Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 1. szám
Ha a magyar zenéről akarok beszélni, avval kell kezdenem, hogy a magyar muzsika egész nagy épülete hármas tagozódású. Van műzene, népies műzene és népzene. A műzenéről csak annyit kívánok mondani, hogy ez alatt mindig zeneszerzők egyéni kompozícióját értjük. A magyar műzene, mint minden országé, szorosan bekapcsolódik az európai zenekultúrába, amelynek mindegyik történeti stílusa előbb vagy utóbb elérkezett hozzánk és megtermékenyítőleg hatott. A népies műzene ismert vagy ismeretlen zeneszerző egyéni alkotása; az anonimizmus nem lényeges kelléke a néies műzenének, de ez sem volt sohasem annyira igényes, hogy követelően előírta volna a szerző ismeretét. Még száz évvel ezelőtt is, amikor még nem nyomtattak ki minden rossz slágert, megtörténhetett, hogy egy-egy ismert szerző dala ugyanolyan módon terjedt el, mint a népdal: szájról-szájra, mondhatnám fülről-fülre, cigánybandáról-cigánybandára, s minthogy a szerzőt nem ismerték, az azonos terjedési mód alapján népdalnak tekintették. Az azonban, hogy individuális termék, a népies műzenét már hozzákapcsolja a tulajdonképpeni műzenéhez. A magam részéről - és erről később vitázhatunk - a magyar népies műzene történetét tovább viszem azoknál a szentimentális daloknál, melyeket ma énekelnek; én népies műzenének nevezem már Tinódi Lantos Sebestyén művészetét is. Nem akarok itt szakérvekve hivatkozni, de megemlítem, hogy Tinódi-dallamok a nép ajkán is élnek. Mindegy, hogy Tinódi vette-e át őket a néptől, vagy a nép Tinóditól: tény hogy ezek a dallamok közel vannak a magyar nép zenéjéhez és ezért is tartom azokat népies műzenének. Utóbbi egyik igen jellegzetes sajátossága, hogy a nemzeti tulajdonságok adják meg neki az igazi nagy értékét és nem a művésziek; ezért van az, hogy bár e dalok szentimentálisak és dallamuk sem nagyon szép, bizonyos emlékeket ébresztenek bennünk, szeretjük őket és értékesebb a számunkra, mint a német Gassenhauer vagy a francia utcai chanson. A népies műzene termékeit annál jobban értékeljük, minél közelebb állnak az igazi népzenéhez; megállapíthatjuk ezt a népszínmű-korszak első darabjai alapján, melyek jobbak, ízesebbek és szívesebben hallgatjuk őket, mint a mai szentimentális népszínműveket.
Arra a kérdésre, hogyan keletkezhetik egyáltalán a népies műzene és milyen kapcsolata van a népzenével, egy hasonlattal válaszolok. Gondoljuk el, hogy egy uri hölgy vesz parasztvásznat, amilyent a parasztasszony odahaza lenből készít, hozzá szőrpamutot, melyet a parasztok odahaza festettek meg. Megtanulja a parasztöltést, előveszi egy népi himzés mintáját és most ez az uri asszony lemásolja a paraszthimzést. Mi ez a termék, népművészet, vagy uri művészet? Senki sem tudja megmondani, de én feltétlenül azt tartom, hogy népművészet, mert a népművészetnél kikapcsolódik az egyéniség, ott az egyén átadott a következő generációnak egy motivumot és a mű maga a fontos, az egyén nem tett és nem tesz hozzá semmit. Ilymódon el tudom tehát képzelni, hogy egy népies műzene-költő egész pontosan, sőt még szakembereket is megtévesztően tud népzenét utánozni. Medgyaszay Vilma véletlenül egy példát is megénekelt erre: az «Utca-utca» nem népdal, hanem műdal, Szentirmaitól való, nem pedig Bartók és Kodály népdalként adták ki. Nem volna egyetlen zeneszerzőnek sem célja, hogy népdal-hamisítványokkal árassza el zenekultúránkat, mert mindenesetre megvan a módja arra, hogy a megtévesztésig ennek közelében maradjon és mindazon ízeket, melyeket a népművészet termel, átmentse.
A népies műzenének még egy történelmi értéke van, az, hogy minden idegen hatást meghagyott, átszűrt és így engedett tovább a néphez. Az instrumentális zenében észrevehetjük, hogy a parasztmuzsikusok sok olyan formulát játszanak, melyet a XVII. századbeli olasz hegedűvirtuózok kezdtek elterjeszteni Európában. Tanult hegedűsök játszották ezeket a formulákat gazdag uraink házában, ott elsajátították tőlük a házi muzsikusok, innen elkerültek a néphez és a nép megőrizte őket. Ezek a formulák ma az igazi népzenének integer alkotórészei és mások is, mint amikor először elhangzottak az olaszok hegedűjén; már a magyar uri hegedűsök is megváltoztatták és így a nép sajátmagához sajátmaga izléséhez alakítva vette át.
S most itt vagyunk a magyar népzene problémájánál. Ha definiálnom kellene a magyar népzenét, a legnagyobb zavarban volnék, mert ha általában meg tudnók mondani, hol, mikor és hogyan születik meg egy népművészeti termék, ezzel minden népművészeti probléma megoldódnék. A népművészetek születésére nézve a legújabb időkig ködös, tarthatatlan elméletek uralkodnak és csak legújabban láttunk be abba a furcsa, mély és sötét kohóba, ahol a népművészet készül, azóta, amióta világszerte megindult a népművészetek és a népzene osztályozása is és ma úgy vagyunk vele, mint a bogarakkal: zenei linnéizmus keletkezett a népdalok körül, látjuk születési feltételeit és kialakulását. E tekintetben a világot két részre kell osztanunk. Az egyik rész Nyugateurópa, a másik Keleteurópa, Ázsia és az egész primitív ősi világ. Nyugaton terjedt el az a felfogás, hogy a népművészet nem egyéb, mint egy «versunkenes Kulturgut». Azt mondják, hogy a dalt valakinek meg kellett írnia, még pedig megírta egy uri poéta, zenéjét egy tanult zeneszerző s azután az urak elhagyták és mint nagyon sok más, lekerült a néphez, mely konzervatív és megőrzi, sőt elprimitívesíti, elrontja. Nyugaton ez legnagyobbrészt igaz, minálunk azonban nem. Határozott bizonyítékom erre a következő. A magyar népzenének, mint minden népművészetnek, típusai vannak, vagyis a népművészet nem egyéni ízlésű termése a népléleknek, hanem szigorú határokat, formákat, kereteket ad. Az egyén ezeket egy állandó rögtönzéssel tölti ki. Mennél nagyobb elevenereje van egy népművészetnek, annál nagyobb a rögtönzési szabadság. Amikor az énekes rögtönzési készsége kopik, kopik már a népművészet élő ereje is; amikor az énekes nem tud többé improvizálni, meghalt a népművészet.
A népzene típusait Bartók Béla állapította meg először; ezeket nem részletezem, higyjék el, hogy vannak. A típusokban kétféle variáció lehetséges; ezek egyike a dallam-változat, ami abból áll, hogy az egyik paraszténekes egy-egy hangot máskép énekel, mint egy másik. E változás továbbmehet, több hangra és a legnehezebb annak eldöntése, mikor jutottunk már egy új dallamhoz és mikor tartunk még csak variánsoknál. Így keletkeznek a népdalok, sőt a típusok is: addig variálják az egyes dallamokat, míg a nép újabb típusokat készít magának. Készülhetnek ezek idegen hatás alatt is, így találunk a magyar népdalban szlovák, ukrán stb. hatásokra, de ez nem jelenti azt, hogy a szóbaforgó népdal nem magyar: ilyen orthodoxul gondolkodni a zenében nem szabad. Ha az összes szláv eredetű szavakat kiküszöbölhetnők az irodalomból, írnunk sem lehetne és ugyanígy vagyunk a típusok átalakulásával a népzenében: ki tudjuk mutatni, hogy ez meg ez a zenei formula, ritmus, típus szláv eredetű, íze, hangulata azonban már magyar. Meg kell állapítani, hogy minden idegen hatást, minden «versunkenes Kulturgut»-ot, amely a néphez lejön, a nép lényegesen átalakít, mert típust csinál belőle; fel kell tehát tételeznünk, hogy van valami, amihez hozzámódosítja. Ez a valami bizonyos ősi elemek, melyek ugyanúgy, mint a nyelvünkben levők, régibbek, mint maga a magyar nép. Hogy ezek a régi tradiciók egyéni termékek-e és általában hogy kerültek be a magyar muzsikába, erre soha senki felelni nem fog; de érdekes magyarázatot kapunk, ha a keleti nomád, török-tatár népek zenéjét megvizsgáljuk.
A népzene élő elevenereje abban nyilvánul meg, hogy újabb és újabb variációkat termel és ha megnézzük, mikor és hol él a népzene ilyen eleven erővel, azt találjuk, hogy olyan népeknél, ahol az egyes társadalmi osztályok között lényeges kultúrnívó-különbség nincs, ahol a kollektív formákat alátámasztja egy kollektív műveltség. A török-tatár népeknél a hősi énekek megszólalnak a törzs előkelő ünnepein, de a legmagányosabb sátrakban is és a perzsa és az első ozmanli költészetek legkorábbi termékeit a nép minden tagja élvezi. A népzene azoknál a népeknél születik meg először, ahol a műveltség egységes és már itt típusokban születik meg; tehát megint egy ősibb régiót kellene keresnünk és így elérkeznénk addig a pontig, hogy azt mondhatnók, hogy kizárólag a zenetörténet hibája, ha a zenét mindmáig három- vagy ötezer esztendőre vezeti vissza és nem vesz tudomást arról, hogy amikor már képzőművészet van, lehetetlen feltételezni, hogy zene ne legyen. Az ősembernél már megtaláljuk a sípot, mely ugyanúgy két hangot ad, mint ma az ausztráliai népek sípja, és a bécsi udvari múzeumnak egy őskori gyüjteményében egy neolith-korból való vázát találunk, melyen asszonyok táncolnak és egy férfi lirán játszik. Ennek a lírának ugyanaz a formája, mint a régi görögöknél volt és így ha a Hermes-lira eredetét keresem, nem szabad megállnom sem a görögöknél, sem az egyiptomiaknál, hanem a neolithba kell visszamennem.
Ha ilyen ősvalami a népzene, ha ilyen hatamas erő van benne, amely évezredeken keresztül biztosítja fennállását, hogyan lehetséges az, hogy éppen nálunk a népies műzene el tudta felejtetni ezt az ősi muzsikát? Erre nem tudok végleges választ adni, de megpróbálom megmagyarázni a dolgot. Én azt hiszem, hogy az ok elsősorban az, hogy a népies műzenének nagyszerű propagátorai voltak, a népdalnak pedig nem. Gondoljunk arra, hogy amikor a népszínmű megszületett, akkor a kimosdatott paraszt került fel a dobogóra, oroszlánkörmeit levágták, naphaját átfésülték és csak természetes, hogy az ilyen szentimentális parasztokhoz csak szentimentális zene illett. Ezeknek az első népszínműveknek zseniális előadóik voltak, akik ezt a műfajt elterjesztették. A másik terjesztő a cigány.
Azt szokták mondani a népies műzenére, hogy cigányzene, pedig tulajdonkép cigányzene az, melyet a cigány maga szerez. Nógrádban vagy egy híres cigánytelep; ezen a telepen csak magyar nótát énekelnek s amikor cigánynótát kértem, oláht fújtak. A cigányok igazán született muzsikusok és hegedűsök. Egy jó cigányprímásnak nemcsak a tónusa, hanem előadása és kifogástalan intonációja és technikája is felette áll nem egy okleveles hegedűművészének. Ezek a cigányok mindig annak a társadalmi osztálynak a muzsikáját muzsikálják, amelyik náluk a nótát megrendeli. Cigány-repertoár annyi van, mint muzsikáltató; ne felejtsük el, hogy a cigány mellett ott kell lenni a magyar úr temperamentumának is. Cigánybanda kétféle van: a városi éttermi cigány, akinek magyarságához már sok szó fér, mert műsorának sok száma jazz, operett és csak muzsikál, mert nyáron senki sem ér rá meghallgatni; ez semmit sem tud a népies műzenéből: ugyanazokat a dallamokat tudja, mint a parasztok. Cserépváralján hallottam egy olyan magyar parasztokból álló bandát, amilyen a cigány. A hegedűs a prímás, akit nem lehet hallani, mert a klarinétos mindent elsöpör. Itt se piánót, se decrescendót nem játszottak, minden éles, hasító forte. A cimbalom keményen üti ki ugyanazt a melódiát, amelyet a klarinét rikolt. Az utóbbi évek legerősebb művészeti impressziója volt ez számomra, olyan őserő csapott meg, hogy két napig sem tudtam betelni ezzel a muzsikával. Meghallgattam Cserépváralján a cigányokat is; ugyanúgy játszottak, mint a magyar parasztok és bizonyos, hogy egy budapesti cigány megtagadná őket. E falusi cigányok részére a legnagyobb kitüntetés, ha Szügyre, Balassagyarmat külvárosába beengedik őket; ellenben az éttermi cigányok igenis tudják terjeszteni azt a muzsikát, melynek terjesztésére a falusiak képtelenek.
Végül van még valami, amivel nem lehet vitatkozni: ez a divat. Minden népművészeti stílus él egy darabig és azután meghal. A régi magyar népzenei stílus már halódik; mi gyüjtők romok között járunk. Igaz, hogy igen szép faragványokat találunk, de ez a világ már a régmult világa; amint egy népművészet elvesztette spontanitását, feltámasztani többé nem lehet. Egy módja van, hogy ez a népzene tovább éljen: divatba kell jönnie. Egy hivatalos ankéton megkérdeztek bennünket nemrég, hogyan látjuk annak lehetőségét, hogy Magyarországon ne haljon meg a népművészet? Az volt a felelet, hogy az uraknak kell előljárniok példával, mert a nép utánozza a magasabb társadalmi osztályokat. A magyar népzene megmentésének egyetlen módja az, hogy a művelt magyar osztály ne csak előadásokban szeresse a magyar népdalt, ne csak megtapsolja Palló Imrét és Medgyaszay Vilmát, hanem maga is magyar népdalt énekeljen.