Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 24. szám
Debrecen, - szoba, nagy kemencés
voltál te gyermek-képzetemben,
nagy hideg szoba, hol Petőfi
ül, versel dús füstfellegekben.
Szobában, füstben ültünk mink is
reggel óta, lapot terveztünk,
hideg volt ott künn, hókuszálta
a város, az ország köröttünk.
Vasárnap délelőtt volt, ittuk
a homoki bort, egyikünk
fölsóhajtott, nem terem itt fű
a szellemnek már, minekünk.
Mint száz éve, oly lent a nemzet,
a nép ügye, az ősi nyelv, -
kocintottunk, süteményt rágtunk,
egyikünk folyton énekelt.
Kimentem aztán, jártam az utcákat,
melyek a város szélei felé
egyre tágulnak, mint a baromjárás
érdeke hajdan rendelé.
Mig megszólalt egyszerre
három torony is, csöngve,
mintha ezer kést, villát, tányért
dobtak volna a földre.
Visszaindultam, mosolyogva
hallgatva ahogyan az órák
minden házból a tizenkettőt
más és más hangon kidalolták.
Sőt a szagokból még megtudtam
azt is, hogy itt és ott mit főztek,
majd' mindenütt káposztát főztek,
egy-két helyen birkapörköltet.
Ez hát a város, hol mindenki
oly zordan, konokan keresztyén,
rámtörnének tán, ha megtudnák,
itt járok, egyedül, keresztény.
Ebéd után folyt a szó ismét
a lapról, lelkesen, noha
lelkünk mélyén tudtuk mindnyájan,
hogy nem születik meg soha.
Megszületik vagy nem születik,
születik-e uj Magyarország, -
fontuk, csak fontuk győzedelmünk
tervét és gyöngyös koszorúját.
Ó ez a furcsa, csaló szép láng,
ez a mi életünk, gondoltam -
az ablak párájába búsan
nagy halálfejeket rajzoltam.
Kinéztem rajtuk, künn az utcán
nevetgélve két apró kislány
szaladt s utánuk egy ijedt eb:
meg-megcsuszott a jeges járdán.
Alkonyult aztán, a homályban
eltörlődtek a fák, a tervek,
nőtt a hőség, a kedv, - daloljunk
hallottam s rá: na Jóska kezd meg,
fujtuk máris, hogy megrezegtek
az ablakok és szapora
kövér könnyeket eresztettek.