azt tartom, hogy vigyáznunk kell ezzel a nevetéssel, nehogy végkép megássuk vele a nyelv sírját. Én a magyar nyelvnek másfajta barátokat kívánok, olyanokat, akiknek a lelkén legalább egyszer átment az a harangzúgás, amely a magyar nyelvben a Halotti beszédtől Adyig folytonos. Ebből a hanragzúgásból szerettem volna valamit megrögzíteni; nehéz munka volt, nincs is több eredménye, mint néhány durvafaragású kőtömb. De valamikor állni fog a magyar zene zengő tornya és ha akkor valahol a talapzatában benne lesz néhány ebből a kőből s a többi elenyészik, akkor is - hogy Berzsenyi szavaival éljek: bizton tekintem mély sirom éjjelét.