Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám · / · FIGYELŐ · / · Színház

Schöpflin Aladár: BEMUTATÓK

Gerő Gyula altábornagy úr, a Kamaraszinházban előadott Huszárok c. darab szerzője előkelő vendég az irodalomban és a színpadon. A hagyományos magyar vendégszeretet nem engedi a vendéget kritizálni. S mi nem akarunk véteni a hagyományos magyar vendégszeretet ellen.

*

Mire Rousseau a pesti vígjátéki színpadra ér... Dzsimbi, akit Zágon István vígjátékában egy Afrika-utazó hozott expediciójáról Budapestre, tökéletesen vad nő (a genfi filozófus azt mondaná róla, hogy ingénue) s az európai környezetben hamarosan kiderül róla, hogy mint minden nő, ő is fut a pénz után, de egyidejűleg kiderül az is, hogy becsületesebb, erkölcsösebb, sőt a végén bölcsebb is, mint azok a nagy, kis és sánta «fehér főnökök» és a hozzájuk tartozó nők. Mindenesetre összebékíti veszekedős barátnőjével az Afrika-utazót, nyafogós barátjával a fiatal festőt. Közben persze pesti fogalmak szerinti nagy nő lesz belőle: óriási sikerrel táncol valami exotikus táncot a variétében. Amíg ezt az utat megteszi, sok furcsa helyzet adódik és oldódik meg a színpadon, sok többé-kevésbé nevettető dolgot mondanak és csinálnak s a közönség szívesen nevet is. A szerző kellemes, jó modorú mulattató módjára igyekszik megnyerni a nézőtér kedvét és ez talán sikerül is neki. Arattak már sikert színpadjainkon kevésbé mulatságos darabok is, csak abban lehet kétség, hogy ennyi mulattatás elég-e a közönségnek, amely ijesztő módon elejtette a színházat, hogy visszaédesedjen az egykor oly népszerű széksorokba. Ezt a kétségét az támasztja, hogy a darab témájában több lehetőséget érzünk, mint amennyit a szerző kihasznált. Ki lehetett volna szélesíteni, felgazdagítani a revue-operettek módján, a mozgás, szín, bohóság, tánc, rendezői leleményesség apparátusával, a groteszk merészebb felhasználásával. Ha már bohózat, legyen teljes mértékben az, s miért ne lehetne revue-bohózatot is elképzelni? Zágon Istvánnak a siker szempontjából ártalmára van az, ami mint írót leginkább teszi rokonszenvessé: a mérték határa és szerénysége. Ehhez a témához mindent elsodró, skrupulus nélküli jókedv kellene.

És mindent magával sodró előadás is, amit ezuttal a Magyar Szinházban nélkülöztünk. A színészek mintha nem játszanának teljes meggyőződéssel. Ez valamennyi közül még a legkevésbé Rádayra áll, aki most is csak olyan jókedvvel csinálja a dolgát, mint máskor. Sulyok Mária és Székely Lujza is, kevésbé hálás szerepekben, megteszik, amit várni lehet tőlük. Törzs játékában azonban gyakori ingadozások vannak, Titkos Ilonáéban inkább csak a második felvonásban éreztünk emberi hangot, mikor a festőnek az otthoni dolgokról beszél. Mály Gerő sem ad annyit humoros vénájából, amennyi elég lenne. Kis szerepben jó alak Keleti László.