Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 1. szám · / · Figyelő · / · Vers
Vékony füzet, mindössze huszonhat vers, borítéklapján ez a magyar falusi és tanyai szó: Kenyérszegés; és Párizs neve együtt... Ez a költő, (mint egykor Ady az Ér mellől), egy fehérmegyei pusztáról indul el ámulni és tanulni a Nyugat nagy városai felé. De versei - levegős nap- és széljárta szavak, - kevés kivétellel még a hazai földből sarjadnak elő.
A kanász, a kocsis, a kőmíves, cseléd - a költő apja -, s talán túlságosan tudatosan a természet fiává stilizáltan maga a költő, akinek: «lábai földből nőttek, dereka vas», s aki így látja magát:
Csörgő rendekből petrencéket,
petrencékből boglyát rakok.
Állok a boglyatetőn:
a rétek királya vagyok,
- Mindez, tárgykör, szemlélet, hang néhány év óta egyre ismerősebben hangzik. Ami ezelőtt még, elszigetelten, néprajznak, vidékiességnek, magános jelenségnek tetszhetett, ma, a zaklatott magyar földből egyre sűrűbben fellobbanó testvér-szavak közé vegyül.
Mert Jankovich Ferenc is azok közül a költők közül való, akiket «új népieseknek» szokás nevezni. Vannak szociális versei is, mint a «Száz kőműves összedalol», de kollektívsége nem propagandaízű, mélyebbről jön, s amint megszólal, visszhangosságát már magával hozza. Belső, mélyről jött ritmusa azonnal megkap, hangjának lejtése népi és mégis egyéni, ritka és tiszta zene, mely amint megszólal, már meg is különbözteti mindenki mástól.
Vannak már most is hibátlanul megalkotott versei, de még a nem egészen sikerült verseiben is érezni a kompozició ösztönszerű alakítását, s mindenütt akadnak telten zengő sorok és szakaszok, szép világító képek.
Zsánerképeiben néhány vonással biztosan rajzolja fel a tanyák alakjait, balladaszerű költeményei pedig annyira nem utánzatok, hogy meglepnek, mint egy most-születő műfaj első, naiv hangolásai:
Minden fűszál dalolja,
minden madár zengi:
mégse tudja, mégse sejti
senki:
hogy a mezőn leányt öltek
máma,
véres testét elrejtették
a buzába...
Nem kész és hibátlan költő, versei olykor túlnyujtóznak a gondolat takaróján, máskor meg hirtelen befejezései nem engedik meg a vízió teljes kibontakozását. Itt-ott a tiszta népi stílusba zavaró idegen elemek is vegyülnek; a stílus kevertsége, másrészt a népi versek könnyen rigmusosra hajlása: a népi irányú költészet veszedelmes zátonyai fölbukkannak itt is.
S még valami: minden ilyen stílusú költő olvasásakor kétség ólálkodik bennem: lehet-e a nép szemléletétől idegen, összetettebb érzéseket és gondolatokat, lehet-e a nép faragatlanabb nyelvén kifejezni mindent?
Petőfiben és Aranyban a kétféle stílus élesen különválik egymástól. Ők csak a népnek is szánt verseiket írják a nép nyelvén; magasabb szavaikban nem a nép, hanem a népből kinőtt költő beszél. az új népköltőkben maga a nép szakítja szóra az ajkát, most először hozva komoran és sulyosan, minden érzelmi és társadalmi vonatkozásaival egyetemben, egész életét a szó, a betű reflektorfényébe.
A mai népi költők erőssége ez: talajuk nedvét szívják, fajuk és osztályuk életét élik. Most kezdődő hatásuk a nem-népi költőkre is hasznos lehet; de aki példájukon indulva természetességet és egyszerűséget sürget, gondolja meg, hogy természetes az, aki megmarad annak, a mi, s az egyszerűség emlegetésének is csak úgy van értelme, ahogy azt Arany János kívánta: ...«Sose fáradj, sok cifrával elborítani éneked!... és nevezd meg ön nevén a gyermeket...» S gondolja meg, hogy ami e költőknek erősségük, az egyszersmind könnyen lehet szűkkörűségük is.