Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella
A régi kísértet-regények Horace Walpole-tól Ann Radcliffe-ig óvatosan és bizonyos tapintattal adagolták fogvacogtató borzalmaikat a nagyvilági és udvarias valóságba. A rémület lassan, fokozatosan emelkedett ki a gothikus kastélyok sűrű levegőjéből. Déry Tibor könyve még csak nem is kísérteties, mert a kísértet elszigetelt rendellenessége, műsoronkívüli száma az egyébként épkézláb és józan természetnek. Ebben a könyvben egy hörgő, ziháló, fogvicsorgató, magából kikelt világ lázadozik megállás nélkül az okság elve ellen. Kövek szállnak fel a levegőbe, mint a cigarettafüst; a hold lebukik az égről, néhányszáz métert gurul az országúton, aztán beleesik egy kútba; az utcáról őrült gyerek cibálja be a vándort a házba és a vándor pofonvágja a gyereket, azért, mert enni adott neki. Az anyák arra valók, hogy megfojtsák őket; ha valaki szembejön az országúton, agyon kell ütni, ahogy az ember jónapot kíván. A pénz külön életet él, saját jószántából néha beköltözik a vándor zsebébe, akinek van egy nagy álma, missziója és életcélja: egyetlen egyszer életében hálókocsin akar utazni. A világ az olvasó szemeláttára bomlik fel, tépődik ronggyá, mint egy legyőzött hadsereg, a falvaknak és városoknak nincs neve, a házak szellősek, ingadozók, mintha papendekliből készültek volna, szakadatlanul esik az eső, fúj a szél, villámlik, a humorista mennykő tréfás mutatványokkal szórakozik s a nap dermesztő hidegen süt. Ebben a lázálomszerű természetben csak a vándor, ez a szörnyű anti-Chaplin képviseli az állandóságot és logikát, de ő is csak azért, mert szigorúan, pedáns következetességgel az ellenkezőjét cselekszi annak, amit más ember a helyében tenne. Ez a furcsa madárijesztő piszkosan, züllötten, az indulat állandó vonaglásában, ökölbeszorult kézzel rohan végig a könyvön és útközben hülyékkel, gyilkosokkal és koldusokkal találkozik. Az útnak nincsenek szakaszai és fordulói, az atmoszféra fojtogató poézise nem kap változatosságot és újabb árnyalatokat, nem fokozódik az első oldalak után; a könyv egyhangú és mégsem érdektelen, egyhangúan izgalmas. Nyolc-tíz évvel ezelőtt, mikor íródott, az olvasó talán még átérezhette a civilizációellenes dühöt, a gyujtogatás és rombolás őrjöngő szenvedélyét, egy ember eszeveszett erőfeszítését, hogy kiszabaduljon az emberi kapcsolatok fogaskerekeiből; ma inkább csak gyanítja, mintsem érti, mit jelent a vándor »tisztasága», amelyet olyan féltékenyen őriz. Tíz év előtt még érdemes volt inzultálni a polgárt, mert a polgár visszaütött vagy legalább is méltatlankodva összecsapta a kezét. Ma fásultan, szomorúan, üveges szemmel néz vissza támadójára. Van ebben a széles lendületű, bár kissé eltökélten szertelen könyvben valami idomtalan poézis, amely hátborzongatóan mulatságos lehetne, ha a szerzőnek volna érzéke a humor iránt. Úgy látszik azonban, a humor elsősorban arányok érzéke és határok tisztelete és ez nehezen fér össze Déry Tibor céljával, amelyre komolyan, szívós és rendszeres munkával törekszik: hogy kibujjon a bőréből.