Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám
Ahogy köröttük minden szó, tekintet
és vigyor után egyre közelebb
kuszott, szorult a förtelmes halál: -
mi szorult, szükölt bennem is, riadtan?
S mi kényszeritett, hogy én a rettegő
boldogságommal és jó napjaimmal gyáva
velük lenni kivánjak, én a gyáva
osztozni szörnyü végzetükben?
Hogy iszonyodva, öklendezve is
egymás vállára dőlve vélük álljam
a szitkozódó arcok, a guny s röhej
széditő szennyes kavargását - ott fent?
Micsoda alkony volt az! Mint hurok
bujt az az est a kerek láthatárról, - durva
ölelésével az antik, örök éjjel!
Ó fuldokló sziv, te minden hir után
rémülten föl-fölkapkodó, milyen
vonzalom, milyen testvér kapcsolat
rándult körötted, duzzasztott, csavart
ájultan végre elhanyatlani?
egy szörnyü éj, vad meggyaláztatás
révületével, mindörökre árván,
a régi rokon földön, mely üres váz lett
barbár kisértetek, farkasok tanyája.