Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 1. szám · / · Figyelő · / · Regény és széppróza
Négy esztendővel ezelőtt, amikor a Helikon írói diadalmasan mutatkoztak be a Zeneakadémia nagytermében, bevonulásukat - mai miniszterelnökünk vezényszavára - felállással és tapssal üdvözölte a közönség. Másnap lakoma volt tiszteletükre az írók egyik társaskörében s miközben a banketterembe beszivárogtunk, halkan azt kérdi tőlem a magyarországi-magyar irodalom valamelyik kiválósága:
- Ugy-e, ezek csupa önképzőköri értékek?
Ez volt az első tapasztalásom arról, hogy nálunk az erdélyi írókat «nem tudják hová tenni». Azóta sokat írtak ők maguk s írtak róluk is egy s mást, de az értékelés zűrzavara nagyobb, mint valaha. Hazafias, kritikátlan lelkesedés keveredik túlontúlkritikus kenyérirígységgel, s mindkettő a kettészakadt magyar irodalom világnézeti osztályozásaival. A legnagyobb zavar tulajdonképpen itt van, némelykor szerencséjére az erdélyi írónak: mint erdélyit, önnön írásainak tanusága ellenére is befogadják ugyanazok, akik magyarországi lelki-rokonait szalmán égetnék meg. Amit a kenyérirígység árt neki, azt megnyeri e csodálatos vakság révén. Ha irígyelném az erdélyi írót, mert szabadabb - itt is, odaát is - a magyarországinál. Odaát nincsenek akadémiai skatulyák, ideát meg nem rakják beléjük.
Szabadon röpköd hát, Istennek hála, ez a sokféle lázadozó, meleg szemű és gonosz szájú gyermek is: Tamási Áron. Gyermek: olyan őszinte és bátor, közel a negyvenedik esztendőhöz, aminők nem tudnak lenni a mi húszéveseink, láncontölt fiatalságukkal. A Helytelen világ tizenegy novellája tizenegy lázadás - vagy háromszorannyi, mert mindegyikből merednek tüskék háromfelé is. S így jó ez: ezért nem lehet skatulyázni, osztályozni, gombostűre szúrni Tamásit; ezért hat tisztán és zavartalanul művészetnek az is, ami benne lázadás.
Hét-nyolc esztendős írói pályafutásán csak egyszer volt tendenciózus éa skatulyázható Tamási Áron: egy haragos regényben, amelynek méreganyagát jó volt kiírnia magából, de amelyet én a szó legmagasabb értelmében destruktívnak neveznék, ha jóegynéhányunkont teljesen értelmetlenné nem koptatták volna ezt a szót. Romboló - mondjuk hát a kevésbé kopott magyar szóval - az a mű, amelyben az író a keserű kritikától nem látja meg az életnek örökké épülni akaró valóságát. Ilyen volt, minden nagy értéke ellenére, a Címeresek. De azelőtt, a Lélekindulás ifjúkori novelláiban, a Szűzmáriás királyfi regényének csodálatos frisseségű ígéretében - s azóta, az új novelláskötetben s a regényben egyaránt, mindig azt a lázadó Tamásit látjuk, halljuk, aki egy élő és élni akaró élet nevében lázadozik. Magasabb harmóniában egyesül benne tézis és antitézis: kitörés Isten földi és mennyei igazságszolgáltatása ellen és gyermeki katolicizmus, a proletárnak úr- és intellectuel-gyülölete s a magában hívő egyéniségnek és a keménynyakú székely parasztnak eltörölhetetlen úrisága; a hódító hatalom hibáinak bátor ostorozása, típusainak pellengérező kigúnyolása s egy olyan erdélyi hazafiság, amelyet az itthoni száj-irredentisták még nem sem bocsátanának meg, ha megértenék - ha egyáltalán hinni tudnának annyira a szemüknek, hogy meglássák.
Ez a harmónikus művészet úgy aránylik a «góbéskodáshoz», mint Kodály muzsikája a cigányzenéhez. A párhuzamot messzire el lehetne vezetni. Tamási semmit sem adott fel székelységéből: ellenkezőleg, lement a székely lélek legmélyére s az esetlegességek, néprajzi vagy nyelvi furcsaságok kidudorodásaitól megfosztott, símára hömpölygetett kavicsokat hozott fel. Drága kavicsok s talán mégis van valami érdességük, amelyet kitapint a szűkebb honfitárs s valahogy megérez, különösnek talál a «magyarországi» olvasó.
A novella terén Tamási nagyjában megadta már eddig is a maga mértékét - a Helytelen világ csak természetes lépés a művészi érettség, tudatosság, gazdaságosság felé. A regény, Ábel a rengetegben, ugrást jelent az első regény ígérete s a másodiknak félrekanyarodása után. Első nagy kompozícója Tamásinak, amelyben megtalálta, féken tartotta és kifejezte magát. Talán megérezte, hogy igen könnyű eltévelyedni, ha útnak indul az ember, hogy megkeresse az életet. Megállt hát a sarkán, kivetette a mellét: - Jere ide élet, hadd küzdjek meg veled! A regény hőse, a székely kamasz, úgyszólván el sem mozdul a rengetegből, annak is egyetlen pontjáról: odajő az élet, ott ömlik keresztül rajta, ott küzdik meg vele, ott neveli fel. Részvénytársasági igazgató, rabló, csendőr - csendőr, aki rablóvá lesz - bölcselkedő s egyébfajta szerzetesek, Isten hitével és gondolatával, könyvek, kalandosak és istenesek, meg mindenfélék - ezeken az ablakokon dől be az élet az erdei kalyibába, szociális helyzetestül, mindenestül. Ott az elmult háború, ott a megváltozott világ s még valami, ami bizonyosan megvan a novellákban is, de ott a mese, a novellisztikus tömöttség elvonja róla a figyelmünket: ott van az élet mindenféle színe, illata, jószagú havasi szele és dögbűze, símogatása és undorító tapintása - a ganéjjal is játszani tudó gyermek-művész életigenlésével megelevenítve.
Kevesebb lévén a történés, több szerepe van a szónak, a facsaros székely ugrató-elmésségnek, amellyel legelső írásaiban is annyira szeretett eljátszani Tamási. Nem az egy-két tájszó (Móra Ferencben legalább annyi van) - de ezek miatt a székely észjárású dialógusok miatt gondolom, hogy a «magyarországi» olvasó olyanformán hallhatja Tamásit, mint a rádióhallgató a zenét. Minden árnyalatot felfoghat, de mindent egy kicsit másként, mint az, aki a hangversenyteremben ül. Muzsikáját, különös éneklését nem ismeri ezeknek a mondatoknak. Nagy ellensége vagyok elvben a novella-felolvasásnak, de Tamási prózájának igazi ízét a nem-erdélyi közönség csak saját felolvasásából ismerheti meg. Neki érdemes felolvasni s a hallgatónak gyönyörűség meghallgatni: új muzsikával találkozik össze, amely ott táncol a nyomtatott betű fölött.