Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 1. szám · / · Illyés Gyula: A Kapos-völgye
Eső után, ha fölragyog a nap,
tört csattot, gyürüt még ma is kivet
a föld magából, mint a lomha agy
ifjonti, régi szép emlékeket.
Eljátszik vélük, - ez maradt csupán
a szép időkből, a szabad világból,
midőn még hullám lengett itt a völgyön,
hol most buza reng és tengeri lángol.
Midőn a kis ér, a szerény Kapos,
nem számüzött, távoli rokona
volt a Dunának, de testvére: nagy
rengő folyam, mint maga a Duna.
Hegytől hegyig mérféldes ősi ágyban,
mit néki még egy jobb isten vetett,
hempergett, játszott és gyűrűs mosollyal
kerülgette a sok kis szigetet.
A szigeteket, melyeknek magos
döngölt bástyáin kőbaltás vitéz
ügyelte a végtelen áradás
szellő borzolta pikkelyes vizét,
amig mögötte szállt az ifju füst
s a pörkölődő pontyok illata
s forgott a tűz körül gyors asszonyok,
éhes halászok meztelen hada.
A vár körül, hol most a kis falu:
Regöly magoslik, biztos őrhelyek,
földvárak álltak, melyeket a vizbe
emberkéz, férfi tervezés emelt.
Megannyi órjás vakondturás,
gyepük, töltések, melyeken ma is
fölmenet lovát ostorozza és
lefelé kereket köt a kocsis...
Áll még Leányvár, Pillevár s amott
messzibb Nebojsza szőlőhegye: már
neve őrzi csak egy tünt hősi nép
emlékét másfél ezredév után.
Áll még a sánc, hol egykor gepidák
izzadtak, ettek s táncoltak bizonnyal,
üzték a szép lányt s véreztek ezerszám
uj nép baltái alatt vad jajokkal.
Uj nép özönlött s ujra uj özönlött.
Uj fegyverével mindég uj csapat
ült tort a sáncon, mig a vz, vörössen,
lebegtette az elmaradtakat...
Jazigok, kelták, avarok, herúlok
váltották egymást, mig egy reggelen
lovát egy tömzsi, ferdeszemü nép
usztatta harcra a bodros vizen...
Hol vannak ők, a szőke szép leányok,
a fürge fiúk, - hol van az az élet,
midőn a kedvet, az ős szabadságot
nem rebbentették szét vad csörtetések,
és fegyvernél is durvább rombolóid,
paradicsomi testvéri közösség:
kapzsiság, önzés, gyávaság, mik sorsunk
bilincsnél fojtóbb bilincsbe kötözték.
Csak innen el, bármerre, visszavágyok
e korba is én! a nyílt küzdelemhez!
Boldogabb volt az ember lent az állat
sorában, mint most közel az istenhez.
Az ártatlan, még gyermekösszességbe,
hol a férfi is, nehéz dolga végén
könnyű lélekkel tért pihenni, apját:
a napot s anyját, a földet dicsérvén.
Be vagyok fogva én itt s izzadásom,
munkám nem gyujtott soha még örömre,
nem önnön éltem élem, kisértetként
hátra-előre futnék már belőle!
Egy szellős, tágas, tiszta korba, mely tán
sose volt s mégis él, - emlékszem rája,
mint ifjukorom meséire: sorsom
egyetlen hite, vágya, valósága.