Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella · / · MEGSZABADÍTOTTÁL A HALÁLTÓL

MEGSZABADÍTOTTÁL A HALÁLTÓL
Pap Károly könyve - Nyugat-kiadás (Két kötet)
I. Illés Endre

Ha hőmérőt csúsztatnánk Pap Károly szavai, mondatai, képei közé, a felszökő higany azonnal valami remegő forróságot, s csakhamar a legnagyobb lázakat, a legteljesebb erőfeszítést vérben, anyagban s szavakban áramló hőtömegeit jelezné, magasan a hétköznapi hőmérsékletek piros vonala felett. De csak néhány oldalt kell elolvasni e két kötet egymásra következő elbeszéléseiből, amelyeket mintha közös érrendszer kötne össze, mert ugyanaz a vér áramlik mindannyin át, csak néhány figurát kell megismerni ezekből az egylüktetésű írásokból, s érezzük: a talaj remeg és forró ugyan, de ezeket a shébai, támáni, libbániai tájakat, amelyeken Pap a kalásztépő vándorok ösztönös otthonosságával vezet át minket, nem fenyegetik mégsem váratlan vulkánikus erupciók, - egy saját céljait, kompozicióját, s elgondolásait könnyen felborító, elejtő, felperzselő írói temperamentum retorikus vagy bármilyen forróságú lávatömegei. Az író keze remeg talán, amíg megfogja a tollat, remeg, amikor már leteszi, de amíg ír, nem rajzol el semmit. Szavak, helyzetek, lendületek kisiklató csábítása nem fog rajta. S nincs is ezekben az írásokban semmi elhajlás, semmi törés. De találunk bennük oly szerencsés adottságokat, oly heroikus erényeket s oly sajátos tulajdonságokat, amelyek egészen ritkák, s mint a követendő példa, felmutatásra érdemesek.

Akárhol is lapozzuk fel Pap Károly írásait: teljes bizonyossággal az anyag s az író egészen összeforró egymásratalálását halljuk legelőször kizengeni a kötet orkeszteréből. A megtalált anyag s a megtalált hang írásai Pap Károly munkái. Ritka élmény: ez az író megtalálta önmaga s minden kikiáltani valója számára azt az egyetlen anyagot, amelyből legtökéletesebben tudja mondanivalóit kiformálni; vívódásait, látomásait, harcait s szorongásait a külső valóságba kivetíteni. Az mindenesetre szerencsés véletlen, hogy - amíg mások talán soha nem érnek fel erre a legtágasabb horizontot fellebbentő csúcsra - Pap az indulás néhány ujságokban kallódó novellája után már első kötetében megtalálta egy lehetőleg végső tökéletességű Krisztus-mű minden emberit felzengető alapeszméjében legsajátabb s számára egy élet alatt is kimeríthetetlen és feldolgozhatatlan gazdagságu anyagát. Az a félig műhelytitok-számbamenő mindenféle kisérletezés, tapogatózás, próbálgatás azonban, amellyel a megtalált anyagnak szinte fizikai törvényeit, keménységét, törési hajlandóságát, faraghatóságát s minden más tulajdonságát igyekszik kitanulni, ellesni, rendszerbe foglalni: mindez a komoly studium már egy érett művész felelősségteljes sorsvállalása, - felfokozott éberségű lelkiismeret, amely három irányban is veti fényét s kételyeit: az anyag, a világ s önmaga felé.

De mi az anyag? Önmagában s egyedül még távolról sem jelenti a Művet s Pap Károlynak e hat, különálló, de egy vérkeringésben mégis összetartozó töredék-írása nemcsak a megtalált anyag s hang írása, de a lelkiismereten s a tanulmányokon túl az anyagelrendezés, a tömörítés, az építés, egyetlen szóval: a komponálás magas geometriája is; egy alázatos művész meghajlása az alkotás örök törvényei előtt. Alázat s törvénytisztelet, - a középszer tisztes és jelentéktelen útja is mintha itt vezetne. De művészi alázat, igaz alázat csak merész művészt s vakmerő művészetet fegyelmezhet. S Pap Károly vakmerő művész. Sokkal biztosabban egyensúlyoz az irrealitás égit s földit összekötő szivárványhídján, mint ahogy megáll, itt lent a földön, akár a legszétvetettebb lábbal is. Kompoziciói oly vakmerő acélvázak, amelyek felfelé törve s a biztos alaptól messze és merészen elhajolva már-már az írás nehézkedési törvényei ellenében épülnek. De éppen ezekben a merész kompoziciókban érezzük az alázatos művészt, akit épületestül egyetlen szó felboríthatna már, aki a mélység s a veszély ezer csábításának van kitéve, de aki összeszorított ajakkal éppen ezt a felborító szót, a felborító sokezer szót soha nem fogja kiejteni. Mert Pap Károly a legvakmerőbb s a legfegyelmezettebb művész. Állandóan tűzzel játszik az írásaiban, de erre a tűzre úgy vigyáz, hogy önmagát sebesre égethetik a lángok, de a Mű nem vethet lobot s nem hamvadhat el fölösleges, hívságos s üres ragyogásban soha. A Műben ez a tűz ott s akkor loboghat csak fel, amikor értelmet ad már, tájakat világít be, a földre visszavezető hídakat égeti fel, - a kinyilatkoztatás percében, mint egy kigyulladt májusfa.

Első könyv. De inkább érett könyvnek kell nevezni. S érett könyv abban is, hogy minden szava, képe, célja mögött emberi garanciát, százszázalékos ércfedezetet lehet érezni. Egy érett művész s egy felelősségteljes ember szavát-, s művét-álló garanciáját. S ízlését. Igen, ízlését. Amely e könyv vakmerő tachycardiáját telt volumenü lüktetéssé duzzasztja, mielőtt a gyökérig lehatoló megmutatkozás láza a hitvallás felfokozott sodrát érthetetlen dadogássá kuszálná.

Vannak könyvek, amelyekben a tehetség oly sisteregve, azzal a fénnyel s azzal az indulattal lobban fel, mint egy marék lőpor, ha tűzzel közelítjük. S vannak mély és komoly kultúrát kibontó írások. Pap Károly írásaiban megtaláljuk mind a két erényt: a szikracsóvásan fellobbanó tüzet s erőt, s a legőszintébb művészi alázatot és fegyelmet, - az egyik az elemi írói elhivatottság, s a másik maga a kultúra. Külön-külön a kettő kissé kevés s valami eltagadhatatlan hiányosságérzést kelt, együtt azonban nagyon sok. A Megszabadítottál a haláltól novelláiban a tiszta s teljes művészetnek ezt a «nagyon sok«-ját érezzük néhol majdnem felejthetetlen fényben felcsillanni.

*

Az egyes írás, töredékeiben, teljes fénnyel ragyog.

De a bevégzett, a kész Mű még nem áll.

Ez a két kötet sem az.

S bár Pap Károly a nyersanyagnak egyre nagyobb tömbjeiből fejti már ki munkáit, mint márványtömbökből szobrokat, - újabb s újabb írásai, novellák, regényrészletek, kis regények, egy-egy lépést jelentenek csak a nagy Cél: fókuszában Krisztus megváltó alakjával az emberiség minden földi nyomorúságot felmutató nagy regénye felé. A Megszabadítottál a haláltól hat novellája is hat ilyen lépés: a Krisztus-mű hatféle megközelítése. Ezeknek az írásoknak természetéből s némikép műfajából következik, hogy folytatói ugyan egymásnak, a Messiás születik csírázó magja oszlik, differenciálódik, növekszik egészen a Mikáél, az ács sajgó sok tapasztalatáig, de egyben sok bennük az újrakezdés, sok az ismétlődés is. Így nem kettős expozició a Messiás születik s a Vihar Támánban két síkja, de egy kétszer elkezdett regény első fejezetei. S ezt a regényt Pap Károly még nagyon sokszor el fogja kezdeni. És sokszor meg-megismétli az egyes lépéseket is; ilyen ismétlődés például Tekijáhu s Abimél alakja, de tökéletesedő ismétlés.

A kupola azonban, a regény nagy kupolája, Pap Károly építő művészetének s erejének nagy próbája, - még messze van. Még a kövei sincsenek összegyüjtve. E hat részlet legnagyobb sugarú írása a Mikáél, az ács. De Mikáél még ebben az írásban sem Krisztus. Inkább egy fordított, különös, szívünket megejtő Parsifal: beszél, amikor hallgatnia kellene, mert lát, amikor le kellene húnynia a szemét, hall, amikor be kéne dugnia a fülét, s beavatkozik, amikor mozdulatlannak és közönyösnek kellene lennie. Még nem Krisztus, inkább a reiner Tor. De már mintha bontakoznának a magasba emelő szárnyak. S mintha nyiladoznának ebben az utolsó írásban az összeütközés s a tragédia szárnyai is. Noha Mikáél itt egyelőre még csak beleütközik a világ, a társadalom s az élet korlátaiba. Még csak most kezdi ismerni a gonoszságot, most érzi először a törvény erejét, most fájdul s döbben át rajta az emberek esendő volta, de még csak ráeszmél minderre, még nem fordul szembe minden korláttal, emberrel, törvénnyel, még nem próbálja meg átformálni a maga szeretetének képére ezt a világot. Még nem is tudná. Csak gyüjti egyelőre erőit s szomjuhozik az emberi szeretet után, akár pislogó szikra is legyen az.

S Pap Károly talán észre sem vette, e Parsifal-Krisztus mellett tragikusabb s teljesebb figura Abimél főpap, aki Mikáél miatt valóban konfliktusba kerül önmagával s a világgal, e konfliktust végig is harcolja, s halálával meg is oldja. Szerkezetileg kissé zavaró is Abimél alakja, túlsúlyos, túljelentős, a fényt s az érdeklődést Mikáélről magára vonja, ami bizonyára nem volt Pap Károly írói szándéka. Amellett Abimél ebben a történetben kissé homo ex machina is: Mikáél túl együgyű s Abimél túljó, - ha Abimél nem volna ilyen jó, Mikáél már az első lépéseknél végleg elbotlana. Kissé üvegházi növény ez a Mikáél még. Ki kell ültetni majd a szabadba, egyedül kell hagyni, meg kell ismernie a szeleket s meg is kell szoknia őket; tűrnie kell a napot és tűrnie a zivatarokat. Meg kell erősödnie, félelmetesen felmagasodnia: a nagy feladatra. Ez a Mikáél azonban még nem az az alak, aki néhány év mulva valóban megszabadítja az embereket a haláltól, s megváltja halálával ezt a világot.

Pap Károly írói módszere a frakcionált desztillálásra emlékeztet: munkája meg-megszakad, s újra kezdődik; és kioldódó salakjával, lehasadó melléktermékeivel választott alapanyaga egyre tisztábban szabadul fel minden bilincsből, egyre hűbb s teljesebb önmagához.

Mikáél, az ács is kioldja majd magából az új s még magasabb hőfokon gyengeségeit. S Pap legközelebbi írásában talán Mikáéllel, a felszabadítóval találkozunk már.

*

Németh László kitűnő esszéje - éppen a Nyugat hasábjain - érzékletesen rajzolta meg Pap Károly írói portréjának majd minden jellemző vonását. Ezek a vonások oly élesek, s Papra, az íróra s az emberre annyira jellemzőek, hogy egyhamar aligha változnak meg. Akár az írásai.

Újra felrakni minden színt: felesleges volna.

*

Van valami Pap Károly írásaiban, ami a téma azonosságán túl is a primitív bibliai metszetekre emlékezteti őket. Képben s mindig képben gondolkodik. Nagy, színes képek oldódnak át egymásba. Sokáig s rezzenés nélkül állnak azután, mint a laterna magica képei. S ebben a mozdulatlanságban jól megfigyelhető jellemző sajátosságuk is: Pap kép-komponálása kissé olyan, mintha nem ismerné a távlat törvényeit. Minden tárgy s alak egyforma nagy, s akár a közelben áll valaki, akár a messzi háttérben, ugyanúgy van megrajzolva.

Képeinek három kiáltó színe: az istenfélelem és a vérszomj pirossa, a kapzsiság aranya s a vallási fanatizmus tömör feketéje. Három túléles s egymás mellett kissé naiv szín. Átmenet nincs is közöttük. De e három színnel Pap mégis egy világot festett meg. A shébai Messiás-születés, a galileai kalásztépő vándorok, a libbániai szüret s templomépítés világát, egy olyan világot, amely eddig ismeretlen volt, s amelyet az ő írásaiból ismertünk meg először.