Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 24. szám · / · GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (6., befejező közlemény)
Joli lábujjhegyen osont keresztül a folyosón, ment haza. Lopakodott s a szomszédok ajtaja, ablakai előtt félrefordította fejét. Most nem tudta biztosan, hogy apjának milyen szolgálati beosztása van s ezért félt, hátha otthon van és bottal várja őt... Istenem, jaj, mi lesz?... És félelmen túl nagy kívánság terjengett benne; ezt az estét jóval magamögött tudni! Mindenen túl lenni; főként a verésen, ami ma valószínűleg borzasztó lesz; hiszen tegnap dél óta nem volt otthon... Szorítást érzett a torkában, ami lélegzetvételnél akadályozta s lábát remegtette.
Amikor ajtajukhoz ért, az mintha magától tárulna fel. Ez mégjobban megdöbbentette s ismét apjára gondolt; igen, itthon van már. Ámde ijedelme elmult, amikor anyját pillantotta meg. Prégerné nyitott ajtót, mint alázat állt ott; ott az ajtó mögött, tegnap este óta majdnem mindig, remegve a kínos bizonytalanságban, hogy Joli hol lehet. Roppant félelmek és kétségek tartották fogva, sötét elképzelései voltak, de amikor lányát meglátta, nyugtalansága elmult, átváltozott végtelen alázattá.
- Joli, az Istenért, hol voltál? - dőlt lányára örömében. Kevés szigorúság és számonkérés is csendült hangjában, de mindez csupán azért, mert Jolit féltette s arra gondolt, mit fog szólni az ura, ha hazajön... - Mondd, hol voltál, merre jártál?... Máma az üzletben sem voltál; hol töltötted az éjszakát?
Joli egy pillantással körülölelte a konyhát, beugrott a szobába szétnézni, apját kereste. De, hála Istennek, sehol sem fedezte fel s így egyelőre megnyugodott; nincs még baj! Csupán anya van itthon, de ő nem számít, csak siránkozni tud és néha, gyengén szigoruskodni, erőtlenül, jajgatva...
- Sehol sem voltam! - felelte akkor az özönlő kérdésekre s mintha ezzel mindent megmagyarázott volna, félrefordult.
De Prégernét nem elégítette ki a válasz, tovább kérdezett, könyörögve s mint árnyék követte lányát.
- Valahol csak voltál?... Beszélj, a jó Isten áldjon meg - igyekezett szembefordulni. - Apádnak mit mondjak?... Máma már háromszor volt itthon és a rendőrségen is járt, kerestet!
- Mit ijedeznek úgy? Látja, hogy megvagyok, nem tüntem el! - türelmetlenkedett Joli. - Sehol sem voltam!
- Hát ezt mondjam apádnak? - jajongott Prégerné és szörnyüködött. - Joli, apád agyonver, ha ezt hallja!... Tudod, mit mondott?... Azt mondta; ha nem igazolod becsületesen, hogy hol voltál az éjjel, akkor megöl!... Istenem, mi lesz itt máma?!... Joli, hol voltál?
- Hol voltál, hol voltál; egyebet sem tud! Mondtam már, semmiféle olyan helyen nem voltam, ahol bajom eshetett volna... Az éjjel, egyik barátnőmnél aludtam, mert a férje elutazott és egyedül fél a nagy lakásban! - Eddig még nem gondolt kifogásra és most, ahogy mondta, úgy jöttek nyelvére a szavak. - Egy barátnőmnél voltam, ezzel érje be és hagyjon már békét!... Apa meg, hm, apa majd beszél velem, ha akar... - Ingerülten, s mint nyügös terhet rázta le magáról a kérdést.
- Gondolod, hogy apád csak úgy beszélni fog veled? Azt hiszed, te ráérsz felelgetni? Nem ismered apádat? Istenem, mi lesz itt máma!? - tördelte kezét Prégerné. - Borzasztó valami lesz...
Joliba ismét beléköltözött a félelem; apa, igen, apa nagy probléma. Apának nem mondhatja, hogy barátnőjénél aludt, mert képes éjjel utána érdeklődni. Nincs olyan távoli ismerős, akit fel nem keresne; pedig ez jó kibúvó lenne! Beszélni kellene valamelyik lánnyal, Irénnel talán, aki asszony és aki a legmegértőbb... Ha elszaladna hozzá; talán még nem késő?
- Joli, neked most el kellene utaznod nagyanyádhoz, mert ha apád hazajön és itt talál... - topogott kétségbeesetten Prégerné. - Legalább két hétre, amíg apád lecsillapul...
- Ugyan hallgasson már! - förmedt nyersen az anyjára Joli. A félelem lökte ki belőle a nyersességet és az, hogy anyjával így is beszélhet. - Maga olyan mint a vészmadár... Hát csináltam én valami rosszat? Mért ijeszget? Itt vagyok egészében, egy falatot se haraptak le belőlem!
Joli ráharagzott az anyjára, hogy csak sír, nyavalyog a fülébe, naiv ajánlatot tesz; utazzon el a nagyanyjához, mintha apa oda nem utazna el érte? Ilyen tanácsai vannak, ez minden tudománya és az örökös siráma, félelme, amivel mindenkit meg tud bolondítani!... De tulajdonképpen mi is történhet? Semmi, csak az, hogy apa nagyon meg fogja verni!... És ha nagyon-nagyon fogja verni, akkor csupa dacból mindent elmond neki, az egész éjjelt, bort, pezsgőt, táncot; bárt, svábhegyi villát, mindent! Hadd tudja meg, ha mindenáron tudni akarja!... És ahogy fellobbanó haragjában végiggondolta, szinte kedvet kapott elmondani anyjának is, hogy gyötrődjön, siránkozzon mégjobban... Az őszinteségi-hullám már az ajkáig ért, de mégis meggondolta magát. Vállatvont. Süketen tovább eresztette anyja jajongását s arra gondolt, hogy apja milyen igaztalan azzal a nagy szigorúságával. Miért nem érti meg őt?... Úgy élnek, mintha két különböző világban élnének; az apja a szürke, mindennapi világban, az örökös egyforma forgásban, ahol nincs más, csak munka, munka és munka, elvétve egy-egy mozi, más semmi. És ebbe a világba akarja őt beletörni: reggeltől-estig harisnyákat adni el, vasárnap kis séta az apjával s minden második héten mozi... Hát csak ennyi az élet?... Milyen más az ő világa, ami csak benne van még a lelkében, a szívében, ott él; ő más szemmel lát, másként érez, másként akarja a körülötte levő forgást: táncolni, élni, virulni, hisz' minden oly szép, a házak, a ruhák, a kirakatok, a csillogás, a hegyek, a rétek, az erdők; az egész világ szép gyönyörű; az egész világot akarja és nem azt a másikat, az apja világát, ahol nincs más, csak munka, munka és munka, reggeltől-estig harisnyákat árulni; átok ez a világ, átok ez az élet!... Most, az elmult éjjel után úgy érezte, mintha egy alagúton jött volna keresztül s az alagút túlsó végén maradt az ő világa, az öröm, nevetés, vígság, pompa, fény, míg itt, ebben a mába visszacsurgott tegnapban, a halvány világosságban monotonság, sorvasztó egyformaság gyötrődik...
Fáradt lett, egyszerre érezte az áttáncolt éjszaka fáradtságát és álmos lett. Az ágyat kívánta meg, aludni szeretett volna, elfelejteni az éjjelt, a másik világot és ezt a bosszuállót.
- Joli, hát annál maradsz, hogy a barátnődnél aludtál? - kesergett Prégerné. - Gondolod, hogy ez jó lesz?
Jolit fölrázták anyja szavai; már megint sopánkodik, festi az ördögöt a falra.
- Nézze, ha maga olyan nagyon fél, utazzon el a nagymamához!
Prégerné összeszorította a száját, került-fordult Joli körül, készült valamit visszafelelni, de nem birt vagy nem akart. Csak jajongott, csendesen, befelé, ami zümmögve nyúlt el a szobában.
- Inkább csinálja meg az ágyat! - kiáltott Joli az anyjára, s ahogy kimondta, vetkőzni kezdett.
- Joli, te nem aludtál a barátnődnél! - csapta össze bántó sejtéssel a kezét Prégerné. - Hazudtál!
Joli föleszmélt; elszólta magát. De könnyen túlesett rajta.
- Dehogynem; hát elfelejtette: én idegen helyen nem tudok aludni!?
Prégerné tagadásra ingatta fejét, nem hitte el lánya magyarázkodását; azelőtt sem hitte, csupán kényszerűségből erőszakolta magára: - Joli, te nem aludtál a barátnődnél!... Mondd, hol töltötted az éjjelt?!
- Hát mondja meg, hol lehettem volna? - vetkőzött tovább Joli. De anyja hitetlenkedése idegesítette. - Mért gyanusít? Holnap elhozom a barátnőmet, az majd a maga szemibe mondja!
- Nem, nem, te nem aludtál a barátnődnél! - hajtogatta Prégerné szüntelen.
- De igenis ott voltam, ott voltam és ott voltam! - sikította Joli. - Én nem hazudok! Holnap bebizonyitom! Érti? És most már csinálja az ágyat, mert álmos vagyok!
Prégerné jajongását visszafojtva engedelmeskedett lányának, ment megvetni az ágyat. Joli a csendben sietve vetkőzött, ruháját szerte-szét dobálta, cipőjét az ajtóig rúgta, miközben anyját figyelte. Dacosan, haragosan pillantgatott rá; értse meg, ő nem hazudik, mégha hazudik is! Nem, mert ő így akarja; neki is van akarata. Ezt ő és az örökös harisnyaeladás, meg a vasárnapi séták, a kéthetenkénti mozik, meg minden akarja így...
Levetkőzött. Feküdni ment. Anyját már pillantásra sem méltatta, pedig Prégerné már hitt Jolinak. Hitt, mert Joli az ő leánya... És borzasztó lenne mást hinni... Megigazította lányán a paplant s melegen, bő anyai szeretettel végigsímogatta.
- Haggyon már! - riadt érdesen az anyjára Joli.
- Jó, jó, alhatsz, csak eligazítom a takarót - motyogta Prégerné. - Aztán én elhiszem, hogy ott aludtál; de apád nem fogja hinni!
- Hát nem lesz már elég!? - ugrott ki Joli az ágyból. Haragos, villogó tekintettel szembefordult anyjával. - Mit akar tőlem? - Akkor a rádióhoz rohant, felcsavarta. A hangszóróból zene harsogott ki, ritmikus tánczene, ami hirtelen, mint varázs rabulejtette Jolit. Egy-két tánclépést lejtett, úgy egyszál ingben a padlón; mintha visszarepült volna az éjjel zenés óráiba... De ez mindössze rövid percekig tartott, akkor mintha kijózanodott volna, visszament az ágyba: - Most aztán beszélhet!
Prégerné újra nyakig betakarta Jolit, egy simogatást is lopott rá, aztán a nagyhangú zenében ment összeszedni a leánya ruháját. Öregesen, nehézkesen hajolgatott s minden darabot megrázott.
A nadrág-kombiné is a kezébe került. Azon, amikor összehajtogatta, szakadást pillantott meg. Először nem értette; mert Joli az ő leánya!... De azután megdöbbent, ráfájdult a szakadás; mert Joli az ő leánya! Az ő leánya és a nadrágocskáján szakadás van...
- Szakadás, - mormogta remegő ajakkal s a szíve elszorult, mégjobban fájt és nedvesedő szemmel nézte a tépést, szakadást... - Istenem, az éjjel nem aludt... A szakadás...
Sokáig sírt. Sirdogált. S amikor már csukladozott, leállította a rádiót, hogy Jolit ne zavarja.
- Nyissa ki, mert nem tudom, hogy mit csinálok magával! - rivallt rá Joli. - Mit ellenkezik velem?
Prégerné engedelmeskedett. A rádió ismét fölharsant, a hangok szétfolytak a lakásban s ő ment ki a konyhába. A szobaajtóban belebotlott Joli egyik cipőjébe, fölemelte, megkereste párját is s vitte megtisztítani. Mert Joli cipőjét mindig Prégerné tisztította. Amióta Joli a világon van, mindig, mert Joli az ő leánya...
A cipőtisztítás közben többször megeredt a könnye. Folyt, mintha nem akarna kiapadni s remegő szájjal motyogta: - A szakadás, a szakadás, a szakadás!... - Ilyen sokáig még nem tisztította Joli cipőjét. A rádiót is lezárta már s Joli aludt, de még mindig dörzsölte. Mintha nem akarna fényesedni... És ott a sámlin érte az ura, amikor hazajött. Préger soffőrbundáját még le sem vetette, már kérdezte:
- Joli itthon van már? Hazajött?
- Igen, itthon van! - ugrott fel rémülten Prégerné a sámliról. - De alszik, psszt, alszik! Most ne keltsd fel szegényt, fáradt, egy barátnőjénél aludt... az megkérte, aludjon nála, mert a férje elutazott... És tudod, hogy ő idegenben nem tud aludni!
- Mit? Barátnőnél aludt? - torzította el a düh Préger arcát. - Majd adok neki barátnőt! - Egy mozdulattal ledobta bundáját és már sietett a szoba felé.
Prégerné eléje ugrott, karját széttárva védte az ajtót:
- Ne bántsd, ne bántsd, alszik, pihen! - Szinte hörgött rémületében. - Tudod, hogy idegenben nem tud aludni!?... Egy barátnőjénél volt és...
Préger egy taszítással félrelökte az útból feleségét:
- Barátnő?! Barátnő?! - ordította fékezhetetlen haragjában és már bot volt a kezében. - Barátnő és éjjel nem hazajönni? Házonkívül tölteni az éjszakát?! - kiáltotta még s már bent volt a szobában...