Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 1. szám · / · Illyés Gyula: A Kapos-völgye

Illyés Gyula: A Kapos-völgye
II.

Fülep Lajosnak

Nép nép után, század század után
jött és oszolt. Buza-táblák felett
áll ma a sziget és rajta Regöly,
feléje porzó kocsiut vezet.

Eltünt a szép kor, a szabad világ,
mint itt feledt nagy ősgyik fut magos
partjai közt, kanyarg a fák alatt
a hajdan tengerként habzó Kapos.

ELtünt a viz, a tápláló, a védő,
az emberiség csecsemő kora'
dajkálója, az anyaölként enyhe,
eltünt, mint anyánk ifju mosolya.

Apadt a hü viz, még Majtény után
kurucok bútak mocsaraiba,
betyárok később, majd a nád között
lövöldöző pandúrok csónaka...

Eltüntek mind. A dombokon uj haddal
megjelentek a birtokos urak,
az uj hóditók... Népre nép, soha
nem ülhet el az ősi Forgatag.

Uj fegyver, uj mód, - megy, folyik tovább
a nagy csere, - már egy-egy rezzenetben
látni a munkát, mit fűt, mit kavar
a történelem: mit jósol kegyetlen'.

Áll fönn a gyepü s körötte ma is
hullámzik, zúg a népek árama,
pusztul az egykor győztes, büszke faj,
s uj nép dől a Kapos lapályira.

Szárazd, Kurd, Hőgyész... Kaposvárig föl
német az egész vidék már... Szakad,
olvad közöttük a magyarság, oszlik,
mint az utolsó nádas mocsarak.

Belőlük szállott föl, a pusztuló
völgyekből, mint fészkéből vert madár
e riadt ének halálos hirével,
megyék hosszán nem érti senki már.

Tünnek a magyar falvak lenn, eszi
mind a nyomor, halálos száradás,
ingnak a kis tanyák, ház ház után
változtat gazdát, nyelvet és szokást.

Mennyi van vissza? Száz év? Vagy ötvennel
több mégis ennél, midőn majd kiváncsi
utazók jönnek csak erre egy furcsa
szikkadó fajta foltjait csodálni.

Egy fajét, mely évezredig se tudta
e földet itt megszerezni - magának.
Zsellérként tengett rajta, türve-húzva
nehéz igáját, mig halálra fáradt.

Grófnak palotát, klastromot a papnak:
magának putrit túr, barlanglakást,
akár az ősök... bú a fagy, a tél,
az ellenség elől a föld alá.

A sír felé, míg fent, a föld öle
könnyű özvegyként friss erőnek tárul.
Ing már, egy intés: és nyugat felé
új nép karjába fordul a Dunántúl.

Nem harag -: bánat füstöl csak szivemben.
Körül új tervvel hangosak a népek.
Ez eltűnt, mondják, nem tudott magának
új hont rakni: új gátat az időnek.

Új gátat rakni, rombolni a régit.
Fejét szegte csak s mint ketrecbe zárt
büszke vad ölte, gyilkolta magát,
taposta dühvel önnön magzatát.

Zajlik a táj és némul a magyar!
Csak urai vigadnak még dicsően.
Eb ura fakó! - reszkethet a föld,
ők fentmaradtak még minden időben.

Hallgat a föld és dübörög az Út,
villámlik rajta vonat és fogat,
néznek utána meggörnyedt cselédek
tartva kezükben gyűrt kalapjukat...