Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 23. szám
Mindenekelőtt néhány szót Vajda János köréről. Ez írói csoport éveken át a hatvaniutcai (most Kossuth Lajos-utcai)
Kívüle néha-néha más írók is vetődtek a Kammon-ba. Hisz még
A fővárosiak közül leggyakrabban járt oda
Ez írók közül
Irodalmi kérdésekről, vagy egyáltalán eszmei problémákról Vajda János csak legmeghittebb körben szeretett nyilatkozni. Ha olyanok is voltak jelen, akikről tudta, vagy föltette, hogy az uralkodó felfogások hívei, hallgatott, vagy más dolgokról, nevezetesen testi, egészségügyi, gyakorlati kérdésekről beszélt. Ezért támadt a tőle távolabb állókban ismételten az a vélemény, hogy prózai lélek. Viselkedésének magyarázata, hogy amily ritka mélységű filozófikus szellem volt, oly nagy indulat háborgott benne s mivel a magyar szellemi élet ügyét rendkívüli módon szívén viselte s a maga élete ügyének tekintette: inkább hallgatott, vagy beszélt köznapi dolgokról, nehogy az ő egész lényét felháborító uralkodó nézeteket kelljen hallania. S ha mégis beszéltek jelenlétében neki kellemetlen témákról, észrevehető volt arcán haragja. Olyankor szó nélkül fölkelt és távozott, mert attól tartott, hogy kitörő felháborodásában megbántja a beszélőt. Ismerte a maga indulatos természetét s nehogy gyöngédtelen legyen bárkivel szemben is, inkább távozott.
Az uralkodó nép-nemzeti iskola volt az az irodalmi tábor, amelynek szereplésén, munkásságán, felfogásán leginkább tudott felháborodni. Ez egész iskolát a magyar irodalom nagy szerencsétlenségének tekintette s meghitt körben számtalan alkalommal fejtette ki ebbeli nézeteit. Kíméletlenül ostorozta a nép-nemzetiek költőitlen szűk látkörét és zsenialitás nélkül való verselő mesterkedését. Petőfi oly követőinek tartotta őket, akik, mialatt Petőfi fényében sütkéreztek s Petőfi népszerűségének s dicsőségének minden előnyét élvezték, állhatatos fáradozással Petőfit mégis értékében alászállítani igyekeztek. Voltakép ők - Vajda szerint - a Petőfi-féle népiességnek csak külső formáit, díszleteit, sallangjait őrizték meg, de mit sem kaptak örökségül Petőfi eszme-világából, tüzéből, fantáziájából, s a magyar nép, valamint az emberiség ügye iránt való szeretetéből. A népies máz, hang, ruha még nem tesz senkit a nép költőjévé, - a nép sorsával, szenvedéseivel, reményeivel és vágyaival való legbensőségesebb összeforrottság: a népies költő legfőbb ismertető jele. Számtalan példával magyarázta Vajda, hogy ők, akik mint főrendiházi tagok és püspökök, képviselők és hivatalos lapszerkesztők, egyetemi tanárok és elnökök, az osztrák-magyar közös kormányzat magyar felének bizalmasai és irodalmi megbizottjai, a magyar nép érdekei helyett a kormányzat szellemét s még inkább a maguk társadalmi érdekeit képviselik. Vajdát, bármily mértékben viselte is szívén a magyar nép javát, nem valamely radikális politikai szempont vezette e bírálataiban, sosem kívánta a költőtől, hogy politikai irányt szolgáljon s maga is költészetének túlnyomó részében távol állt minden politikától: - őt ily sujtó vélekedésre, a költészet őszinte voltának követelése vezette. Az őszinteség hiányát vetette szemükre, hogy még mindig népieseknek mondják magukat, holott elszakadtak a néptől, hogy a falusi élet idilli képeit festegetik nagyvárosi létükre, hogy népi naivitást színlelnek, pedig kitanult magasrangú urak. Oly éltes nőkhöz hasonlította őket, akik jelmezes bálon ártatlan falusi kislányok rokolyáiban lépnek fel s amellett leszólják és irígylik az igazi falusi szépséget. Vajda voltakép nem is annyira poétáknak, mint verselő mestereknek tekintette őket. De még verselési ügyességüket sem volt hajlandó elismerni. Véget nem érő gúnnyal beszélt arról a - szerinte - kikent-kifent, ütemben és rímben szabályos, sablónos verselési technikáról, melyet ők kifejtettek, - kínos erőlködésnek, álforma-kultusznak nevezte ebbeli virtuózitásukat. Az ő «tökéletesen» csengő-pengő rímeik helyett inkább oly rossz rímeket kívánt, amelyek nem sablónosak s melyek híven adják vissza a költő mondanivalóját. S ő maga akárhányszor egy szinte magától kínálkozó ú. n. jó rím helyett inkább gyengébb rímmel érte be, csakhogy a kaptaszerű kifejezéstől óvakodjék. A ritmus kérdésében kétségtelenül túlzott mértékben ítélte el a nép-nemzeti írókat, annyira ellenszenvezett poétai munkásságukkal, hogy még a ritmus dolgában is csak elvetni tudta törekvéseiket. De más benső oka is volt erre Vajdának. Poétai pályája elején még gyakran darabos volt verselése, nehezen és csak érett korában érte el a fejlett technikát. A nép-nemzetiek ezt kifogásolták leggyakrabban Vajda költészetében s kiadták ellene a jelszót, hogy ő oly költő, aki nem tud verselni. Madách Imre költészetében nem kifogásolták a verselés darabosságát, mert Madáchot Arany János vezette be az irodalomba. Pedig Madách érett korának nyelve és ritmusa is aránytalanul darabosabb, mint Vajda fiatalkori verstechnikája. De Vajda költészetén a nép-nemzetiek mindent csak hibáztattak. Magasba szálló bölcselmi eszméiben azt hibáztatták, hogy elszakadt a való világtól, a rögtől, hogy végtelenbe szárnyal, - holott szántóföldek, gulyák és ménesek, öreg juhászok és szőke Pannik, zsúpfödelű házak és szénaboglyák a valódi költészet, a reális művészet témái. Arany János költészetében azonban nagy gonddal keresték ki és dicsőítették a található filozófiai eszméket. Hasonlókép hibaként hajtogatták Vajda János sötét-látását, pesszimizmusát, - s megfeledkeztek arról, hogy Arany János mennyire pesszimista. Vajda János grandiózus fantáziáját ép oly szertelennek mondották, mint hatalmas szenvedélyét. Mintha a nyugodtság józanság, mindennapiság, az átlagos polgár-erény volna a költő elérendő ideálja.
Sajnálom, hogy Vajda János sohasem írhatott tanulmányt Arany János költészetéről. Ez igazán érdekes munka lett volna. De nem írhatta meg, mert nagy ellenszenvében hogy is szentelt volna Arany János költészetének ily nagy munkát. Egyébként is hiába írt volna ilyet, - sehol nem adhatta volna ki, - az ilyen vélekedés akkoriban, mint már említettem, nemzetgyalázás számba ment.
Mégis megjelent Vajdának egy költeménye, melyben a nép-nemzetiekről való vélekedése kifejezésre jutott. Ez az irodalomtörténeti dokumentum a
Megváltozik sok minden itt:
Hieroglifjét feledik.
Arany János «Abroncsszekerével» kívánta szimbolizálni azt a költészetet, melyet a maga korában ünnepelnek, de késő idők multán teljesen elfelejtenek.
Az új irodalomtörténetírók közül csak Rubinyi Mózes érintette eddig az Arany és Vajda közti ellentétet. Vajdáról írott könyvében fölemlíti a támadást, melyet Arany «Abroncsszekere» ellen Vajda intézett s hozzáfűzi, hogy nem Arany, hanem Vajda volt a támadó fél. Ez a téves vélekedés félreértésekre adhat okot. Hogy ki a támadó fél, azt nem egy versstrófa, nem is az 50-es, 60-as és 70-es évek egyik vagy másik irodalmi megnyilatkozása dönti el, - még kevésbé állapítható meg ezek alapján, kié a teljesebb igazság.
A valóság az, hogy Aranynak nem is kellett Vajdát nyilvánosan támadnia, - anélkül is sujthatta. Hasonlattal élve, politikai küzdelmekben nem szorul egy kormány feje arra, hogy személyes nyilatkozatban intézzen támadást valamely félrelökött politikus ellen. Teljesen elég, ha híveinek és sajtóembereinek a támadásra utasítást ad. De még erre sem szorul, - elég ha észreveszik arcán vagy elutasító mozdulatán, hogy szabad az illetőt támadniok. Sőt még azt is tudják, hogy kit nem kedvel vezérük. Arany János akadémiai főtitkár, a nép-nemzetiek elismert vezére, a hivatalos irodalom legnagyobb tekintélye volt, a befolyásos hívek egész gárdája vette körül, - tőlük függött hír, állás, dicsőség. Megmásíthatatlan tény marad, hogy a nép-nemzetiek gúnyolták és kicsinyelték, majd agyonhallgatták Vajdát. Akadémiai taggá nem választották, se nagydíjat, se kisdíjat sohasem adtak neki, még csak föl sem említették a jutalmazandók között, - holott a nép-nemzetieknek bőven jutott a méltatásokból. Tény marad, hogy tanterveikben s tankönyveikben nem szorítottak helyet Vajda költeményeinek, úgy, mint a maguk műveinek, az egyetemen nem tartottak róla előadásokat, mint társaikról. Ünnepélyek, jubileumok, akadémiai és Kisfaludy-társasági díszelőadások csak a nép-nemzetieknek jutottak, - Vajdának soha semmi más, csak mellőztetés. Még halála után is mellőzték őt s mellőzik ma is a nép-nemzetiek. - Vajda - mint akárhányszor mondotta - mindezért elsősorban Arany Jánosra hárította a felelősséget, - másodsorban Arany leghívebb hívére, Gyulaira, de a többi nép-nemzeti íróra is.
Bizonyos, hogy egy költőnek nem kötelessége egy másik költőt méltatni, dícsérni, emelni, - sőt belátása szerint ócsárolhatja is. De aztán számolnia kell eljárása következményeivel s a későbbi korok ítéletével, különösen akkor, ha fontos hivatalos poziciót töltött be s híveinek egész uralkodó tábora küzdött a mellőzött költő ellen. De még ha Arany nem is tett volna soha semmit Vajda ellen, akkor is türte a Vajda-ellenes nép-nemzeti elfogultságot. Etekintetben merőben más volt Petőfi, aki az ismeretlenségből feltünt Aranynak is nyomban üdvözletére sietett s egyáltalán a tehetségeket lelkesen üdvözölte. Az irodalmi vezérséggel kötelezettség is jár és pedig főként az, hogy az érdemesekkel megossza a maga koszorúját. Arany János rideg volt, s elismerésben fukar, a magánál jóval kisebb versírókat gyüjtötte a maga körébe. S e ponton ne hivatkozzék senki Madách «Ember tragédiá»-jára. Aranynak nem volt drámaírói tehetsége, nem is aspirálhatott drámaírói babérokra, - Madáchot hát fölfedezhette. Madách sem mint versenytárs, sem mint utód nem veszélyeztethette az ő nagyságát. De egyébként is Madách tekintélyes nagybirtokos volt, mint országgyűlési képviselő is feltünt s útban volt a politikai tekintély és nagyság felé - az ily egyéniségnek méltatása egészen más beszámítás alá esik, mint Petőfi eljárása, mikor az ismeretlen jegyzőt üdvözölte.
Már most csak arról kell írnom, hogy a nép-nemzetiek Vajda-ellenes elfogultságának mi volt a benső oka? Azt már említettem, hogy ők irodalmunkat az új irányoktól megóvni akarták, hogy a maguk irányának uralmát mindenkorra biztosítsák. Hasonlatos ez egyik-másik, történelmünkben ismert politikai párt uralmi törekvésével. Vajda Jánossal más szellem, más irodalom jutott volna fölszínre, ezt kellett megakadályozniok. De ez ügyet a legteljesebb világításba csak úgy helyezhetem, ha - bármennyire húzódozom e kérdéstől - rátérek az irodalmunkban oly nagy szerepet játszó -
Tudjuk, hogy a magyar írásmesterség elterjedésének első korszakában - a 16-ik században mily nagy szerepe volt a felekezeti kérdésnek. Voltakép a katholikusok és protestánsok harca indította meg a magyar írásmesterséget. Később a valamennyi felekezetet egybefoglaló magyar nemzeti irodalom szelleme háttérbe szorította ugyan a felekezeti irányzatokat, de a lelkekben mélyen rejtőző, akárhányszor öntudatlan erőként még mindig élt a felekezetiség. Még Kazinczy idejében is - minden más lelki rúgó mellett - ott lappangott sok akkori író lelkében a felekezeti rokon- vagy ellenszenv túlsúlya. Kazinczyval, a reformátussal szemben állottak a dunántúli katholikusok. Később a «romantikus iskola», melynek feje Vörösmarty volt, katholikus csoportnak nevezhető. Az utána következett nép-nemzeti csoport meg reformátusnak.
Vajdával való érintkezésem kezdetén nekem ezekről sejtelmem sem volt. Egy költőnknek sem ismertem felekezeti hovatartozandóságát s azt vallottam, hogy az igazi költő egész nemzetének lantosa, - ahogy ezt ma is vallom. Rendkívül meglepett, sőt megdöbbentett, hogy Vajda - valahányszor a nép-nemzetiekről szólt, őket «kalvinista csoport»-nak, akárhányszor csak «kalvinista klikk»-nek nevezte. Ez kínosan érintett engem. Csak a Vajdával való huzamosabb érintkezés során győződtem meg arról, hogy őt valóban nem vezeti ellenszenv a magyar reformátusok ellen. Hisz rendületlen híve volt a nemzeti egységnek s a nemzeteket is egybefoglaló emberiességnek. Egyáltalán sohasem beszélt vallási kérdésekről, az 1848-as korszak szabadelvűsége hatotta át, szabadgondolkodó volt a leghamisítatlanabb fajtából: katholikus, protestáns, zsidó neki egyformán embertársa volt. S nemcsak a világ előtt vélekedett így - ő nem tudott színlelni -, lelke legbelsejében is föltétlenül egyenlő értékűeknek ismerte el a különböző hitfelekezetekhez tartozókat. A hitfelekezeti színezetű írói munkáktól - bármily felekezet igéit terjesztették is - egyformán húzódott. A kalvinista magyar népről a lehető legjobb véleményt vallotta, barátai és hívei közt akárhány volt a kalvinista s igen nagyra becsülte politikai életünk több kalvinista szereplőjét. Mégis - ha a nép-nemzetiekről volt szó - el nem mulasztotta a «kalvinista klikk», vagy a «kalvinista költők» jelzőt.
Mikor ezen egyszer csodálkozásomat nyilvánítottam, magyarázatot adott. Eszerint ő sosem törődnék a felekezeti hovatartozandósággal, - csak az a baj, hogy a nép-nemzetiek törődnek vele. A tudományos akadémiában csak néhány verselő poéta foglal helyet. Az akadémiai tagság nálunk a legnagyobb elismerés, ami lantosnak jut. Aki odakerül, az már hivatalos halhatatlan, annak versei irodalomtörténetekben, tantervekben és tankönyvekben mint remekek szerepelnek, azokat tanulja az egész ország ifjúsága, azok a poéta laureatusok. S valamennyi kalvinista. S Vajda felsorolta valamennyit: Arany Jánost, Tompa Mihályt, Gyulai Pált, Szász Károlyt és Lévay Józsefet.
De én ezt véletlennek hittem. Most ámulva gondolok vissza Vajda szavaira, mert azóta is mind a mai napig más, mint kalvinista lantos alig került az akadémiába. Ime a névsor: Vargha Gyula, Szabolcska Mihály, Jakab Ödön, az újabb Szász Károly, Kozma Andor és Bárd Miklós. S a mai irodalomtörténeti könyvekben és tantervekben ezek a poeta laureatusok. Ellenben szóba sem jöttek vagy kibuktak az akadémiai választásokon: Vajda János, Komjáthy Jenő, Reviczky Gyula, Ábrányi Emil, Kiss József, - tehát következetesen mindig mindenki, aki nem tartozott a nép-nemzeti iskolához.
S én még sem hiszem, hogy ennek valamely vallási elfogultság volna oka. Hiszen ők nem is vallásos poéták. Nem is tudatos felekezeti elhatározás vezeti őket, - hanem csak ösztönszerű szokás, hagyomány, a költészet egy bizonyos hangjának, stílusának kedvelése. Falusi temetések, esküvők, ünnepek alkalmával hallott versek hangja - főleg alexandrinus versek nyelve, ritmusa és kifejezésmódja maradt meg lelkükben. Csak az ilyen ú. n. «rektor- és kántorköltészet» tetszik nekik - más, új hangtól idegenkednek. Vajda és utána többen más hangot kezdettek, - ezért nem kellettek a nép-nemzetieknek. De más személyes és pszichológia-motivumok is irányították az ő ellenszenvüket. S nem utolsó sorban a pártpolitika: a nép-nemzetiek Tisza-pártiak voltak.
Befejezésül még csak egyet. Vajda János néhány nappal halála előtt - mintegy élete utolsó irodalmi cselekedete és végső rendelkezése gyanánt - Palágyi Menyhértet és engem a Kisfaludy-társaság tagjául ajánlott s hozzám írt levelében engem jelölt meg szellemi hagyatéka gondozójának s engem hívott, hogy végső irodalmi rendelkezéseit rám bízza. Ez számomra a legteljesebb tanuságtétel. Leveleit őrzöm.