Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · Disputa

RUBINYI MÓZES: AZ ARANY-VAJDA PROBLÉMÁHOZ

A Nyugat dec. 1. számában Palágyi Lajos utal Vajda Jánosról írott könyvemre, mert az «új irodalomtörténetírók» közül csak én érintettem az Arany és Vajda közti ellentétet. Azt az álláspontomat azonban, hogy a támadó fél Vajda volt, nem fogadja el. Beismeri, hogy az irodalmi megnyilatkozások szerint nekem van igazam, de a teljes igazságot, szerinte, nem az irodalmi megnyilatkozások döntik el, hanem politikai, társadalmi, sőt felekezeti problémák. Palágyi így a kérdést egészen a naivitásig leegyszerűsíti s közben hőse magasztalásánál az igazságtalanság bokrai közé bonyolódik. Aranyról merőben helytelen képet ad. Talán nekem, aki a Vajda János templomában, éppen Palágyi figyelme szerint is, szintén szolgálatot teljesítettem, - ha nem is főpapi, de legalább valami sekrestyési szolgálatot - nemcsak jogom, hanem kötelességem is rámutatni arra, aminek megismerése nemcsak az igazságnak, hanem, nézetem szerint, Vajda János kultuszának is szolgálatában áll.

Ha olyan egyszerű volna az a probléma, ahogy azt Palágyi írja s lehet, maga a nagy Öreg is dohogta a Kammonban! Tragikus sors, de hogy Vajda ilyen nagy volt, arról nem tehet - Arany János. Két nagynak birkózása volt ez s a kettő közül nem az erősebb kiabált s nem a gyengébb győzött. Hogy ma mindkettő nagyságban ragyog, az a mi szerencsénk s az is, hogy a magyar irodalomtörténet nagyjában objektíven látja és láttatja mindkettőt. Megcáfolatlanul fennáll a két tétel: 1. Vajda támadta Aranyt és körét, nem egyszer, hanem tervszerűen, egy életen át; 2. Vajda nem tudott szabadulni Arany János hatása alól. Birkózott vele lelkében, tiltakozott ellene s közben tolla az Arany szavaira, soraira, hangulataira futott. Utánozta, babéraira pályázott s minduntalan éreznie kellett még leghangosabb önérzet-áradozásaiban is az inferioritást.

De lássuk csak a demokrata tudomány megtántoríthatatlan szavazatait: az adatokat!

*

Vajda Aranyt nem becsülte, sőt gúnyolta is. Lehettek e viszonynak emberi okai, melyek elmulnak az emberekkel együtt; lehettek irodalom-helyzeti okai, mikbe Vajda megnyugodni nem tudott: hogy egy Arany korában egy Aranynál kisebb tehetségű költő: vagy Arany-epigón lehet csak s így másodrangú egész életére, vagy meghallgattatlanul ki sem fejlődhetik; hogy csatlakozni Aranyhoz nem akart vagy nem tudott, de vele szemben egy párt vezéreként föllépni sem nem tudott, sem nem akart. Annyi bizonyos, hogy a rossz viszony kezdeményezője Arany nem lehetett, mert ő a tőle távol levő tehetséget, azt, amely nem az ő lelki világának felelt meg, nem bántotta. Hallgatott róla, talán nem törődött vele, de nem bántotta. Vajda pedig, kit emberi és írói lényének szertelensége sokszor sodort az üldözési mánia örvényének a szélére, hamar beleringatta magát abba a balhitbe, hogy ő az igazi nagyobb tehetség, Aranyék csak az ügyes érvényesülők, s a magába roggyant tehetségek túltengő önhittségével valóságos kultuszt űzött Arany gúnyolásából. Voinovich Géza írja Madách-könyvében, hogy Vajda János, mikor a Nővilág szerkesztője volt, lapjában nem egyszer csipkedte Aranyt és körét, kiket verstani gondosságuk miatt Schulfuchsoknak nevezett. Ugyanitt Voinovich leközöl egy Rímek c. gúnyos cikket, mely a Koszorú versíróit (köztük a «fáradhatatlan buzgalmú Szász»-okat) vágja. Erre Madách «Szász Tuhutum» álnéven a Nővilágnak ajánlva Rikmus-t küld, melyben Vajdát így vágja vissza:

Azt üzeni neked jó Kazinczy apa:
Hogy kezedbe nem lant való, csak a kapa.
S bár politikában is vagy nagyon bátor,
Fejed nem tölt pince, csak üres rossz gádor.

Nem csoda hát, ha Vajdának Arany-becsmérlése oly mély hatást tett képzelt, vagy valódi utódaira, hogy pl. Ady előtt órákig tartó vitán «kellett nagyon jeles képzettségű férfiaknak azt bizonyítgatni, hogy Arany János - költő volt».

Azt azonban hangsúlyoznunk kell Vajda védelmére, hogy az alkalmi cikkekre nem gondolva, Vajda oeuvre-jében Arany egyetlenegyszer sincs neve említésével támadva. Sokszor nyilaz rá a bokorból, de volt ízlése, hogy nevét ilyen kapcsolatban le nem írta. Tudjuk, kikre kell gondolnunk, mikor ezt írja: «... a mi hallhatatlan magasb hülyéink által megkoszorúzott szajkók». Tudjuk, kikre gondol, midőn az Alfréd regénye beköszöntőjében lenézéssel szól «az akadémiai kritika fegyelmezett rabszolga népé»-ről, melynél ő, nem lehetetlen, hogy vesszőt fog futni munkájáért, de önérzettel teszi hozzá, hogy «e vértanuság halhatatlaníthat».

1864-ben utalva saját elszigetelt helyzetére, ezt énekli a Memorandum-ban:

...Ti mai naphősök: széltrombiták!
Babérotok: csinált hamis virág.
Gunyolódástok közönyös nekem,
S dicséreteitek - megvetem.

S egy prózai munkájában azok ellen támad, kik a formára nagy súlyt helyeznek s Jókait is bántani merik, mert fantáziája van. «...Mostanság - írja 1886 körül - mintha éretlen iskolai tanulmányok özönvizének iszapjába fulladt volna a józan ízlés.» «Venus ma nem nyerné el e Párisoktól az almát, mert az élő szépség ma semmi, minden az öltözék. Nem a lélek, nem a gondolat, hanem a test, a rím; nem a kép, de a keret a fődolog. Jókainak megbocsáthatatlan bűne, hogy több fantázia van benne, mint a világ azon összes regényíróiban, akik a patentált iskola professzori faulenzerére írják szabály szerint egyforma ,klasszikus' regényeiket. E tudálékos urak lenézik a lírát is...»

Egyetlenegyszer történt meg, hogy verses formában bár iszonyú szavakat szór «ellenségei» felé s közben idéz egy jellegzetes szót, amely Arany Jánosnak egy költeményét jelenti. Az eset a következő. Megnyugvás c. költeményében Vajda keserű szavakkal jellemzi korát, kortársait. A józan ész nyakcsigáját kitekerő szellembakóknak mondja kora politikusait, íróit. Azt mondja róluk: országkerítők, népzsebvágók, kiváltságos heresereg, fölbérelt becsület-sírásók, a hazugságban mesterek. Megjósolja, hogy ezeket mind elsöpri az idő.

A nap alatt, e szép világon
Elváltozik sok minden itt:
«Abroncsszekér» sok ákom-bákom
Hieroglifjét feledik.

Az abroncsszekér - Arany Vásárban c. költeménye (1877. júl. 9.). A hieroglifa szó e költemény 3. szakaszára vonatkoznék. Szinte tragikomikus, hogy Vajda ugyane versében az őt lenézőket korholva oly szavakat használ, melyek erősen emlékeztetnek - éppen Aranyra. Azt mondja Vajda:

Robogtok cimeres hintókban
Rám a sarat, port verve fel.

Az sem érdektelen, hogy Vajda is vágyott el a zajos városi életből (Messze innen):

Boltozatos, titkos sürük mélyén
Háboritlan alacsony kis hajlék;
Oh, ha ottan élhetném le békén
Ami napjaimból hátra van még.

Persze ez a hangulat Vajdánál nem emberi elfáradás, hanem állandó hangulat (v. ö. Száll a hegyre...), menekülés az emberek gonoszsága elől, az örökös undorban élő ember vágya a magány után.

S ami most következik, azt, ha Vajda élne, tán ildomos sem volna leírni. Mit, hogy ő Aranyt utánozta, ő - Aranyt? Vad düh fogná el a naiv nagy embert, de talán gondolkodóba ejtené. Mert vannak adataink, amelyek a találkozások, egyezések, sőt hatások egész skáláját mutatják.

Nem a gúnyolódó idézésre gondolunk, mikor egy helyen azt mondja prózájában: «...írnom kell, ez már úgylátszik végzetem marad, míg a sír rám nem lehell». Ez a Fiamnak egy képére vonatkozik, melyet talán Gyulainak inkább illett volna korholni, mert szokatlan, bár nem lehetetlen (a sír rálehel a halottra, kit bele temetnek) különösen egy «modern» előtt. Az is véletlen találkozás lehet, amit a költő a Gina-ciklus 30. darabjában mond:

Mindennek, ami itt remek volt,
Emléke, nyoma fönnmarad.
Ki mi nagyot tett, szépet gondolt,
Örökké él, mert egyre hat.

Bizony úgy van. Nem hal meg az, ki... Ilyenformán énekelte az «abroncsszekér» költője is!

És a Sirámok 4. darabja, melynek címe Hova lett a nap az égről? - mit is mond?

A lemenő nap olyan, mintha valakit éppen kivégeznének; a hideg szellőre a fák megborzadnak, mintha hóhér keze fogná le szemeiket. A fák hulló levelei mintha könnyei lennének. De hiszen

Mit sírnának, könnyeznének?
Hiszen ők virultak, éltek,
Az, hogy mostan elhervadnak,
Hogy szerettek: jele annak.

Volt bimbójuk, volt virágjuk,
Szerelemnap sütött rájuk;
Ölelkeztek a szellővel,
Susogtak az éneklővel.

Hogy is énekelte Arany Juliska leányához:

A gyümölcs hull - semmi: érett!
Hallgat a lomb - semmi: szólt!
Öltsön a mező fehéret -
Semmi: oly dus zöldje volt!

De határozottan Arany költészetének nyomait látjuk Vajda epikájának két darabjában, a Béla királyfi-n s az Ábel és Aranká-n. Az előbbiben Hadonár alakja némileg Toldi öreg szolgájára, Benczére emlékeztet s ugyanott Béla királyfi alakja Toldira (l. különösen a II. éneket!). Mikor pl. az öreg Hadonár a vénséget jellemzi, melyben az öröm is hideg s még fájhat is - ezek Toldi-részletek. A párviadal a cseh vitézzel, a stílus («Szép öcsém» - hallatszik egy helyen), a versforma, a csárdajelenet a pajzánul mulató pogány vezérrel, mindez azt a látszatot kelti, mintha szegény Vajda egy János vitézt, egy Toldit akart volna írni, megmutatni, hogy ő ezeknél is különbet tud.

Az Ábel és Aranká-ról sokat beszélni felesleges. Olvassuk csak az alábbi idézeteket:

Szembe állott ő már bömbölő bikával,
Vasvilla szemével, nagy füstös nyakával;
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Tul amott a dülőn sötétlik egy csárda:
Már oda kell menni, nem marad más hátra.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Haragos is, bus is, berugja az ajtót,
Fölveri a házat: «Bort ide, sokat, jót!»
Jónak ugyan hitvány, soknak talán elébb
Beválik, de fél, hogy ebből soh'se elég.

Hej de volna most, kit meg lehetne verni!
Hányaveti legény, betyár akármennyi!
Valójában pedig dühös önmagára;
Néha üt is egyet saját homlokára.

Ürül az üveg, már ötödik-hatodik,
Várja, várja, kedve mikor csucsorodik.
Ej, mit üveg, pohár! Bort neki hordóba!
Ugy iszik belőle a csinjánál fogva!

Ez már nem egyezés, ez már nem találkozás, ez már - hatás. Haragudott rá s nem tudott szabadulni tőle; utálta és utánozta. Vajda János költészetét a tegnapi ember mái dalait ma értjük igazán. Pesszimizmusa a ma nyomorúságának előhirnöke. Vátesz, akinek ragyog a palástja, de nem ragyog még jobban azzal, ha az Arany Jánoséra sarat fröcskölünk.