Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · ILLYÉS GYULA: KÉT BEVEZETŐ

ILLYÉS GYULA: KÉT BEVEZETŐ
Móricz Zsigmond és Babits Mihály szerzői estjeihez [+]
II.

Tisztelt Közönség, - be kell vallanom, hogy mikor erre a rövid kis bevezetésre vállalkoztam, melynek feladata az lenne, hogy pár perc alatt jellemzést adjon Babits Mihályról, szerepemet teljesen feleslegesnek tartottam. Alig van költő, akiről oly pontos képe lenne az olvasóknak, mint róla. Amit más költő egy életen át is alig tud megszerezni, ő azt fellépése első éveiben elérte. Az én szerepem tehát teljesen tárgytalan is lenne, ha nem volna némi okom gyanítani, hogy noha Babitsról mindnyájunknak már rég kialakult pontos képünk van, e képek közt itt-ott némi különbség mutatkozik. Vannak itt bizonnyal, akik Babitsban a klasszikus költészet nemes folytatóját, a latin odi profanum vulgus méltóságos lantosát tisztelik, különben teljes joggal. Vannak viszont bizonnyal, akik a nyugtalan idegzetű korszerű költőt, a modern élet jelenségeinek, a mozinak, a lichthofnak, a 28-as villamos útjának első énekesét szeretik benne teljes joggal, nem különben. Mások megint jellegzetesen katolikusnak tartják. Szerepel még a konzervatív, az örök nyugtalan, a formaművész, a misztikus, az istentagadó, a formabontó, a poeta doctus jelzők alatt is, bő alkalmat szolgáltatva az összeveszésre, ami nem is maradt el.

Mindezekből legelőször azt állapíthatjuk meg, hogy a név, amit egy kor a költőre ruház, nem annyira a költőre, mint a korra jellemző. Ahogyan egy költő népszerűsége sem a költőre, hanem mindig csak a közönségre vet fényt. Hogy csak egy példát mondjak, Ady bizonnyal borzadva állna meg a tomboló termek küszöbén, melyek őt a Zozo levele alapján tapsolnák föl az örök halhatatlanságból.

Ezek után engedjék meg, hogy magam is belépjek a vitázók tömegébe.

Babits Mihálynak ezuttal csupán költészetéről szeretnék egy-két szubjektív észrevételt elmondani, szándékosan elkülönítve regényírói, műfordítói és esszéista működését, melyek mind külön estet és méltatást igényelhetnek. Ez a szándékosan elhatárolt terület is oly tágas, tájai és égboltozatai oly változatosak, - meg lennék elégedve, ha csupán mintegy madártávlatból fel tudnék, itt önök között, valamit idézni ebből a messzire terjedő világból, mely noha jellegzetesen magyar, jóval túl terjed a magyar szellem lakóhelyének határain; ez a költészet a szellem egyedül jogos imperializmusával távoli országokat hódított és tett a magyar gondolatvilág provinciáivá.

Babits Mihály költészete a hódítás költészete. Nem abban az értelemben, hogy az olvasókat akarja meghódítani a maga pártjára. Ennek módja az lenne, hogy minden alkalommal és minél többet önmagáról beszéljen. Ezt így ő bizonnyal szeméremből vagy gőgből üres kérkedésnek tartaná. Ő verseivel igenis a világot akarja meghódítani.

Ha a Napoleonok és országtiprók már mesterségük miatt nem volnának oly ellenszenvesek nekem, ezt a békés, elvonuló természetű, minden erőszaktól idegenkedő költőt legtalálóbban valami konok, csillapíthatatlan szomjú világhódítóhoz hasonlítanám, aki magas magányában estéről-estére sötét terveken dolgozik ujabb és ujabb vidékek és népek minden értékének megszerzésére, a saját népébe való beolvasztására. Hálistennek persze csak szellemi értékekről van szó, melyek különös természete, hogy annál értékesebbek lesznek, minél többen osztozódnak rajtuk. Így a hadjáratokat szövő zsarnok alakja is egyszeriben más fényt kap, igazi hős lesz, aki széles birodalma közepén, most, harcai után, már önmagáról is beszélhetne. Beszél is, de nyugalma most még kevesebb: a környező országok sorsa ép annyi gondot ád, mint egykor megszerzésük.

Mit is jelent ez a hosszú metafora?

Szellemi hódításról és a szellem költői hódításáról lévén szó, jelenti legelőször azt, hogy a költő költői felkészültségén kívül még más eszközökkel is rendelkezik, hogy művelt és, mi a legfontosabb, műveltségét vállalja abban a magasztos pillanatban is, midőn a vers megindul szívében s mely pillanatban állítólag egyedül csak a szívnek van joga szólni, legalább is így kívánta ezt a magyar költészettani hagyomány. És így jártak el a költők is. A régi magyar költők csaknem kivétel nélkül nagyműveltségű férfiak voltak, de Petőfi és Arany óta divatba jött ezt a műveltséget palástolni. A költőnek egyszerűnek kellett lennie; aki más és bonyolultabb érzéseket is kifejezett, mint minők a nép állítólag oly ártatlan gyermeke szívében honolnak, az hallgatagon már kozmopolita számba ment. Igaz, hogy ezeknek a bonyolultabb érzéseknek és szemléleti módoknak kifejezése eladdig idegen maradt a magyar költészetben. Még a klasszikus világ volt egyedül az, melyből egy-két virágot sikerült átplántálni, de gyökeret verni ezek sem tudtak. A fiatal Babits volt az első, akinek sikerült ez a beolvasztás. Igaz, művelt volt Petőfi és Arany is, de ők műveltségüket is csak arra fordították, hogy verseiket minél tökéletesebbé, vagyis az ő eszményképük szerint minél egyszerűbbé tegyék. Babitsnál a műveltség is, hogy úgy mondjam, a költészet tárgya, a költő cselekvési, adat és élménygyüjtő területe. Ha a költőket aszerint, hogy miről énekelnek, nevezzük el népieseknek, városiaknak, vagy szocialistáknak, Babitsra valóban állhat az intellektuális jelző. Tudjuk azonban, hogy mi sem megtévesztőbb, mint ha a költőket aszerint értékeljük, hogy mit dolgoztak fel. Így Babits cselekvési területét is csak külső ismertetőnek tekinthetjük, bár le kell szögeznünk, hogy ezzel a területtel valóban új vidékeket tárt fel a magyar költészetnek. A sokféle, egymásnak ellentmondó jelzők, melyekkel a költőt fejlődése során illették, ennek az egységes területnek csak egyes tájait jelölik. A vidékek változnak, a kör egyre tágul, de a hódító költő változása és fejlődése egész más síkon játszódik le. Egyenként hagyja ott a meghódított területeket, sorra kibújik a győzelmi tógából, mit a kritika egy-egy kötete után megkülönböztetésül vállaira borít és minden új művében új arcot mutat.

A kritikusok réme ő. Egyik kitűnő esztéta barátom, aki modern költészetünkről könyvet adott ki, panaszosan és bosszankodva mesélte, hogy a többi költők együttvéve nem adtak neki annyi gondot és fejtörést, mint Babits. A jellemzésére az egyik oldalon felhozott megállapítások harcra keltek a másik oldalon leírtakkal.

Így vagyok vele én is. Egész közelébe kell férkőznöm, hogy titkát kilessem. Mestersége közben kell meglepnem.

Nézem verseit, amelyek már a papíron csengeni, zenélni kezdenek, frissen és önbizalmat hirdetve kanyarognak, mint a dalolva masirozó katonák, akik tudják, miért és hová menetelnek. Megjelenésük, fegyelmezettségük azt mutatja, hogy valami biztos erő fűzi őket össze, irányítja útjukat. Még ha szétszóródnak vagy meglazulnak, akkor is egy célra igyekeznek, fürgén és izgatott lelkesültségben. Hirtelen megtorpanásukról és váratlan kanyarodásaikról is azt látom, hogy vezérük, a költő tudja, mit akar. Velük van, de nem engedi el magát.

Bizonyosan egyelőre csak azt mondhatom tehát, hogy az öntudat költője. Azt látom, hogy ha verset ír, nem adja át magát szolgaian az ihletnek és annak a bizonyos isteni révületnek, mely a romantikus iskola divata és póza volt s melyre fantasztikus kalandozásaikban a költők oly előszeretettel hivatkoztak. Nem szenveleg. Ha az inspiráció megvan, ő az a költő, aki ezt az inspirációt kormányozni tudja. És minél nagyobb területet ismer, annál messzebb és annál magasabbra tudja kormányozni.

Szóval az a költő, aki két kézre fogja a Pegazus kantárszárát, akinek az isteni ihlettel is szándéka van. A költészet fegyverzetében ki akar törni a költészet hagyományos berkeiből.

Valóban alig van költő, aki annyiféle, eladdig a költészeten kívüli, úgynevezett prózai dolgot behozott volna ezekbe a szent berkekbe, mint ő. Sőt láthatóan ezek a dolgok izgatják legjobban. Ezért mer egyidőben megénekelni olyan közönséges dolgokat, mint egy szemeteskocsi, amit addig a költészet túlalacsonynak talált, vagy olyat, mint az idealista filozófia, ami viszont már túlmagas volt. Ilyen vágy hajtja az ország és a kor határain túlra is. Minden verse lihegve tágulna a végtelenségig s a költő tán ép ezért szorítja oly tökéletes formába őket. És ez a ragyogó forma valóban feszül is, szinte pattog, érezzük, hogy tele van, egy egész világot zár magába.

Kérjük majd meg Medgyaszay Vilmát, énekelje el nekünk a Gáláns Ünnepséget, vagy a Merceriát. Látni fogjuk, hogy még az ilyen könnyű, úgynevezett kisigényű dalt is belülről hogy tólja szét, hogy tágítja a költő, hányfelé kalandozna belőle.

Figyeljék majd meg verseit, micsoda különös vívódás van valamennyiben, micsoda forrongás, mint mikor két rokon elem sustorogva összevegyül. Az élet legjelentéktelenebb dolgait a legmagasabb szemlélettel nézi és a legmagasabb szemléletbe is milyen izgatottan dobálja, szinte kisérletül, a valóság legegyszerűbb tárgyait. Az az érzésünk, hogy ha leszáll, a legmagasabb régiókból száll le, ha pedig fölemelkedik, magával viszi az élet legalacsonyabb rétegeit is.

Nem «örök nyugtalan», amint nevezték, hanem ez a szó illik rá: örök telhetetlen. A világgal, a gondolattal szemben csak ép úgy, mint önmagával. Ő az, akinek nincs rossz verse, mert a verssel szemben is legnagyobb igénnyel lép fel. Mindent fenékig ki akar üríteni. Ha szemlélődést írt, a versnek egy szemléletnek kell lennie, ha indulatot, az indulatnak csordultig meg kell töltenie a vers keretét, különben meg sem írja, vagy legalább is nem teszi közzé. A költőnek nála egyidőben magányos szellemnek és embertársnak kell lennie. Ha természete idézi a modern feltalálóét, idézi a középkor tudósáét is, aki még képzelni merte, hogy agya befogadhatja mindazt, amit a világról tudni lehet. Nem véletlen, hogy az ilyen természet lelke fenekéig humanista. Azt képzeli, hogy ha magába gyűjti a világ gondjait, kormányozhatja is a világot. Verseinek ez az alaptónusa. Ez a meleg emberiesség, a korszerűtlen korszerű emberi hang a legérzékelhetőbb keret, ami hatalmas övrőjét összefogja. Ez nem változott az idők során, csak melegedett. S minél több vidéket hódít meg, annál emberibb, annál aggódóbb és felelősségteljesebb lesz.

Mert ez a szellem ma ép oly kielégítetlen, mint kezdetben. Ma, mikor mester sorban van, ép oly kíváncsi és tettrekész, mint inas korában. A legizgatóbb költő ma is. Övrőjét még távolról sem látjuk kereknek. Harc tüzében áll, támadják és követelődznek tőle. Így van ez rendjén.

Ma egy hete itt Móricz Zsigmondról beszélve az előttünk járó nemzedékkel szemben magam is ilyen követelődzésekkel álltam elő. Babitsot köszöntve, vele szemben is ilyen érzéssel vagyok. Bár alig van költő, akinek versei még életében oly biztos helyet kaptak volna az irodalomtörténetben, mint az övéi, semmiképpen sem érzem olyannak, akinek irodalomtörténeti alakja csak hozzávetőlegesen is végleges volna. A gondolatok és eszmék világa, melyekre ő a magyar szellemiség határait kitolta, új korszakot teremtő forrongásban van és európaszerte követeli, új harcba hívja egykori kormányzóit. Az ideák, amiket Babits egykor megidézett, az Igazság, a Kultúra, a Humanitás a mi nemzedékünknek hús és vér alakban megjelentek és kardot kinálnak. Babits, a költő tudhatja legjobban, hogy a gondolatok eleven életet élnek s Babits, a filozófus érezheti legjobban, hogy az igazságnak parancsoló ereje van: nem lehet megtagadni: aki felismeri, annak küzdenie kell érte. S mi egyéb az élet, mint küzdelem?

Egyre megújuló küzdelem az írónak is. Van igazság abban az eleget hangoztatott patétikus panaszban, hogy a költőről csak halála után tudták meg, hogy ki volt. Természetes ez, a költő életét csak a múlt láthatja kereknek. Babits pályája nekünk eleven út, a mi útjaink között húzódik, természetes, hogy tőle is harcot és szövetséget várunk első célunk elérésében, ami az ő nemzedékük célja is volt: a híres magyar ugar testének és szellemének fölszabadítása és emberiesítése, hogy méltó helyet kérhessünk majd a készülő világban.

 

[+] December 3-án és 10-én a Nyugat Irodalmi Szalonjában.