Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 23. szám · / · GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (5)
Szalai, a postás, miután végignézte, mint viszik el Szarkát a detektívek, bement a lakásba, rágyujtott hosszúszárú pipájára, végigheveredett a pamlagon és megnyugodva fujta a füstöt a mennyezet felé. Amikor már belejöt a pihenésbe s magában elintézte, hogy a törött rúgós pamlagot újév után kijavíttatja, esetleg, ha a «Boldog Újévek»-ből telik újat vesz helyébe, elővette újságját és megmerült a betűk rengetegében.
Terus, a leánya körülötte somfordált s titokban szemét dörzsölgette, hogy kicsusszanjon egy-két könnycsepp. Mert úgy lenne jó, apa akkor engedékeny; s nem csak apa, mert ő valójában nem is kemény dió, hanem anya és nagyanya. Azok okoskodnak, igyekesznek befolyásolni apát; épp ezért kellene apát meghatni, hogy nyiltan a pártjára álljon s egyenesen szembeforduljon anyával, nagyanyával.
Terus nagyanyja valamiféle kötésen babrált. Orrán erősüvegű ókuláré trónolt, a fölött pislogott unokájára, hogy mit mesterkedik az apja körül.
- Terus, hallod, mit akarsz az apádtól? Mért nem hagyod nyugodni? - ejtette ölébe a kötést s mintha nem tudná, hogy Terus miben settenkedik. Pedig tudta, eleget szürnyűködött már rajta, hogy ez az Istentől elrugaszkodott leány mindenáron Antal, a vőlegénye után akar utazni Törökországba. Antal hivta, hogy ott majd megesküsznek. És Terus csak úgy veszi azt a roppant utazást, mintha az egyik járdáról a másikra menne át...
- Semmit! - felelte Terus egy durcás lábdobbantás kiséretében.
Szalai a pamlagra eresztette az újságot, a pipát kivette szájából s a maradék füstből gomolyagot fujt.
- No, mi baj van? - nézett lányára és az öregasszonyra.
- Úgy látom, megint Törökországon akar nyavalyogni! - mondta szemrehányóan az öregasszony. - Hogy nincs benne egy csöpp böcsületérzés se... Na, ezek a mai lányok!
Terus a kiugró fedett erkélyre, az ablakmélyedésbe húzódott. Ott megbujva mérgelődött nagyanyján, hogy ismét olyasmibe ártja magát. amibe nem kéne. Mindent csak elront... Száját harapdálta és a csipkefüggöny szakadását nyúzta szélesebbre.
Törökország és Antal; ezt egyszer már véglegesen el kell intézni, hogy ne tartson örökké, gondolta Szalai. Mert addig ebben a lakásban nem lesz nyugalom...
- Teri, gyere csak elő! Gyere ide! - hívta leányát a kuckóból.
Terus ment. Nagylányosan és szívesen ment, mert az apja hívta. Megy ő olyankor. Mert apja jobb hozzá, mint anyja vagy nagyanyja. Megértő. Hajlékony... Csak nagyanya ne lábatlankodna mindig.
- Tessék! - mondta, mintha már ezzel is kérni akarná apját. - Itt vagyok!
Szalai jól megnézte a leányát. Mélyen a szemébe nézett:
- Mondd csak, hiszől te Antalnak? Igazán hiszől neki? És szeret az téged? - mondta lágyan, melegen és csak simogatta Terust puha, bársonyos tekintetével.
Terus elvörösödött. Arcán egy ujjnyi hely sem maradt fehéren. Mintha minden vére az arcába szökött volna... Hogy is kérdezhet ilyet apa? Hogy hisz-e Antalnak?... Hát hogyne hinne neki! Antal nem olyan, mint a többi férfi! Antal érte jönne, de minden perce el van foglalva. Rengeteg munkája van. Állami munkája, amiknek a kitűzött időre kész kell lenni. Az új postaépület festését, mázolását nemrég fejezte be és még jó néhány nagy középület vár a munkájára. Azokat mind el kell végezze; ő a mester. És ezért nem jöhet érte; ezért kellene neki odautazni. S ezt ellenzi anya és nagyanya. Főként nagyanya. Fél, hogy Antal nem váltja be ígéretét és mert hogy Törökország ide messze van... Pedig ha tudnák...
- Hiszek apám! - felelte úgy, mintha imádkozna.
Szalai is hitt. Hitt, mert a leánya is hitt. De azért, mert az öregasszony nagy szemeket meresztett, tovább kérdezte Terust:
- És biztos vagy, hogy Antal nem tart bolonddá?
Terus nagyon komoly lett. Talán meg is sértődött.
- Apa, - mondta mély lélegzetvétel után, - maga ismeri Antalt! És ismeri Antal szüleit is! Beszélt már velük, hiszen itt is jártak már; igy hát tudhatja, hogy azok becsületes népek. És azoknak csak becsületes fijuk lehet!
- És itt hagynád apádat, anyádat és engem? - döbbent Terusra az öregasszony. - Antallal megesküdnél úgy, hogy se apád, se anyád, se én ne legyünk az esküvődön?... Mit gondolsz, egy életben hányszor lehet esküdni?... Csak egyszer ám!
Csak Vilma nagymama ne beszélne, gyűrte ruháját Terus. Mindent elronthat a közbeszólásával. Pedig már jól indul Törökország.
- Úgyis hazajönnénk és akkor láthatnak bennünket. Antal nem akar élete végéig ottmaradni! Csak amíg megszedi magát - beszélte igaz-sírásra görbülő szájjal Terus. Arcát apja felé fordította, hogy jól lássa kibuggyanó könnyeit.
Szalai nyugtalanul tekintgetett az öregasszonyra és leányára. Még gyötrődött, még határozatlan volt, nem tudta, hogy melyik felé hajoljon. Az öregasszony észrevette Szalai ingadozását s hogy megnyerje magának, leánya után kiáltott a konyhába:
- Sári! Sá-á-ári! - hívta leányát segítségül.
Szalainé a mosogatástól jött el, vizes kézzel csukta be magamögött a szobaajtót.
- Halljam csak, mi történt, mért hívott? - állt meg a szoba közepén a frissen támadt csöndben.
Szalai akkor már Terusé volt; hogy gondolják az asszonyok, nem lehet őt legyűrni! Nem gyerek ő! Fölényesen legyintett és erőltetett mosoly kíséretében mondta:
- Ejh, semmi! Anyád bolondozott! - Akkor az öregasszonyhoz fordult, mintha minden szava szúrna, vágna: - Utóvégre nem fog örökké a nyakamon ülni ez a nagy lány?! Tán azt akarja, hogy idehaza megvénüljön? Hisz később, amikor már fonnyad, senkinek se fog kölleni... Aztán mintha nagyon tolakodnának a kérők!?... Akkor köll adni, amikor viszik!
Terus könnyei csodálatosan fölszáradtak. Alázatos szeretettel emelte szemét az apjára. Óh, most végtelenül rajongott az apjáért. De aztán tekintete rácsúszott nagyanyjára s már harag csillogott elő a szeméből, lányos harag.
Az öregasszony szorongva zavarta ki magából a féltő ijedelmet:
- De csak nem eresztitek el Törökországba? Istenem, a vadak közé, a feketék közé!... Jaj, azoknak háremük van!
- Roszseb van nekik, nem háremük! - markolta meg bosszusan a pipaszárat Szalai. - Már nincs... Különben is Terus nem törökhöz, hanem magyarhoz megy feleségül!
Terus tapsolni szeretett volna örömében; apa kimondta, végre kimondta!
Szalainé a férje és az anyja közötti kocódást igyekezett elsimítani, helyreállítani a fölborult egyetértést; de lányát is féltette:
- Érdekes, Antal mért nem jön haza? Annyit csak megérdemel a menyasszonya?! Itthon akár holnap is megtarthatják az esküvőt, dispenzációval, aztán holnapután meg már utazhatnak is!
Terus ismét jónak látta sírni:
- Ha Antal jöhetne? De anya tudja, sok munkája van; hiszen olvasta levelét?! Ugy-e annak örült?... Ha otthagyja a munkát, vége mindennek... Más kapja meg és mi majd nézhetjük a levegőt!
- Terusnak igaza van! - foglalt nyiltan állást lánya mellett Szalai. - Én bizony száz lányért sem hagynám el az állásomat!
- Nincs szíved, nem szereted a gyerekedet! - kesergett az öregasszony.
- Én nem szeretem, mi? - mozdult meg ingerülten a pamlagon Szalai. - Én, aki azon vagyok, hogy szíve minden vágya teljesüljön?!... Nahát nem én, hanem maguk ölnék el, maga és a lánya! De főként maga, azzal a régi erkölcsével! Persze-persze, hogy a lányért négylovas hintóval jöjjön a vőlegény... Nem, máma már más idők járnak. A lánynak köll a fiúhoz menni, nem úgy, mint régen, amikor maga a muskátlis ablak mögött várta a párját.
- De mit szól a világ? Még nem is a felesége, csak menyasszonya... Elkívánnád, hogy mint lány utazzon oda?... Aztán ki kísérné el? - harcolt makacs szavakkal az öregasszony.
Szalainé idegesen törölgette a kezét s mintha ketté akarna szakadni, állott férje és anyja között... Anyjának igaza van, a jó érzés mellette szól, de férjének is, mert Terus már nagylány, férjhez kellene adni; de ki tudja, azóta nem változott-e meg a fiú szándéka? Hátha most már csupán azért kellene neki Terus, hogy...?
- Nem tudom, hogy mit tegyünk? - rebegte alig hallhatóan a kínos szünetbe.
- De én tudom! - emelkedett föl hirtelen Szalai. A pipa szárával mutogatott: - Terus el fog utazni Antalhoz! Ott megesküdnek!... Mennyen, ha olyan nagy mehetnékje van! - határozott keményen; de védekezett is egyben, hogy ne csak őt egyedül okolják. Azután Terushoz fordult: - Figyelmeztetlek, hogy esküvő nélkül ne kerülj a szemem elé!
Terus hízelegve bujt apjához. A mellére hajtotta fejét.
- Édes, édes, édesapám! - suttogta.
Az öregasszony öléből a kötés a földre gurult. Ezerráncos arcán fényes sávokat festett a sírás. Könnyein keresztül morzsolta:
- Te, te szívtelen, könyörtelen apa!
Szalainé tétován, ügyetlenül állott egyhelyben. Anyja sírása fájt neki; de férje, mellén Terussal mást mondott, az a kép mást beszélt, mint anyja panasza, aggodalma. Valamiként odahúzott a szíve.
- Ennek meg köll lenni! - mondta langyos bátorsággal Szalainé és megadóan bólintott. - Meg, ha nincs másként!... De az idén már nem, hanem csak karácsony, újév után! - Nehezen beszélt, a torkát szorongatták a szavak.
- Hogy az Isten büntesse meg ezt az elfajult világot! - fakadt ki az öregasszonyból a keserűség... Nagy izgalom dúlt benne; nemrég a Szarka-eset, amit végiglátott; most meg Terus; minden fölfordul, minden megváltozik... Mintha összeomlott volna, testben, lélekben és keserű hangja jajongva szálldosott a falak között: - Gonoszak az emberek!... Az a Szarka is!... És mindenki!... Mindenki! Semmi szeretet nincs az emberekben!... Senkiben sem!... Se apában, se anyában, se gyerekben! Mintha nem is egymáshoz tartoznának! Mintha idegenek lennének!... Mindenkit megrontott a rossz... Istenem! Istenem!
- Mama, ne sírjon! - csillapította most frissen támadt megértésével Szalai. - Maga ezt nem érti! Maga még a régi-régi világból való. Nekem is fáj a szívem, hogy Terusnak menni köll, dehát mondja: szakítsuk ketté ezt a fiatal párt? Mindegyik keressen magának másikat? Akivel pokol lenne az élete?... Lássa, fordult a világ, máma sokat szabad a lányoknak, nem úgy, mint azelőtt...
- Mama, ne sírjon! - símogatta anyja fehér fejét Szalainé. - Terus még itt marad, majd csak újév után megy el. Jövőre.
Terus kaján örömmel figyelte nagyanyja sírását. Sok borsot tört már az orra alá azzal az örökös erkölcsösségével. Sokszor kikapott már miatta. A nyáron a pirosítót az apja az öregasszony biztatására nyomta a szájába, hogy egye meg, ha szereti!... Hadd sírjon most, fájjon a szíve; ez az Isten büntetése!... Ámde később, amikor anyja szemében is könnyet látott, meleget érzett a szívében. Csak leszakadt apja melléről és odaóvatoskodott nagyanyjához. Arcát odadugta az öregasszony könnyes arcához.
- Nagymama, nagymama, ne sírjon, hiszen itt vagyok még, itt! - susogta odaboruló szeretettel.
- Te, te édes, te drága, te kedves! - ontotta dúsan szeretetét az öregasszony és reszkető kezével lágyan cirógatta unokája arcát, fejét. - Te, te kis lánykám!
Terusban szétfolyt a végtelen meleg. A szeme fáradtan csukódott le. Amint pillái összeértek, már nedvesen csillogtak.
Szalai összeszorított szájjal nézte őket. A három sírót. Amint ott összesirdogáltak... Félrekapta fejét, pipájából kiverte a hamut, hogy új dohányt töltsön bele. Megtömje, rágyujtson.
Meg is tömte. Rá is akart gyujtani, de a gyufát sehol sem találta. Terusnak szólni akart, de amikor nyitotta száját, érezte, hogy hang helyett a könnye indulna meg. Ismét összeszorította száját.
- Bolond érzelgősök! - mormogta erőszakolt keménységgel és kiment a konyhába rágyujtani.