Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 1. szám
Félkönyökkel betaszítva az ajtót, a klinikai szolga jött be a laboratóriumba, két kézzel óvatosan nagy tálcát emelve, mint szobalány a füstölgő pecsenyét. Ám tálcáján csak egyforma üvegek sorakoztak, aranysárga tartalmuk csillogva lötyögött az átlátszó palackban.
- Itt a reggeli, uraim! - kiáltotta patrarkális vigyorral, de ezen a mindennap elhangzó viccen már senki sem nevetett.
- Maga is ihat egy üveggel - mondta az egyik fehérköpenyes doktor unottan. Az orvosok felugráltak a hosszú pultok mellől, kapkodva nyúltak a címkés üvegekért, s ki-ki megszerezve zsákmányát, némi vita és vicces civódás után újra elhelyezkedtek asztalaiknál.
Sistergett és füstölgött a klinikai kis laboratórium, mint kékes tüzekben villódzó boszorkánykonyha. Misztikus formájú műszerek és edények tornyosultak a fal mentén végighúzódó asztalokon; üvegcsövek, görebek, csipeszek, lombikok, tálak, tölcsérek hevertek nyomasztó összevisszaságban a gőzölgő melegvizes csövek alatt. A falipolcok roskadva tartották titkos kis gépek egész arzenálját, s mint aranycsináló bűnös műhelyben: mérlegek, homokórák, forrasztó lámpák és desztilláló készülékek álldogáltak mindenfelé. Különös párák és illatok úsztak a helyiség levegőjében kiszellőztethetetlenül, idegtépő hangok, melyeket a betévedt idegen alig tudott elviselni. S e kínzó és vonzó atmoszférában fehérköpenyes alakok sürögtek, ülve, állva, s ki-befutva, kórházi csendhez méltatlanul vagdalva be az ajtót. Legnagyobbrészt fontoskodó fiatal orvosok, kik úgynevezett cselédkönyves gyakorló-évüket szolgálták, s egy-egy betévedt stréber medikus. Fontosabb munkák mellett a klinika kinevezett orvosai szorgoskodtak, oktatva a fiatalabb kollegákat.
Aranyosan csillogó, zavaros és színes folyadékok csordogáltak vékony üveg epruvettákba, ügyes kezek rázták az átlátszó fiolákat, a Bunsen-láng vergődve röpködött, mint fogoly lepke, s tüzében bugyborogva fortak a titkos nedvek. E misztikusnak látszó munka minden reggel nagy vehemenciával indult meg. Mindenféle csunya vizsgálatok folytak itt, tüdő, vese és cukorbaj kórokozóinak és tüneteinek keresésére, gyomorváladék, vér, vizelet, köpet kerültek lombikba, mikroszkop alá, s apró csövekbe cseppentve a Bunsen-láng oldó fényeibe.
Tíz órára mindenkinek el kellett készülnie az anyagával, akkor kezdődött a vizit. A klinia teljhatalmú ura, a professzor végigjárta a kórtermeket, fejedelmien különállva a tanársegédek és osztályorvosok hódoló körében, s e fényes kör mögött, mint üstökös halvány uszálya, rohant mögöttük a cselédkönyvesek és medikusok drukkoló csoportja, egymás sarkába lépve. Volt ebben a felvonulásban valami komikusan nagyképü és színpadias, a betegek mindenesetre úgy nézték, mint mulatságos eseményt, mely kellemesen törte meg végtelen óráik unalmát. E mozdulatok és szigorú sorrendi illeszkedések gépiessége sokszor úgy hatott, mint operettbeli ballet-felvonulás.
De ilyen nagy vizit szerencsére nem volt mindennap, átlag csak egyszer hetenként. A viziteket legtöbbször az adjunktus vezette, a professzor, ha be is jött az intézetbe, az igazgatósági szobában tartotta félórás cerkléjét, s pár percre bement egyik-másik különszobába, hogy a kitüntetett betegnek joviális mosollyal kopogjon a vállára, s elmondja a legújabban hallott skót-viccét.
A professzor nagyhatalom volt, de érdektelen hatalom és jelentéktelen ember. Tudták róla, hogy valamelyik főherceg kedvelt orvosa, innen származott szavainak jós és jelentős hangsúlya, egyébként a klinika ifjú orvosai nem sokat tartottak tudománya felől. Helyzete már túlságosan magas és előkelő volt, semhogy még csillogni, vagy ámulást aratni kívánt volna. Köpcös nehéz teste volt, húsos kerek feje, s ha hümmögve megszólalt, ez inkább kegyének jelzésére szolgált, semmit gyakorlati célból. Mindenki tudta, hogy a súlyos és fontos eseteket a professzor már jóelőre lereferáltatja magának, szobája kényelmes foteljében ülve. Az adjunktus rajongó hívei pontosan tudni vélték, miként folynak le az ilyen referátumok. A professzor a katedrán gépiesre gyakorolt terminus technikusokban hümmögve kérdez, s az adjunktus illedelmesen kollokváló diák modorában szépen elmondja egyes esetekről véleményét, megfigyelését s a tennivaló módozatait. Aztán lassanként lelkesedésbe jőve, jól megfogalmazott szavakkal rágja a pislogó professzor szájába a kész diagnózist. Ezeket a szavakat aztán a grandvitizek ünnepi perceiben a professzor a maga könnyed fölényességével ismétel meg, odavetve egy-egy csóvát a tisztelettel szomjas füleknek.
Az adjunktusról, aki tanársegédi rangban viselte a helyettesvezető nehéz szerepét, s akit az orvosok maguk közt röviden csak adjunktnak neveztek, egész legendák jártak a klinikán. Fiatal orvostanítványai szinte már a szerelmi frazeológia heves szólamaival kommentálják az adjunkt egy-egy ragyogó diagnózisát. Ha nagycsontú, hosszúkás fejével a verejtékes beteg fölé hajolt, extatikusan elváltozó arcának minden rezzenését lélekzetfojtva, halotti csendben figyelték. S mikor megszólalt, pattogó rövid mondatait csillapíthatatlan csodálat itta föl. Tudásukra rátarti ifjú bölcsek is szívesen elismerték, hogy ott, ahol ők alig észleltek valami figyelemreméltó jelenséget, az adjunktus kötetre való érdekes és fontos dolgot talált, hatalmas tudását csak ámulattal lehetett elismerni. Különben furcsa, indulatos és goromba ember volt, nyers modorú, mogorva és félszeg. A betegek hitték csodatevő erejét, de az általános imádat dacára mindenki félt tőle. Hitték, hogy mindent tud, feltűnően túlméretezett koponyájában tévedhetetlen logika fészkelt, s ha valakit hibán vagy mulasztáson ért, a bűnös vacogva várta az adjunktus rettenetes tekintetét. Sokszor nem is szólt, csak kidüllesztette nagy szemgolyóit - e csúnya fintort szinte csak egy hajszál választotta el a nevetségestől, mégis mindig dermesztően hatott. Olyan állkapcsa volt, mint egy ragadozónak, de homloktól szájig hirtelen keskenyülő arcán a magányosság és szenvedés jegyei látszottak, mint régi primitív faragványok Krisztus-arcán. Vékony ajkai éles és befeléfordult nyugtalan hullámvonallal rajzolódtak, de ez az aszketikus száj szélesre duzzasztva feszült ki az indulat fellobbanó pillanataiban. Nagy állán kedves és naiv kis gödör mélyült, egy csipet bájjal fűszerezve és zavarva e sokféle, különös s bálványszerűen merev arcot, melynek legeredetibb s legjelentékenyebb sajátsága mégis a szemekből áradt. Nagy barna szemei kissé ferde vonalban illeszkedtek a dudoros homlok alatt, groteszkül huzódva a halánték felé, s a dúsredőjű szemhéjban villogó óriás szemgolyók minden impulzusra gyors és meglepő változatossággal reagáltak. Ha haragjában kiáltott, öblös hangja úgy rázta végig a termeket, mint félelmes nagy állaté. Tulajdonképpen nehezen lehetett kiismerni őt, talán nem is volt olyan nagyindulatú és félelmetes, mint amilyennek látszott. Csak túlerős hangja s túlsok ereje hatott rémítően, sokszor talán nem is akart bántani, csak hangjának s tekintetének erejét nem tudta az övénél gyengébb idegzetek számára kellőleg adagolni. Félelmesre merevült vonásai mögött olykor mintha valami pajzán kis mosoly bujkált volna, mint mikor szakállas csúnya emberek kisgyermekeket ijesztgetnek, s közben lopva mosolyognak saját félelmetességükön. Alakjában is volt valami szokatlan, túlmagas volt, kissé komikusan hosszú karokkal, nagy kezei vörösek és ínasak, mint hentesé, lábai is nagyok, s nehézkes léptűek. Mégis, e minden tagjában kissé túlméretezett ember mozdulatai váratlanul gyorsak és hevesek voltak, a nyugalmi helyzet merev mozdulatlanságát sajátságos módon szokta hirtelen heves mozdulattal megszakítani. Ha mozgását jelezni lehetett volna, mint a lázgörbét, leginkább egyforma időtartamba szaggatott áramhoz volt hasonlítható. Szórakozottsága képtelen dolgokba sodorta, de csak ami érdeklődésén kívül esett. Unott vagy eltompult arccal senki sem látta őt, ritkán ment el a szembejövő mellett, hogy egyetlen éles pillantással végig ne fürkéssze. Szinte pillanatok alatt volt képes meglátni az elmenő test minden sajátságát, baját vagy rejtett deformációit, s ily futó megfigyeléseire még hónapok mulva is részletesen emlékezett. Férfi, nő, öreg, fiatal egyformán és szenvedélyesen érdekelte, s szemei, melyekben naiv és gyermeki kedvesség is fénylett, ilesztő s felháborító objektivitással tudtak ilyenkor nézni. Akik nem ismerték, e kihívó tekintete miatt aszfaltbetyárkodásról gyanusították, de az adjunktus távol állt ilyesmitől. Ő egyformán nézett mindenkire, merészen kiváncsi tekintetétől még a tiszteletreméltó ápolóapácákat sem kimélte meg. Kultúrember nem mustrál így bele az ember arcába! - mondta róla egyszer egy felháborodott orvosnő, aki híres volt folytonos sértődéseiről.
A csinos és karcsú Hajdu doktor valami cukorvizsgálattal bibelődve állt a laboratóriumi asztal mellett. Csipesszel tartott egy kis epruvattát a láng fölé, a sárga folyadék lassan zavarossá vörösödött.
- Nagyon differenciált ez a preparátum! Integrálja meg! - hallatszott egy másik szögletből két viccelő kamasz hangja.
- Tudja, - mondta Hajdu doktor szomszédnőjéhez fordulva, - a középkorban úgy állapították meg a cukorbetegséget, hogy az orvos megkóstolta a vizeletet.
A kolleganő fuldokolva nevetett.
- Jaj, micsoda alak maga! Még kifordul a reggelim!
Hajdu doktor másik oldalán sovány, fekete szemüveges leány ült, abból a típusból, mely már csecsemőarcán is a vénleányság keserű jegyét viseli.
- Hallja, kollega úr - kiáltott idegesen - én nem bánom, ha maga viccel, de a karjait ne lóbálja, mintha tangózna, mert az egész vegyanyagot az arcomba föcsöli!
- Annyi baj legyen, kedves! van még bőven az üvegben! - felelt a viccelő, s szavaira az egész laboratórium nevetni kezdett.
Az ajtó berobbant, nyurga medikus jött, lobogó új fehér köpenyben, méregtől kivörösödött arccal:
- Mondja, Soltész kollega, mért küldött be engem a kilences beteghez vérnyomást mérni, hisz az már az éjjel exitált!
- Ja? - vágott csodálkozó képet Soltész, - akkor dunsztkötést kellett volna neki adni!
A doktorok kórusban nevettek. Járatlan gyakorló medikust hullához küldeni vérnyomásmérővel obligát vicc volt, de változatlanul mulatságos.
- Tudniillik - vágott bele komikus fontoskodással Hajdu - dunsztkötést olyankor szokás alkalmazni, mikor az orvosnak dunsztja sincs a kór mibenlétéről!
- Az ilyen betegeket aztán - tódította egy másik fehérköpenyes - előbb-utóbb átteszik a bonctani osztályra diagnózis beszerzése végett. Talán ezt jegyezze fel, kolléga úr!
Lompos sárga bajuszú ember lépett be, Bartha tanársegéd.
- Mi van azzal a 12-es vizelettel, Kasper kisasszony? - fordult az ablaknál ülő szőke orvosnőhöz.
- Kérem, tanársegéd ur, ólomacetátos szürletben nem redukál, - felelte a leány zavart iskoláslányhangon, helyéről felugorva.
- A próbareggelit kivette már a 24-es betegből? - érdeklődött tovább a tanársegéd.
- Igen, a gyomorbennéket már leszűrtem.
- Mutassa! Pontosan 10 köbcentimétert öntsön a mérőhengerbe. Hol az indikátor? Jól van, vörösödik. Most nátronlúggal titráljuk. Látja, szabad sósav lúggal közömbösítve elsárgítja a váladékot, - mondta oktató fölénnyel. - Na és a 30-as vizeletében van ma is urobilinogén?
- Még nem néztem meg, tanársegéd úr kérem!
- Jó, hát siessen vele! - Bartha kiment, jól bevágva az ajtót.
- A 30-as a kedvenc nője, úgylátszik, - mondta Kovács doktorkisasszony. - Sürgősen tudni szeretné, mit rejt a szívében?
- Fenét! Ez a Bartha tele van privát betegekkel, a honorárium sürgős neki! - felelte egy externista beavatottan.
- Látja, kolléga úr, ebben is nagyszerű ember az adjunkt! Az fütyül a privát betegekre! Mentül pénzesebb, annál gorombább hozzájuk. Neki csak a betegség fontos, ha egy jól kifejlett vesedaganatot lát, sugárzik az örömtől. - Ezt Polgár doktor mondta, Hintz tanársegéd egyik legaktívabb rajongója.
Kasper kisasszony megindította a centrifugagépet, de a cső lazán volt beszorítva, s a forgás ereje kiröpítette az epruvettát. Nagy sikoltozás támadt, a folyadék körben keresztelte végig a körülállók fehér köpenyeit.
- No látja, kolleganő, - fordult Hajdu doktor Birkman Józsához, a szemüveges és ideges szomszédhoz, - Kasper kolleganő ugyancsak szétfröccsölte a drága vegyanyagot, pedig őreá nem lehet mondani, hogy viccel, sőt, ki sem nyitja a száját naphosszat, tudtommal nem is tangózik, mégis veszélyes szomszéd. Hát látja!
- Vagy szemtelen valaki, vagy ügyetlen! Rendes munka mellett ilyesmi nem fordulhat elő! - replikázott Birkman doktornő, erélyes lendülettel rázogatva a magasra tartott epruvettát.
- Kasper kolléga! - kiáltott át Hajdu, - a szemtelen én vagyok, nehogy félreértse!
Kasper Irma nem felelt. Szorosan bezárva halvány ajkait, leeresztett pillák alól követte a centrifugagép játékos pörgését.
Egy távolibb sarokban albinó-szőke medikus mesélt vicces eseteket az egyetemről. Munka nélkül lábatlankodott itt, egyre cigarettázva, otthonos kényelemmel az asztalra ült fel, hosszú lábai földig lógtak.
- Olvasta kollega úr a Klinische Wochenschrift legújabb számát? - kérdezte tőle Vajda doktor. - Egy érdekes cikk van benne, a hólyaghurutnak egy homeopata gyógymódja. Nem olvasta? Hát hólyaghurutnál kitűnő homeopata szer a Pischinger-torta!
- Hát ez nagyon jó! - röhögött az albinó medikus. - Ezt holnap leadom az egyetemen, mint a kollega úr új felfedezését.
- Jaj kedves kollega úr, - nyafogott egy csinos barna lány, - nem értem, ez a lakmusz nem akar megkékülni nekem!
- Természetes, hogy savtól vörösödnie kell! - felelt a komoly Köhler doktor, aki semmiféle viccben nem vett részt.
- Dehát lugot tettem rá, mégsem kékül!
- Akkor nem fordított elég gondot arra, hogy a hibalehetőségeket kiküszöbölje. Fontos minden hibalehetőséget gondosan kiküszöbölni.
- Tudja Katóka, - szólt oda Hajdu, - ha nem kékül, öntsön rá kékítőt.
- Esetleg kérje meg Kasper kisasszonyt, hogy vessen egy pillantást azúrszemével a lakmuszra, az is kékít biztosan. Kár, hogy nekünk is olyan ritkán mutatja! - szellemeskedett régimódiasan egy pufók fiatalember, akit avval ugrattak, hogy szerelmes a szótlan kolleganőbe.
- Hintz tanársegéd úr! - hallatszott nyujtott kiabálás a folyosóról. - Hintz tanársegéd úr! Telefon!
- Úgylátszik nőügye akadt az adjunktnak! Egy szőke női hang minden délelőtt fölhívja - mondta Hajdu Kaszab Sárinak.
A leány fölvetette olajfényes fekete szemeit, melyek örökös érzéki tűzben csillogtak. Pillantása mindig sóvár volt és kínálkozó, bárkivel beszélt, de még a tárgyakra is ezzel a furcsa, tapadó érzékiséggel nézett.
- Én tudom, ki az a nő. Nem ismerte azt a házaspárt, akik egész télen át a 8-as különszobában laktak? Ja, maga Hajdu kollega akkor a sebészeten volt! Úgy hívják a nőt, hogy Mannheim Anna, színésznő. Az ura tábeszes, de nagyon gazdag. Hát ez a nő az adjunkt szerelme. Az ura el is akart válni tőle.
Izgatott hangok csapódtak fel innen-onnan, valaki hirtelen kikapcsolta a zúgó centrifugagépet, hogy jobban hallhassa a beszédet.
- No ne mondja! megfőzte az adjunktot? Én is ismertem ezt a nőt! Rém gyönyörű dög, egész nap festette magát, míg itt volt.
- Honnan tudja Kaszal kollega?
- A sógornőm házivarrónője szokott neki is varrni, az mesélte, hogy most is minden héten találkoznak az adjunkttal.
- Á, hisz már itt a klinikán is folyton együtt voltak! Ahogy a girhes újra elszunyókált, már szökött ki a szobából az adjunktot keresni. Egyszer láttam, mikor az egyik ablakmélyedésben csókolództak.
Kasper Irma hirtelen fölállt, széke nagy robajjal dőlt el a földön, de föl sem emelte, sietős léptekkel kiment a laboratóriumból.
- Hát ezt mi leli? - kérdezte Birkman doktornő állandóan ingerült hangon.
- Nem tudja? - vihogott Kaszab Sári. - Hát szerelmes az adjunktba! Figyelje csak meg, ha Hintz tanársegéd kerül szóba, mindjárt leejt valamit vagy kiszalad a szobából.
A komoly Köhler doktor szokatlanul éles hangon szólt közbe:
- Maguknak mindenki szerelmes! Igazán komolyabban viselkedhetnének! Ez az egész pletykálás itt ostobaság. Én rég ismerem az adjunktus urat és tudom, hogy nincs semmiféle nőérdekeltsége. Ilyesmi meg éppen föl sem tételezhető róla, amiről maguk eszmecserélnek.
- De igazán Köhler kollega, Kasper Irma olyan szerelmes az adjunktba, mint egy házi liba! Csak látná, hogy mászkál utána a folyosón! - bizonykodott Kaszab Sári.
- Na, erről én is tudok valamit - nevetgélt Hajdu doktor, aki a klinikán a bonviván szerepét játszotta. - Hát az adjunkt tegnap délután jó darabig bennült a 6-os kórteremben, a nővér asztalánál olvasgatta a kórtörténeteket. A Kasper azalatt folyton ki-bejött, mintha fontos dolga volna éppen a 6-osban. Az apáca is csak nézte, hogy mért kezd el újra lázat méretni, meg pulzust számolni és ilyeneket. Aztán meg nekiállt kitakarítani a gyógyszerszekrényt, szóval mindenáron benn akart maradni a kórteremben. Egyszer az adjunkt fölnéz és látja, hogy a Kasper bierkötést rak a saját karjára, csupa kék volt a bőre. - Mi baja? - kérdezte az adjunkt. - Megszúrt egy darázs - dadogja neki. - Kék a kedvenc színünk ugy-e? - mondja erre az adjunkt. A Kasper meg olyan vörös lett, mint a pulyka. Akkor az adjunkt kiment, na és én kinn álltam a folyosón, az adjunkt még tőlem kért tüzet és a nyitott ajtón át láttam, hogy a Kasper leül az adjunk helyére és elkezdi simogatni az asztalt. Majd megpukkadtam a röhögéstől, a Kasper olyan ábrándos pofával ült ott, mint egy Lilien Gish.
- Mért kellett ezen magának röhögni? - bosszankodott Köhler doktor, s a jófiú arcáról le lehetett olvasni, hogy majd elönti a szánalom a szegény kis Kasper miatt.
- Hát én sohasem állhattam ezt a leányt! - szögezte le Birkman Józsa. - Olyan savanyú képpel ült köztünk, mintha derogálna neki. Nagyon játssza az előkelőt!
- Bárónő a mamája! - nem tudta?
- Én hallottam, hogy nagyon kétségbeestek, mikor a lány orvos lett. Ismertem egy kollegát, aki járt hozzájuk, azt mondta, hogy mikor a Kasper este hazamegy, nem szabad neki a lakásba menni, hanem egyenesen a fürdőszobába; a szobalány mindennap megsúrolja tetőtől-talpig és csak aztán mehet be a vacsorához.
- Estélyi ruhában! Csakis! - vihogott két orvosnő, akiknél otthon nem volt fürdőszoba a lakásban.
- Na, ez meglátszik rajta! még nem is láttam orvosban ilyen kiállhatatlanul finnyásat. Olyan, mint egy operettorvos.
- Jól tudnak szapulni hölgyeim! - mondta a köpcös Szőlössy doktor. - Pedig Kasper kisasszony a legkülönb úrihölgy, akit ismertem!
- Óh, jaj! a bárónő! - sipított nevetve egyik doktornő. - Glaszékesztyűben ad beöntést!
- Mondok én magának valamit, Köhler kollega, - szólt Kaszab Sári, gömbölyű vállát óvatosan a komoly kollega karjához érintve. - Maga szerelmi dolgokban nagyon naiv, mint általában az egyenes karakterű férfiak. Ez a Kasper tényleg csinos leány, nem mondom. Nem nagyon intelligens, kicsit édeskés, de nagyon dekoratív hatást tesz. Hanem frigid. Tipikus frigid. Magának úgylátszik még nem volt dolga frigid nővel, szerencséjére. Hanem ha ilyen az esete, adok egy jó tanácsot. Kerülje a frigid nőket, mert ilyen szerelemre rámegy a karrierje. Nem képzeli, tiszta idegbaj az ilyen nő. Az sohasem tudja mit akar, de folyton akar valamit. Rendes szerelem nem kell neki, csak valami különös botrányos vagy őrült dolog, csakis perverzitással lehet izgatni az ilyent. Nézze csak meg a pupilláit, úgy mozgatja ki-be, mint egy macska. Az ilyen merev és átlátszó kék szem tipikus jele az idegbajnak.
- No Kaszab kollega, ez remek diagnózis volt! - nevetett Soltész doktor. - Kár, hogy nem egészen logikus. Tulajdonképpen mitől óvakodjék szegény Köhler kollega? - az idegbajos kék szemektől? vagy az édeskés frigidtől?
- Természetesen az egész egy komplexum! - fontoskodott Kaszab doktornő, hősiesen elnyelve dühét, hogy intim beszélgetése köztéma lett. - Nem figyelt elég jól, mert fejtegetésemben minden szorosan összefügg. Súlyosan há ipszilon eset.
- Ja, erről eszembe jut valami vicces - kezdte Polgár doktor. - Medikus koromban egyszer előadás után Hintz tanársegéd urat keresi egy nő, régi páciens. Azt mondja az adjunkt, írjam én a kórtörténetet. A nő olyan kiöltözött félbolond forma volt, de nem kékszemű. Elkezd mindjárt affektálni, hogy jaj drága tanár úr, nehogy azt mondja rám, hogy há ipszilon, mert én értem, hogy az hisztéria és rám igazán nem lehet mondani, hogy hisztériás vagyok! Azt mondja neki az adjunkt, jó, ne féljen, nem mondom. Hát kezdi nekem diktálni az adatokat, azt mondja: a kór neme h. d. Képzelhetik, bámultam, mi a csoda lehet? De felírtam. Mikor a nő elment, mondom tanársegéd úr, bocsánatot kérek, de nem tudom mi az a há dé?
- Hát hisztériás dög! - mondja az adjunkt.
A kőkockás folyosóról közeledő léptek kopogása hallatszott.
- Pszt! Jön a há dé! - csitította a nevetés hullámait ijedten Kaszab Sári.
De nem Kasper jött, hanem az adjunkt, szélesen belökve az ajtót, pózna-magasan. Döngő lépteire ijedt csönd lett, mint megriasztott bolyban.
- Még nem készültek el? - csodálkozott az adjunkt az órára pillantva, mely a falon függött, de nem szemben vele, hanem szinte füleivel egyvonalban, s ő sajátságosan nem fejét fordította feléje, hanem csak szemeit. - A professzor úr már a házban van, öt perc múlva vizit. Mindenki menjen a kórtermekbe!
Mereven állt a szoba közepén, nagy szemgolyói úgy sepertek végig az arcokon, mint körben mozgó reflektor. Mindig hirtelen rohanva jött, szinte torpanva állt meg, s míg beszélt, csak szemei mozogtak. Aztán gyors és hirtelen félkörben fordult meg sarkain kifelé s egy lépéssel már elérte az ajtót. Ahogy heves és darabos mozdulattal ellökte a kilincset, az ajtó nekicsapódott a bejövő Kasper Irmának.
- Fáj? - kérdezte az adjunkt, de nem állt meg. Menetközben valami huncut félmosollyal szólt oda a lánynak: tegyen rá bierkötést!
Kasper arca mészfehér lett. Bejött a szobába és némán a helyére ült. Egyszercsak rémületre változott arccal, mint aki már nem bírja tovább önuralommal, ráborul az asztalra és elkezd iszonyúan sírni.
Kaszab Sári gyors és jelentős tekintetet váltott maga körül kedvesen csillogó borjuszemeivel. Köhler odament a zokogó leányhoz.
- Kérem kedves kolleganő! - kezdte, félénken érintve a lány rázkódó hátát, - kérem, ne sírjon! ha ilyen ideges, talán legokosabb, ha most hazamegy. De ni csak milyen nagy púp lett a homlokán! Ja hát ezért sír? Mossa meg kérem hideg vízzel.
- Dehát nem értem, mi van ebben különös? - mondta emelt hangon, dühös szemeit végigjártatva a némán bámészkodó kollegákon.
*
Kasper Irma az utóbbi hetekben általános feltűnést keltett a klinikán örökös jövés-menésével. Mindenütt ott volt, mindenütt látni lehetett őt, s ez annál feltűnőbb volt, mert azelőtt éppen azért heccelődtek vele, hogy mindig egyhelyben ül. Órákig kuksolt a laboratóriumban valami kísérlet fölött, vagy valamelyik kórteremben az ápolónővér asztala mellett, s helyét csak parancsra és kötelességből változtatta. Ujabban nagy meglepetésre cigarettázni kezdett, - persze, hogy oka legyen folyton a folyosón ácsorogni! - mondta Kaszab Sári.
Érthetetlen nyugtalansága percig sem hagyta békén, izgatottan ugrott föl minduntalan és sietett ki a folyosóra. Kollegái háta mögött mulatva tárgyalták, hogy a Kasper egyszerre tíz helyen tud fölbukkanni. Mikor a doktorok különböző termekből és emeletekről a laboratóriumban gyűltek össze, mindegyik emlékezett, hogy az előző ötpercben találkozott vele. Ez képtelen volt és nevetséges csoda, mert például a földszinti szertárban hogyan lehetett ugyanakkor, mikor az ambulancián is látták az első emeleten, sőt valaki a harmadik emelet egy kórtermében is összeakadt vele. Legtöbbször mégis a végnélküli hosszú folyosókon lehetett őt látni, álldogálva cigarettázott valamelyik ablakmélyedésben, vagy sietve lépkedett végig a végtelen kőkockákon. S azon is rajtacsípték már, hogy olykor, ha egyedül hitte magát, nekilódulva futni kezdett a szabad vágányon, olyan gyerekes mozdulatokkal szaladt, mint egy elemista, ingblúzának csokra lobogott utána, mint kislánycopf.
- Beteg lehet szegényke! - mondta jóindulatú részvéttel Kovács doktorkisasszony. - Igazán, az ember nyugtalan lesz, ha látja ezt a nyugtalanságot. Beszélni kellene vele, hátha megmondja, mi baja tulajdonkép?
- Halálos baj a szerelem! - énekelte gúnyosan Kaszab Sári.
Köhler doktor sietve szólt közbe.
- Nem, dehogy! - nem szabad őt kérdezősködéssel zaklatni. Tegnap, mikor hazakísértem, megpróbálkoztam ebben az irányban, de láttam, hogy ilyesmi céltalan. Legjobb észrevételek mellőzésével hagyni őt, hogy magában intézze el problémáit.
- De nézze kollega úr, ez nem racionális megoldás! - mondta Hajdu doktor. - Nekem van némi jártasságom nőügyekben, s ez a dolog igazán nem probléma. A kolleganő szerelmes és olyan buta, hogy meg van ijedve. Azt hiszi, hogy reménytelen szerelmes, ez szamárság! csinos nők szerelme sosem reménytelen. Tudják, hogy én mennyire tisztelem az adjunktot, dehát az csak legenda, hogy ő nőgyűlölő. Egyszer találkoztam vele valami álarcos murin, csak látták volna, milyen szatir képpel mászkált a nők után! Bemutattam neki egy macskát, aki a nyakamon lógott, mindjárt vitte is haza! Nahát száz pengőbe fogadok, hogyha a Kasper ajánlatot tesz neki, nem lesz visszautasítva! Hacsak nem ábrándozik házasságról. Ámbár jó familiából való és talán pénzes is, hát ki tudja? Utóbb még nyakába is varrhatja magát. Dehát ilyesmit nem itt a klinikán kell elintézni.
- Kollega úr egészen helytelen irányban következtet! - kiáltott Köhler izgatottan. - Itt egy egészen speciális esetről van szó és egy nagyon szenzitív lény belső ügyeiről. Engedje meg, ha nőkhöz ért is, de ehhez a nőhöz nem ért. Különben is megkérem, ne avatkozzék ebbe a dologba! Mindannyiukat kérem, ne említsenek neki semmit, bízzák őt rám, én igyekszem valahogy megnyugtatni.
- Van valami speciális módszere? - kérdezte Kaszab Sári, kéjesen usztatva szemgolyóit fehér medrükben. - Valami egészen speciális módszere? - Forró hangja szemtelenül kétértelmű volt.
Köhler doktor kedvtelenül ment ki a laboratóriumból. A zárt folyosón, mely teljes négyszögben futott a ház körül, állt az adjunkt két másik tanársegéddel, cigarettázva társalogtak. Cigarettázni tilos volt a klinika helyiségeiben, csak a laboratórium volt a füst számára olyan féltilos hely, de előírás szerint csak a folyosón volt megengedve a dohányzás. Ezért mindig lehetett látni a folyosó valamelyik szögletében néhány fehérköpenyes alakot álldogálni, s az ablakokon beömlő fényben kekes gomolyban villódzott körülöttük a jóizű füst.
A három tanársegéd az ápolónők szobája előtt állt, s mikor Köhler odaért hozzájuk, látta, hogy Kasper bent van az apácák szobájában. Egy darab sárga billrot-vászon volt kezében és az ajtó üveglapján át szomorú szemeit a háttal álló adjunktra függesztette.
Köhlernek nem volt bátorsága leleplezni magát előtte. Kaspernek nyilván joga volt kötszerekért bemenni az ápolónők szobájába, mégis úgy állt ott, mint lapuló kis állatka, nem látszott tanácsosnak megriasztani őt. Köhler elhatározta, hogy alkalmasabb percre fog várni a lány megnyugtatását célzó hosszabb beszélgetéssel, s vigyázva surrant be az egyik kórterembe, nehogy Kasper megpillanthassa őt.
Kasper Irma persze mit sem tudott arról, hogy gyötrelmesen rejtegetett titka nyílt titok, álmában sem képzelte volna, hogy milyen viccelődések közt pertraktálják az ő szent őrületét. Ő maga is őrültségnek nevezte állapotát, de mert a dolgokat kivülről és idegen szemek kontrollján át sohasem nézte, nem jutott eszébe, hogy esztelenségeit szégyelje. A klinikán orvosok, ápolók, betegek és látogatók egyre jöttek-mentek, ajtók nyiltak és csapódtak szüntelen, - a lány úgy érezte, hogy rejtetten mozoghat ebben a folyton mozgó zürzavarban. Ha ő is folyton jön-megy, csak azt teszi, amit valamennyien.
Más dolog volt, amit rettentesen szégyelt. Ez egy sokszor hallott mondás alakjában kísértette: nem szégyeli magát egy férfi után futni! - így hallotta sokszor, fölényesen ítélkező női szájakból, s ezt tette most ő, igen, nyilvánvaló, hogy fut az adjunkt után! De már régen túl volt azon, hogy e belső hangra feltoluló szégyenkezése valamelyik bezárt szoba szögletében tudja őt tartani, - mikor azalatt az adjunkt talán kinn áll a folyosón! vagy egyedül üldögél a szertárban! s látni lehet őt! esetleg szól valamit, vagy véletlenül is tesz valami megjegyzésre valót. Talán hangosan beszélget, s ő arramenőben kileshet valamit, megtudhat róla valamit! Ilyen gondolatok lökték fel helyéről minduntalan, s űzték teremről-teremre.
Szíve mélyén bizonyára azt szerette volna, ha az adjunkt egyszer észreveszi őt, de ugyanakkor egészen kétségbeesetten rettegett, hogy az adjunkt észre talál venni valamit! Nem is élt, ha nem láthatta, s jelenlétében kinyílt, mint fénybenyúló palánta. Hozzá akart tartozni valahogy, fullasztó zürzavaraiból az ő nagy nyugalmához menekülni, beszélne szeretett volna hozzá ömlő boldog szavakkal, egész nagy szerelmét lábához szerette volna rakni, - de sejtelme sem volt róla, hogyan szokás, hogyan lehet ilyesmit kezdeni! de nem is lehet! az adjunktot, aki olyan nagy és magányos, nem is lehetne naív és együgyü szerelmekkel megközelíteni! Így csak járt utána, egyuttal menekülve is előle, mert ha az adjunkt feltünt valahol, ő rögtön elrejtőzött előle ijedt és boldog szívdobogás zenekíséretével.
Most is előle ugrott be az ápolónők szobájába, egy keresztkötés kéznélfekvő ürügyével, s ravaszul friss vattáért küldte el az apácát. Így egyedül leste a pillanatot, hogyha az orvosok majd továbbmennek, magához kaparinthassa az adjunkt elhajított cigarettacsutkáját. Nem, sosem látta magát kívülről, s egész elfogulatlanul hódolt gyerekes szenvedélyeinek, amik boldoggá tették s ő nem kritizált. Minden, ami az adjunkttal összefüggött, drága volt és megbecsülhetetlen, ha a cipőjéről lehulló port fölszedhette volna, boldogan teszi ezt is térdencsúszó alázatban. De csak látni, milyen gyönyörűséggel cigarettázik, milyen mélyen és élvezettel szívja a füstöt, ez is különös boldogság volt, s ha nem zavarták meg, az eldobott csutkából még egy lélegzésnyit szívni utána! édes ajka után! Aztán az üres papírhüvelyt eltenni kicsi dobozba, mint drága ereklyét, mint az adjunkt lényéhez egészen személyesen hozzátartozó dolgot, - ez is boldogság volt! S néha a papírhüvely égésből megmenekült részén ki lehetett betűzni a cigaretta nevét, - milyen titkos beavatás volt ez az ő rejtélyes magánéletébe! Egyszer egy kórterembe benyitva, Kasper látta, hogy az adjunkt egy fiatal nőbeteget tréfás erőszakossággal megetet, kanalankint erőszakolta az ételt a vonakodó beteg szájába s különösen kedves, évődő szavakat mondott. Kasper egészen elhalványult, olyan fájdalmat okozott neki ez a látvány, de mégis boldog volt, hogy láthatta, ez a kép benne maradt felejthetetlenül. Igazán rossz csak az volt, ha távol kellett lenni az adjunkttól. Ilyenek voltak a vasárnapok, melyeknek gyötrelmes ürességére már szombat reggeltől kezdve irtózattal gondolt. S előfordult, hogy az adjunkt hétköznap is elhagyta a klinikát, valamelyik kitüntetett beteg operációját nézte végig a sebészeten, vagy a professzor előadására ment az egyetemre, ilyenkor Kasper Irma izgatott futkosásai varázsütésre megszüntek. Ült egyhelyben, szótlanul, rózsaszín arca egészen szürkére változott, mint akitől elvonját hirtelen a létezéshez legszükségesebb elemet. Rettenetes órák voltak ezek. Minden perc nehéz volt és végtelen, az egész klinika sivár és kihalt, ilyenkor minden nyögés és jajgatás, ami a kórtermekből kihallatszott, oly gyötrően hatott rá, mint legkedvesebb hozzátartozójának panaszos nyögése. Kasper úgy érezte, hogy valósággal sötét lesz olyankor, ha az adjunkt nincs az épületben, s mikor visszatért, mintha az eleven erekben lüktető meleg vér tért volna vissza: az élet megindult, fásult és álmos arcok felderültek, mozgás támadt, friss és izgalmas munka öröme, események jöttek és vidám várakozás. Már nem volt baj és fájdalom, hogy csak lopott, véletlen percekre láthatja őt, hogy jóformán sohasem kerülhet úgy elébe, hogy az adjunkt észrevegye, hogy a bierkötésen való évődésen kívül még sohasem szólt hozzá, hacsak nem személytelen orvosi paranccsal, - ezek a fájdalmak már hálátlanságnak tüntek fel azon perc áradó boldog örömében, mikor az adjunkt végre visszatért. Itt van! ez minden! mily nagy boldogság! kívánhat-e többet?
Az apáca megjött a vattával, szinte ugyanabban a pillanatban, mikor a tanársegédek végezve cigarettájukkal, továbbmentek a folyosón. A csonk ott feküdt az ablakdeszkán, gyengén füstölögve, elérhetetlenül.
- Majd én megcsinálom a dunsztkötést, tessék bemenni a 8-as kórterembe, szigorlat lesz.
Kasper majdnem futva ment, mindenfelől ajtók csapódtak, nyugtalan mozgás verte fel a klinika csendjét, jöttek a fehérköpenyesek a 8-as kórterem elé.
Egyik különszoba megnyilt ajtaján maga a professzor lépett ki. Egy neves író feküdt benn fájdalmas és hosszadalmas poliartritisszel. Sok ujságíró járt hozzá, s a lapok többször írtak állapotáról. Ezért a professzor különös gonddal látogatta ezt a betegszobát, olykor egy-egy leereszkedő interjut is adva a riperternek.
A professzor mögött az adjunkt lépett ki, fiatal borotvált újságíró társaságában. Kasper hallotta, hogy az ujságíró az adjunkt nevét kérdi, mint kezelőorvosét.
- Nekem nincs nevem! - mondta az adjunkt dühösen. - Semmi szükség rá, hogy erről írjon! Jónapot!
A fiatal Soltész doktor rajongva lökte meg Polgár kollégáját: - Na hát mit szól ehhez? nem nagyszerű ember ez? mondom, fütyül minden dicsőségre! Még magántanárnak sem habilitáltatta magát, pedig akár professzor is lehetne már!
Élén a méltósággal lépkedő professzorral, az egész menet bevonult a 8-as kórterembe, benn az ágyak előtt már felsorakozva vártak a medikusok, vigyorgással leplezve drukkolásukat.
Ez húszágyas nagy terem volt, nyúzott arcú proletárbetegekkel. Kisebb szobák igényesebb betegeit nem volt szokás szigorlatozási torturával molesztálni.
Az első ágyban riadt szemű, borotválatlan paraszt feküdt, üszkös tüdővel. A professzor itt állapodott meg, s az ágyat szoros gyűrűben állták körül a fiatal orvosok és medikusok.
A professzor két fülébe dugva a hallgató gombját, elmélázva figyelt a beteg tüdeje fölött, s gondolatainak halk szuszogását halotti csöndben figyelte az egész gyülekezet. Az adjunkt merev mozdulatlansággal állt az ágy másik oldalán, két kezét hátamögött összefogva, irónikus pillantását figyelemmel függesztette a betegre.
A professzor most átadta a vizsgálatot az első medikusnak. Fiatal pattanásos fiú volt, vörös az izgalomtól. A nagyképűség szokványos begyakorolt mozdulataival fogott a vizsgálathoz, figyelő szemek kellemetlen kereszttüzében.
- Gangraena - mondta megkönnyebbülten, ami aránylag egyszerű válasz volt, mert ez az érdekes szó fel volt írva a beteg névtáblájára, egyéb személyi adataival együtt.
A beteg aggodalmas szemekkel figyelt, kitakart mellén szemek és ujjak kaparásztak, kinyitották a száját, villanyt villantottak a torkába, megrántották szemhéjját, karján és nyakán ereket nyomkodtak, hosszadalmasan kinyújtva tartott nyelve fölé öt-hat kíváncsian fürkésző szempár hajolt. Megvizsgálták az éjjeliszekrényen álló köpőcsészét, vizeletét és körmeit, ágyában jobbra fordították és balra fordították, végre felhúzott térdeit kis fémkoppantóval hirtelen megütötték. A szegény láb kirúgott, hogy a pokróc legördült az ágyról.
Hajdu doktor odafordult a szomszédjához mozdulatlan, komoly arccal:
- Mikor lesz a sectió? - kérdezte érdeklődve egyenletes halk hangon.
Kovács Manci a fojtott nevetéstől nyöszörögni kezdett, mint vajúdó macska. Ijedt fejek fordultak feléje, tiltó és megbotránkozott villanások, az adjunkt is fölvetette kemény tekintetét, valósággal lesöpörve a lány arcáról a tilos jókedv alattomos kis görcseit.
A következő ágynál Kaspert jószerencséje közvetlen az adjunktus mellé sodorta. Egész közel állt hozzá, s ha karját olykor megmozdította, szinte súrolta a leány haját. Ma vékonycsíkozású kék inget viselt, márványos szürke csokornyakkendőt, s lehajtott dupla keménygallért, az adjunkt mindig ilyen merev gallérokat hordott. Kasper tulajdonképpen utálta az ilyen merev keménygallért, különösen színes inghez. De az régen volt. Mióta ez a viselet az adjunkt ruházatát jelentette, az ilyen duplagallérnak egészen különös varázshatása volt reá. Különben azelőtt minden mindegy volt! S ha véletlenül régebbi életében akadt is egy- s más dologról kialakult véleménye, ez nem volt már fontos és végleges. Annyi bizonyos, hogy amit az adjunkt tett, mondott vagy hordott, az szép volt és jó volt s a világ dolgai ő utána igazodtak. Alapjában Kasper alig tudott az adjunktusról valamit. De ami a klinikai érintkezés kapcsán megleshető volt rajta, azt gondosan gyüjtötte emlékezetébe, egyetlen morzsát sem veszített. Az adjunkt ruháit és apró tárgyait sokkal jobban ismerte saját holmijainál, kis piros kézelőgombját úgy köszöntötte némán mindennap, mint kedves régi ismerőst. Meghitten ismerte ingeit, színüket és mintázatukat, ugyanígy ruhaszöveteinek különös aprólékos és jellegzetes szövésmintáit. Hogy az adjunkt milyen nyakkendőt vett fel, ez Kasper egész napjára döntő fontosságú volt, a nyakkendők színe igért és fenyegetett, anyaguk és formájuk is jós-erővel birt: voltak barátságos, jóindulatú és ellenségesen itélkező nyakkendők. - De az adjunkt minderről semmit sem tudott. Ruhaujjához néha hozzáért a kis doktornő könnyű haja, de azt se a ruha, se az adjunkt nem érezte. Kasper nem is remélte ezt. Szerelme igénytelen volt és önmagából táplálkozó. Az adjunktig felérni, ez nem csak erejét, de fantáziáját is fölülmulta. Ábrándjaiban sokat beszélgetett vele, meggyónta neki különös szomorúságát és zavaros fájdalmait, az ábrándok világa még valami naiv és szűzies beteljesülést is igért. De a valóság lényegesen más dolog volt és közöttük nem vezetett semmiféle híd.
Így volt ez, ha látta, ha mellette lehetett. De ez a szelíd igénytelenség mindjárt megváltozott, mihelyt az adjunkt hipnotizáló lényétől távol kellett élnie. Otthon, az esték kínzóak voltak és rettenetes nap volt minden ünnep- és vasárnap. Ilyenkor olyan erőtlenség szívódott testébe, hogy a legegyszerűbb kérdésre is alig tudott válaszolni. Csak feküdt, sápadtan és tehetetlenül, szorosan összecsukva halovány ajkait.
Valami hiányzik belőlem, hogy élni tudjak! - gondolta lelkében - ez a valami nála van elrejtve. Semmi sem köt, semmi sem fog az életben, semmi sem izgat és semmi sem érdekel. Olyan vagyok, mintha csak álmodnám magamat, nincs hangom, nincs erőm, nincs akaratom, gyenge vagyok, halvány és vértelen, mintha képzelet volnék csak, nem hús és vér. Ha őt látom, csak akkor élek, ha csak messziről látom, fellobogok, mint a halott gép, ha áramot kapcsolnak rá. Nincsenek vágyaim, pedig élni szeretnék! élni mint a többi ember, szenvedélyes öröm és fájdalom közt, nagy és meleg indulatokkal - s mert általa élhetek csak, ez szomorú rabságom oka. Szerelem ez? Ha szerelem volna, gyermeket kívánnék szülni neki. De én nem akarnék asszonya lenni. Én magam szeretnék karjaiban megszületni!
(Folyt. köv.)