Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 24. szám

RÉVÉSZ BÉLA: TÉMÁK MELYEK NEM ÍRÓDNAK MEG

(A noteszeimet babráltam. Kinálkoznak felém a témák, amelyek nem fognak megíródni. Óh, más az írnivaló. De rendezem tulajdonaimat, még egyszer lejegyzem följegyzéseimet; a takaródzó mesemotívumot, meseködöt a napvilág elé kitakarom. Gondolom, az embrió is megámulni való misztérium lehet, mint az ember. Miniatür-, novella-, regénymagzatok következnek itten; egyszer tán megnőhetnek, de úgylehet, elvetélődnek.)

Ajándékot küldtek.

Tokajit, aszút, jónéhány puttonyosat, régen szedték, taposták - a lankás szüretelői élnek-e még?

A régi napsütés frissen villog a bor aranyában.

Jóízű, lehelő borocska.

Az édessége úgy érint, mint a kedves emlék.

Ittam már én tokajit, amikor a puttonyosok még fiatalok voltak, az apám csurgatta elénk, locsolva a csöppnyi tüzet gyerekeire, hogy majdan erősek legyenek.

Öreg gusztusomat felönti a hajdani íz és koccintok a gyönyörűséggel, mely fölérkezik mellém.

A hercegprimás pincéjében ott álltam apám mellett, én is.

Vitt magával engem az apám, ha járta a hegyeket, kocsikázott a környéken és... borongtak előttem a boltozatok, lépcső és lépcső árnyak között süppedt, mintha mégegyszer terült volna előttem a süllyedt zeg-zúgos mélységben, a Bazilika.

Riadtan, csudásan lépegettem a kupolás nagy hordók mellett.

A homályban az apám tanakodott a pincés emberekkel, cserélgették a poharat, hörpintettek, fröcsköltek, a bort meg nem itták, csak mustrálgatták.

A különös délutánra már csak úgy emlékszem, hogy valahol, ott, a pincebazilika egyik elkanyarodott kicsi kápolnájában a dörmögő, nevetgélő bormesterek, mocskos, penészes üveget csurrantottak.

A kortyot az apám nekem is odanyujtotta, máskor mogorva kedve megszilajodott és mondta vidoran a tréfát:

- Csontos Szigfrid lesz belőled...

Valahogy, így idézném az ódon élményt.

Hát... kortyolva ízlelem az ajándék-gyönyörűséget, a pubertásgyönyörűséget.

A földbemerült bejárhatatlan pince fölött kikerekedik elém a Bazilika, tornyait úgy hágtam, hogy magasságait soha el nem értem és dördültek körülöttem a harangok, rengett az orgona.

Miséztem, litániáztam én annyit, a püspökök, kanonokok között.

Az inyem megbizsereg az aszu csöppjétől...

Milyen különös volt az, hallgatni a korálokat, menetelni az úrnapi, búzaszentelő-proseciókkal, odahaza a szent könyvek betűzgetésére tanított az apám, szólóénekes voltam a zsinagógában, szerb pajtásommal ministráltunk a görög-katolikusok templomában.

Mindenfelé az Istennel társalkodtunk.

Részegedni lehet ettől a jövevény-itókától...

Hiszen, ott menetelek én ma is a proseciókban, a kórus üdvözli ma is a rossz füleimet és az Isten bujdosik az ormokon, amerre hágok, vágyok, eltekintek.

Érintő, kedves, ajándék-borocska...

Mennyire érzem az úrnapi sátrak illatát.

A hetedhéthatár-harangok mennyivel messzibbre harangoznak.

A bíbor-, a lila-, az aranyselymek, hogy forrnak az oltár előtt.

Vénülő magam, mennyire a repdeső, görnyedt gyerek mellé surrantam, aki voltam.

Tündöklik a hajdan, lobban a verőfény, mely egyszer megtalálta a szőlőszemet és örökösön nála, rajta, vele, benne felejtkezett...

Én is ilyen aszú lettem.

Ajándékborocska.

Ajándékpillanat.