Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások

Gyergyai Albert: GOETHE MAGYARUL

Az új magyar műfordítás, amely a háborút követő évek óta nem egy idegen remekművet honosított meg remekül, az idei karácsonyra újabb két művel gazdagodik. Az egyik, amely egész tanulmányt kér, Babits Amor Sanctusa, a másik, amelyről itt szó lesz, három karcsú Goethe-kötet, versben, prózában, jegyzetekkel, Szabó Lőrinc és Turóczi-Trostler József gondos fordításában és válogatásában s a gyomai Kner-nyomda tökéletes kiadásában. Az ünnepi év vége felé ez a legszebb hódolat, amelyet a magyarság Goethével szemben tanusíthat s ha volna még egy-kettő azokból a szép érmekből, amelyeket a német kormány külföldi Goethe-barátok közt osztogatott, egy-egy mindenesetre e gyüjtemény fordítóit illetné meg. Már a mű külső alakja is, a jó betű, a finom papír, az elegáns boríték, csupa gyöngéd tisztelgés a goethei ízlés előtt, amely a külső szépben is a mértéket, a választékosságot kedveltette. A három könyvecske tagolása - az ifjú, a férfi és az öreg Goethe művészi és életrajzi fejlődése szerint - senkinél sem jogosabb és természetesebb, mint Goethénél, mert hiszen hol van még egy költő, akinek élete és műve olyannyira együtthalad, sőt egybeolvad. Az egyes részek kiválogatását - legalább első tekintetre - szintén csak helyeselni lehet, mivel mindannyi, vers és próza, értékes és jellegzetes darab a nagy egészből. A fordítások prózai részét Turóczi-Trostler vállalta, aki, mint jegyzeteiből is látszik, nemcsak minden Goethe-mű, hanem minden Goethe-sor irodalmát is ösmeri és ez nem csekélység. A versek átültetése pedig Szabó Lőrinc érdeme, aki ezzel az antológiával, éppúgy mint legújabb verskötetével, hathatósan igazolja, hogy a Babitsot időben s nemcsak időben követő költőgárdának ő lesz nemcsak a legiskolázottabb, hanem egyik legmélyebb képviselője. Jobb tolmácsok jobbat és jobban, a megadott keretekben, a kiszabott korlátok között, bizonnyal nem is adhattak volna; s ha mégis, az élvezet és a hála első, természetes érzése után, bizonyos könnyebb aggályok és ellenvetések is felszínre törnek, ezek se az ellenkezés, hanem az érdeklődés hőfokát jelezzék.

Mingyárt a kiadvány terjedelme súlyos béklyót rakott a fordítókra. A három halványkék kis kötet valóságos öröm a szemnek, formásabb és tartalmasabb az Insel-sorozat népszerű példányainál, - azonban, ha egy-egy kötet csak négy ívre terjedhet s abból is egy-egy félívet Turóczi fejtegetései, elösmerem: tartalmas és szellemes fejtegetései foglalnak le, hány csepp számára marad hely a goethei művek tengeréből? A fordítók, ha jól látom, bizonyos célzatossággal válogattak. Egyfelől, mint Turóczi, oly kevésbbé közismert darabokat, amelyek nem kizárólagosan a művészt, hanem az egész Goethét jellemzik s e tekintetben hálásak lehetünk is oly lapok, mint a Természet, a Gránit, az Önarckép, vagy a Démoni közléséért. Másfelől, s főképp a versek, mintha csak egyedül a mai, az újjáértékelt Goethét mutatnák be s a bölcselő költemények s a West-östlicher Divan túlsúlyával a goethei költészet nálunk kevésbbé mívelt részleteit hangsúlyoznák. Ez az alkalmazkodás a korhoz, amely ma Aranynál az Őszikéket, Goethénél az öregkor Kelettől kapott inspirációit s orphikus homályú töredékeit értékeli - olyannyira, hogy például egy Du Bos az egész Goethét ezekből a mágikus alkotásokból magyarázná - bizonyosan jogosult, főképp ha műfordításról van szó. Sőt, ha a fordítók azt kérdeznék, hogy mit hagyjanak el abból, amit ők oly tervszerűen s alaposan válogathattak össze, megvallom, nem is tudnék mit felelni... Mégis, nem kár-e például a daloknak bármennyire ösmert, de oly betölthetetlen hiányáért, amelyet csak részben pótol néhány szép, de ritka ízelítő, mint amilyen a Tavon, az Ősz, a Hárfás, vagy a két Vándordal hű és hibátlan magyarítása? Nem kár-e a balladákért, amelyeket, nem tudom, miért, csak a Törvény előtt képvisel s annak is egyetlen szépsége, bizonyos naív és szenvedélyes közvetlenség, minthogyha elsikkadna a fordításban? Nem kár-e a római elégiákért, amelyek oly ismeretlenek nálunk, kivéve a Pávatollak egyetlen remeklését? A Hafiz-dalok egyenetlenségét a fordítások is tükrözik; viszont a Pandora- és a Cupido-dal felvétele magában is elnémít minden gáncsot. Ami a prózát illeti, a Werther-részlet, az Olasz Út, vagy a sesenheimi idill oly szép s Turóczi fordítása oly sikerült, hogy csak félve kérdezem: mért hiányzik a Szép Lélek Vallomása, a Wahlverwandschaften egy részlete, a Svájci Út, egy-két levél s még annyi minden, ami, be kell látnom, nem férhet el egy ilyen kis gyüjteményben. A fordítások kezdettől-végig pontosak, tiszták, nemesek, ami bizonnyal nem csoda, ha két oly erő vállalkozott rájuk, mint Turóczi tudós műveltsége s Szabó Lőrinc költői formaérzéke. Szabó Lőrinc, aki mint költő is maga a szabatos egyszerűség, fordításaiban sem enged a műfordítók kísértőjének, a modorosságnak, vagyis a «szép» betoldásoknak az önkényes belemagyarázásoknak, a csábító rímeknek és ritmusoknak, egyszóval annak az olcsó kozmetikának, amely a legegyénibb jelleget is síma és puha álarccá keni. E tekintetben érdemes összevetni a Marienbadi Elégia két új magyar fordítását, Szabó Lőrincét és Kállay Miklósét. Nem mintha az elsőnek nem volnának zökkenői s nem mintha a második híjjával volna a szép strófáknak; azonban Szabó Lőrinc fordítása végig hű, értelmes és szerény s az utolsó strófákban az eredetivel együtt szárnyal, míg Kállay nem egyszer félreérti a szöveget, elédesíti az egész hangját s «poétikus» jelzőivel s fél- vagy egész-soros betoldásaival mintegy sziruppá oldja fel e kristályosan kemény verset... A gyüjtemény legszebb darabjai, a már említett dalokon kívül azok a nagyrészt bölcselő és mitológikus költemények, amelyeknek stílusát bizonyos szabadabb lebegés, a goethei tiszta és organikus lélekzetvétel jellemez; ezekben a versekben a fordítás szinte olyan, mint nedves lepel az élő testen, a hűség és az inspiráció egymásbajátszó diadala. Félreértést talán csak egyetlen helyen találtam: a Kronosz-versben, ahol a «ködiszony» szó a Greisen (nem Grausen) és a Nebelduft erőszakolt összevonásának látszik; viszont ahol más fordító folyton újabb csapdába hullna, Szabó Lőrinc játszva győz az értelmi és ritmusbeli nehézségeken. Különös, éteri találkozás fajban-nyelvben különböző költők hangja, stílusa, szelleme között: míg Turóczi legszebb lapjaiban (így például Wertherben) Eötvös áradó körmondatait, Szabó Lőrinc némelyik átültetésén (főképp az elvontabb versekben) Vörösmarty utolérhetlen ódai csattogását érezzük...