Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · Angol irodalom

Vernon Duckworth Barker: WILFRED OWEN

Külsőleg tartózkodók és kevéssé közlékenyek ugyan az angolok, mégis fölülmulhatatlan hajlamuk van a dalra. Ha az angol jellem irodalmi megnyilvánulásainak tizenkét vagy tizenhárom évszázadát nézzük, látnunk kell, mennyire előtör ez a lírai elem. Evvel kapcsolatban észrevehető egy elégiai, bánatos vonás is. Ez formálja a nyolcadik századbeli költészet szövedékét, mint a Wanderer (Vándor) és Seafarer (Hajós) című költeményekben. Ezer évvel később Wordsworth adott hangot ennek, mikor «régi, boldogtalan, messzi dolgokról» énekelt. Ez a hangulat ösztönzi Spensert, Miltont, Shelleyt, nagy elégiáikra, ez lüktet, mint kísérő hang, Hamlet gyászában.

Ez a két elem együtt fejlődött a nemzet lelki életével. Alkalmazkodnak a változó körülményekhez, de sosem tünnek el. Egy nagy alkalom fölébreszti mind a kettőt, mert Angliában, még inkább mint máshol a világon, mintha mindig a Költőt várnák. A világháború olyan lökést adott az angol költészetnek, ami még generációkon át érezhető lesz. Ezt nem lehet elhanyagolni. Talán minden háborús irodalom közül az angolt fogják elsőnek tartani, mert hasonlíthatatlanul ez a legköltőibb. A háborút túlélő és ma is működő költőkön kívül, - mint Sassoon, Graves, Aldington, Blunden stb. Anglia hat nagyrangú költőt vesztett: Rupert Brockot, Charles Sorleyt, Julian Grenfellt Edward Thomast, Isaac Rosenberget és Wilfrid Owent; s egyikükből - aki utolsónak halt meg, úgy látszik, nagy «géniusz» lett volna. Az angol költészet úgy ment a háborúba, mint egy olvasztókemencébe. 1918-ban teljesen új hangszerként került elő. Mégis kis kereséssel meg lehet találni a régi elégikus és lírai hangot, megváltozva, de félreismerhetetlenül.

Wilfred Owen nagy költői teljesítménye csak most lett hozzáférhető és ezzel fény vetődik az egész háborús irodalomra. Edmund Blunden új kiadása majdnem kétszer olyan hosszú, mint az előzőek. Valószínűleg egyike ez korunk nagy könyveinek. Mert Owenben ez a lírai hajlam és a bánatos vonás zsenialitással párosulva volt meg. Elégiai hangjának színe a végtelen szánalom. A szenvedéseken keresztül jutott el a háború nagy imaginatív fölfogásához. Elérte a gondolat és nyelv tökéletes harmóniáját, az értelem és hang teljes egymásbaömlését, ami nélkülözhetetlen része a nagyságnak. Néha úgylátszik, ő adja meg a végső kifejezését valaminek, amire várunk a nyelv kezdetei óta.

Keats volt Owen gyerekéveinek mestere, a naptól kezdve, mikor tízéves korában először érezte magát «tele vissza nem tartható mozgásokkal». Edmund Blunden mondja bevezetésében Owen fiatalkori írásairól: «Figyelemreméltó módon rajzolja azt az elszigeteltséget, ami a költőnek elárulja, hogy költő, megmutatja élvezetét és nehézségét a magas hivatásnak, amire, úgy érzi, megszületett.» A háború 1914-ben változást hozott az életébe. Mintha a költészet sutbakerült volna, a művészetet félrezárták. 1915-ben jelentkezett az Artists' Rifles közé. És ekkor érezte meg, hogy a művészet szükségtelenül kallódik így. Rájött, hogyan lehet azt a háború kellős közepén fölhasználni az élet interpretálására. A lövészárkok élményei hozták meg Wilfred Owen számára a katonának, mint áldozatnak vízióját, s ez a vízió előtte lebegett mindvégig. A franciaországi szörnyű szenvedések, - amikben ő is résztvett - és a polgári világ közönye arra késztette, hogy szólni kezdjen a háborúról. Föl akarta kelteni Anglia lelkiismeretét, a katonák helyett akart beszélni költészetével, akiknek nincs elég ügyességük, hogy a maguk érdekében megszólaljanak.

Számos realisztikus költeményében kitartott intenciója mellett, hogy nem ír semmi olyat, amit egy közkatona meg ne érthetne. Nem kevésbé borzalmasak ezek, mint Remarque lapjai. De Owen nagyobb költő volt, semhogy a realisztikus síkon megmaradhasson. A háború tényei gigantikus szimbólumokká lesznek. Az ő «háborúja» szimbóluma lesz minden ellenségeskedésnek és szenvedésnek. Egyik pillanatban visszanéz a világ végtelen messzi kezdeteire, a másikban előre a hihetetlen távoli végre. A költemények olvasója látja, hogy kapcsolódik Owen az idő kikerülhetetlen folyásába, fölfedezve a hatásokat és törvényeket, Blunden a «végzetes lények» közé sorolja, kik Shelley szerint «mintegy toronyból, látják a végét mindennek».

1917-ben, Craiglockartban - skóciai kórház gránátnyomásos tisztek számára - találkozott Wilfred Owen Siegfried Sassoonnal. Megkezdődött életének nagy barátsága. Sassoont hírnevessé tette háborús költészete és Wilfred Owen a szégyenlős tisztelő módján közeledett hozzá. Egypár levél megmaradt, Owentól Sassoonhoz; ebből a fiatalkori időszakból, amit Angliában töltött. «Egy nap el kell mondanom, hogy daloltunk, kiabáltunk, fütyörésztünk és táncoltunk a sötét colintoni uccákon; és hogy nevettünk, míg meteorok záporoztak körülöttünk és nyugodtak voltunk a téli csillagok alatt. És egyikünk-másikunk először látta meg a szellemek ösvényét.» Sassoont és Wilfred Owent együtt kell olvasni. Egyik kiegészíti a másikat. Nincs párja annak egész Angliában, amit 1917-ben és 18-ban ők írtak. Mind a ketten fáradhatatlan kísérletezők és Owen épp akkor alkotott meg egy új versformát, melyben csodálatos hatásokat hozott ki avval, hogy rím helyett asszonáncot használt. Költészete gazdag a zene minden követelményében, - remegés, visszhang, onomatopoeia, hangulatváltozások hullámzanak benne.

Amint életfölfogása és szenvedései mélyültek, új muzsikaalkotása még élőbb lett, még kikerülhetetlenebb. A kettő együtt éri el végső kifejlését a Strange Meeting című költeményben - bizonyára ez a legnagyobb, amit lirában alkottak a háború nyomán az összes nyelveken. Valaki, akinek ismeretlen 1918, csodálni fogja ebben a költeményben az emberi érzés fölmagasodását, az élet bizonytalanságának érzését s az Azután szakadékának visszhangjait. De a katona fölfedezi benne a háborús körülményekhez való hűséget, «az alagutas árkokat, burkolt biztonságukkal, füstös félhomályukkal, a fájdalomtelt alvásba elmerült katonákkal, tisztjeikkel, őrmestereikkel, káplárjaikkal, kik a sorosakat próbálják költögetni». A legszörnyűbb helyzetek között a Somme-nál Owennek volt ideje írni. Írni. Akkor, amikor időt talált - az alvásra.

Wilfred Owen a Sombre-csatornánál esett el, 1918 novemberében, egy héttel a «tüzet szüntess» parancsa előtt. Huszonötéves volt. Wilfred Owen tragédiája abban van, hogy olyan dologért halt meg, aminek motívumaiban nem hitt. Pacifista volt, mégis föláldozta az életét, mert meggyőződése lett, hogy kötelessége együtt szenvedni a többiekkel. Nyugodt, szerény természetű volt, praktikus észjárású. Föl tudta bátorítani az embereit egy «Jól van!» vagy «Helyes, fiam!» szóval. Senki se sejtette, hogy költő, még kevésbé, hogy egyike lehetett volna Európa nagy költőinek. Nagyszerű tiszt volt és kitüntették kiváló vitézségéért, mint Sassoont.

Egész könyve csak előkészület. Költeményei csak töredékek, az élet költői meglátása felé. De van bennük teljesség és érettség, jóval fölötte költőjük éveinek. Gyakran nagyon mélyek és gazdagok a tapasztalat tragédiáiban. Mégis majdnem ismeretlen. A háboru szenzációs beállításai árnyat vetettek rá. Ezért írhatja Blunden: «Még magát a nagy európai tragédiát is kölcsönkönyvtári formába öltöztetjük. Ez mutatja, milyen könnyen tud egy álmot követni az emberiség.» Mégis, fokozatosan el kell foglalnia Wilfred Owennak is az őt megillető helyet. Talán ő is egyike a nagy angol költőknek, akiket fiatalkorukban vesztettünk el, - egy ő Marloweval, Keatssal, Shelleyvel, Syngevel. Mint ezek az írók, ő is azokat a pillanatokat, amelyekben hirtelen az élő valóságra döbbenünk rá, az irodalom tiszta muzsikájába öltözteti.