Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 24. szám
A kékfestő befelé görbítette a lábát és cammogott, mint a medve. Új facipő volt a lábán; olyan magas fatalppal, hogy arasznyit emelte a festőt; sárga bőrén tompán fénylett a rákent faggyú. A régi cipő egy üst alól bámult elő: feketén, a nedvességtől puhán, kibomlott fűzővel.
Így járt föl s alá az üstjei között: mintha minden lépéssel különös erővel megtiporta volna a földet; nehéz karjait lomhán lóbálta; arca mindig vörösebb lett. Arra kellett gondolnia, hogy hiába van neki a legvastagabb nyaka az itteni legények között; hiába dörög a hangja, mint a mozsár; hiába ingadozik facipős léptei alatt szinte a talaj: a lányok húzódnak tőle; mintha szörnyű ereje riasztaná el őket. Hogy a szava nem keveredik női szóval: faragatlan, mennydörgős marad a beszéde; hogy mivel nincsen, akinek a kedviért csinosítsa magát: hagyja bozontoskodni rút veres haját, tüskés-drót szakállát; egészen állati formát ölt.
S most elégedett vigyorral nézi ezt az új cipőt. Hohó, ilyen aztán nincs és talán e széles világon seholse volt. Hohó, ezzel a hármas fatalppal elérte, hogy magasabb minden más legénynél a faluban: már magasabb is, nemcsak erősebb. Nagyokat fuj s pénzt dug a nadrágjába. Na, most befordul a folyóparti kocsmába.
Útközben mégjobban tetszik neki ez a facipő. Sötét van s ebbe a sötétbe mintha vasszobor lenne, úgy mozog előre. Sötét van, de ő olyan hatalmas mostan, hogy megrázza az útjába eső fákat s vissza-visszanézve lesi, hogyan mozognak a lombjaik. Szinte a vihar, a szél ereje van benne... hogy zizegnek, recsegnek azok a lombok! S a vére: mintha egy folyót hajtanának körbe, talpától a fejéig. A szívinél örvénylik ez a tüzes folyó s az agyán, mint a sziklán, tajtékot vet és bosszúsan zeng. Aféle mázsás kő akad útjába Sebestának: fölkapja, tudja, hogy egy mázsa, de alig érzi.
- Tojás, - vigyorogja s elhajítja félre. De érzi, hogy a lány az úgy nézne ki vastag markai között, mintha egy vékony virágszálat próbálna babusgatni. Eltörne az a lány, lehervadna vaskos ujjai között. Ki tudja, rémlik néha néki is, talán ölelés közben agyonölné; ha ez a sok bolond érzése rászabadulna egy lányra.
De máma mintha felfujták volna Sebestát; nem is lélekzik rendesen: előbb földagasztja a képét, aztán rácsappint s úgy lövi ki a léget. Jó volna minden, jó bizony, csak azt az öklömnyi szívet ne harapdálná odabent valami érzés. Üt, mint a kalapács ércesen, de közben fáj a magányosságtól. Ha valami olyant tudna már tenni, amitől a női lélek feléje húzódna; csakhogy a jóság nem áll jól neki. Bár kigyulladna valami pajta s onnan, tüzet fogva ő maga is, kimentené a lányt; vagy jönnének rablók, akiket félkézzel halálra ver.
Na, benyit a kocsmába. Lámpafény együtt kevereg a füsttel; meg mintha a boros, s pálinkás poharak is gőzölnének az emberi testekkel együtt. Zsibong a zaj is; pohár, tányér, vella, kés mind kocsmanyelven beszél. De közébük durran Sebesta facipőjének döngő hangja. Koppan, dobban, hátra is fordulnak egy s más népek, majd aztán megint előrekanyarodnak, vissza a pohárhoz, a régi beszédhez. Tudják, kicsit respektálják is Sebesta baromi erejét, de igazában nem sokat törődnek vele. Olyan nagy már ez az erő, hogy vele senki ki nem kezd; olyan magárahagyott erő ez, önmagáért élő. De Sebesta maga se tudja, miért, szeretne ezen a cipőn keresztül kis beszédbe, melegségbe keveredni a többiekkel. Oly jól esne, ha valaki megnézné s megdícsérné ezt a bakancsot. Ha intenének néki: Ülj ide az asztalunkhoz, oszt mutasd azt a frászos cipőt... de csak a kocsmáros löki oda a szokott két literjét, csak a pohárfenék tükre néz vissza rá s az üvegben táncoló, hánykolódó bor kelleti magát. Iszik Sebesta: mintha kútból merné, nagy és mély borkútból, ahol sziklák préselik borrá az öklömnyi szőlőszemeket. Valahonnan a mélyből buzog hozzá ez a bor, mert máskor meg se kottyant a két liter, most meg szinte szétfeszíti az ereit, beömlött a vére közé, s ragadja, mint a vihar. Üvölteni vagy bőgni fog mingyárt.
Kik mégis nézik, látják rajta, hogy iszonyú lesz. Látják, hogy tüzes szemmel kapkod ide-oda; akik látják, asszonyaikat kicsit a hátuk mögé húzzák. S várnak bicskára tett kézzel. De most bejön a keszeg Tóni, az, akinek csúfságán kívül még púpot is adott a sors. Úgy lép ez, mintha rókától tanult volna járni, s az orrában is van valami a ravaszdiból.
Ez a Tóni mindig hírt hoz valahonnan. Most is kihirdeti, hogy a halászat ezentúl tilos. Átüzente a túlsó oldalról a gróf a baglyas révésszel, hogy mivel senkise fizette neki meg a halászati díjat, hát halászás nincs többé. Tessék akár a temetőből is kikaparni a rávalót, mert máskép puskás emberekkel lődözteti nappal és éjjel, aki vét a rendelete ellen. S ha a dolog mégis szaporodik: beszünteti a révátkelést, beszünteti a szőttes holmi átvételét, semmije se kell az ittlakó, túlparti népnek.
Vannak, akik azt mondják: Nem úgy van... de aztán elhallgatnak. Leszoktak arról a kemény sorssal s nagyúrral szemben, hogy azt mondják: nem úgy van... nincs úgy igazságosan: ez így jó, dehát ki törődik itt az igazsággal?
- Mégis azt mondom, - kurjantja Tóni, - hogy most az egyszer össze kéne fogni. Valahogy egyszer meg kéne mutatni a grófnak: nincs tovább; valahogy egyszer az kéne, hogy reszkessen ő is kicsit mint mink.
Szép volna, ha reszketne; ha remegne az ajka, a haja az égnek állna, de mi kéne ahhoz? Hogy lángoljon a kastélya? Hogy egyetlen szép lányát szemeláttára bemocskolják? De a kastélyt őrzik a vadászai; a lányát meg még nem is igen látták.
Sebesta csak hallgatja őket. Féloldalt dűti a fejét: hadd hömpölyögjön oda a vére, hadd lélegezze ki magát feje másik oldala. Csak húzódoznak a szemöldjei: áj, áj, jajgattok... csak fúvódik föl az ereje s szinte már rázza a grófi kastély oszlopát s hozza foga között, ruhájánál tartva a grófi lányt. Egészen összezavarodik ezekben a képekben: mintha nem is ő, hanem a tűz kiabálná lángokkal: - Mék a grófhoz.
- Ő megy? - húzza föl előtte a vállát egy vénebb ember - mehetsz és jöhetsz is. Oda se engednek.
- Este van, késő este van, - veti oda a másik.
- Aztán meg a gróf nem ijed meg egy kékföstőtől.
Sebestában elszakadt helyéről a szíve, a mája, epéje, agya: ezek a részek szigetüket elhagyva kavarognak benne. Facipője mintha még magasabbra emelné. S ekkor meglátja a falon azt a képet, hol két szakállas halász bámul a bárka orrából Jézus után, ki puha, meztelen lábbal jár a kék hullámon. Jár fölöttük s alatta ringatódzik a sok kék hullám, mint a boldog állat.
Egyet kacag Sebesta s már az ajtónál van: - Gyertek, ha mondom, - üvölti, - gyertek, ha mondom, átmegyek, így - s mutatja a facipős lábát, - így, lábbal, mint Jézus.
- Megállj, - kiáltják a vének, de aztán mint a szélrohamban a levelek, ők is hullámzanak a többivel. S úgy jár előttük lobogó sörénnyel ez a Sebesta, mint aki át fog menni; s ha átmenne, ha mégis: mit szólna a gróf, hogy jő egy ember a túlsó partról, át a vizen s azt mondja: Engedj minket halászni, gróf!
Mennek, hogyne is mennének; bárcsak átgázolna, a szívük ver: valamennyien látják, hogyan járt egykor a csudálatos Jézus a vízen.
Sebesta halad a partnak; nem is figyeli ő már, mi van alatta, csak a túlsó oldalt nézi mohón, azt, ahonnan mint földön őrzött csillag ragyog át néhány lámpa. Két vagy három lépésre hágja-e át az örvényes folyót? Ablakon nyomul be a kastélyba vagy bedűti az egyik ház falát?... visszafordul: Az új facipők - dünnyögi s azzal megint előre.
Már a part fokán áll s hevesen lép át a levegőn, rajta jár a vízen, megy a hullámokon, tiporja a parti habokat.
De most, mint aki mélyebb útra fordul, kicsit lefelé halad az árban, de amott a sötétből újra kibukkan s megint a habok tetején jár. Aztán ordít.
S megint ordít. Nem érteni... szájába gyűlt vízen keresztül üvölt.
Valakinél van egy szál gyertya. A kabátja alatt meggyujtja s a víz fölé hajol vele...
Másnap látták, hogy valami úszik a vízen; majd eltünt, mert forgóba került s mire megint kibukkant: már a túlsó partnál volt s kikötött egy kis öbölben.
A kékfestő volt, a hátán feküdve. Új bakancsai kiálltak. A szája nyitva volt s ki-kibuggyant belőle a víz. Szemeivel mintha látná a kastélyt. De a víz most csendes hullámmal megringatta: tehetetlenül elfordult a parttól s úszott a tenger felé.