Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 1. szám · / · Figyelő · / · Regény és széppróza

Nagypál István: Lázadás a Tiszánál
Oláh György regénye

A cím sokat ígér. És a regény első fele beváltani látszik ezt az igéretet. Egy magyar földosztás: két kalandorszerű úr, az egyik áldzsentri, a másik pénzember, beugratják a földre éhes kisparasztokat és kipréselvén belőlük mindenüket, a legkegyetlenebb nyomorba hajtják őket. Ennek a megrabolt, megcsalt tömegnek fölháborodása lenne a lázadás. De csak lenne.

A regény első fele állandó lendülettel ragad magával; ez a rész igen jól van megépítve, szinte filmszerű egységben pereg előttünk. Hangja is merész, különösen ahol a magyar közélet ismert alakjait rajzolja: panamistákat, bratyizó minisztert, ál-vállalkozókat, arisztokratákat; ennek a régegnek a légkörét kitűnően adja meg az író. Egész addig tart ez a megfogó egység, amíg új kép nem kerül az előtérbe: a «lázadó» parasztok. Itt hirtelen törik le a regény lendülete és ami sajnálatosabb, úgy kell éreznünk, mintha az író szándékosan törné derékba. Mert mi a lázadás? A földühödt parasztok - horribile dictu - maguk közül való ellenjelöltet állítanak a dzseintri-képviselőnek, aki mellesleg egyike kifosztóiknak. Oláh szeretné félelmetessé mázolni a parasztok választási haragját, de legföljebb szánalmas tragikomédiát látni benne. Csete Ferencet, a parasztjelöltet fogságba veti a főszolgabíró, ismert választási módszer szerint; erre a földühödt nép fenyegető áradatban özönlik a megyeszékhelyre - s mikor (ugyancsak választási trükkből, hallgatás fejében) kiengedik Csetét, a nép jámborul eloszlik. Ez a lázadás. - Némi handabandázás után belátja a parasztjelölt is, hogy nem jó az államhatalommal ujjat húzni és szelíden visszalép: vigasztalását abban leli meg, hogy földjén már érik a barack...

Oláh György álláspontja jellemző a magyar középosztály fiatalságának egy részére. Fölismerik az elnyomott osztályok föltörésében rejlő erőt, de nem akarják otthagyni az uralkodóosztály húsosfazekait. Van szemük, hogy lássák a magyar parasztnép irtózatos nyomorát, de «parlamentáris» úton való megoldást hangoztatnak. Így - akarva - nem akarva, mindegy - a burzsoázia szekértolói lesznek és igyekeznek a parasztság föltörekvő erőit a kizsákmányolók szolgálatába állítani. Oláh is meglátja a társadalmi rendszer szörnyű hibáit, de valami finom kompromisszum segítségével szeretné megoldani ezeket. Forradalmi hangon szólal meg - és ezt a hangot a regényben jó darabig őszintének érezzük, - de mikor odakerül, hogy levonja premisszáiból a következtetést, megtorpan. Mert Oláh György bizonyára be tudná méltó módon fejezni ezt a regényt; de akkor végig meg kellene maradni a forradalmi hangnemben, ez pedig, úgy érezzük, távol áll tőle. Lehet hangos szóval ostorozni az uralkodóosztály bűneit - ez ma gyakran hasznos politika, - de túlságosan bántani nem szabad.

Ez a világnézet megrontja Oláh regényének irodalmi értékét is. Ha egy regény elejétől végig rossz, azt megnyugvással tesszük le: túlvagyunk rajta; de ha egy regény közepéig kitünő és aztán az író nyilvánvalóan elrontja: csak dühösek tudunk rá lenni.

az író fölfogása alakjaiban is tükröződik: urai hiánytalanul vannak megrajzolva és miljőjüket, a Hungáriától a szigetig terjedő világot szemmelláthatólag jól ismeri az író. A főpanamista, Makláry-Schulz Aba-Kálmán nem is annyira önmagában, inkább mozgásában él, környezete tükrözi őt vissza; grófi kastélytól miniszteri előszobákon át a szociáldemokrata földmunkáspróféta sárkunyhójáig mindenütt úri módon fölényes szemtelenséggel és otthonossággal mozog. Társa, Wewres, a zsidó pénzember, inkább típus, mint élő alak. A többiek csak a miljőt gazdagítják, szinte teljes képét adván a finánctőke és bürokrácia között fölburjánzó magyar «úri» életnek. - Parasztalakjai viszont kissé papírízűek. Kicsúsznak a keze közül, egyet sem tud igazában keményen odavetni. Regényalakok, de nem élő alakok. Csete Ferenc, az ellenjelölt, az író parasztideálja: csirkefarmtól szövetkezetig mindent szervez-tervez, józan, derék, takarékos és respektálja a csendőrt - de nem él. Mintakép lesz belőle. Egyéb parasztjai inkább kontúrok, riport-úton észrevett figurák regénybeillesztései. Maga a parasztvilág is riportszerű: csak a felületet vesszük észre, ami azon belül megy, nem pillantjuk meg. Ha résztvevő szemmel nézi is őket, úri szemmel csinálja. És ez teszi regényét az írói bátorságnak és politikai megalkuvásnak sokszor megkapó, sokszor bosszantó keverékévé; elolvasása után azonban nem marad jó íz emléke az emberben.