Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám · / · GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (4)
Reiner amikor hazaért, kerékpárját dühösen lökte az előszoba egyik sarkába, a fal mellé. Aztán feltűrt nadrágszárát kisimította, kabátját levetette és benyitott a konyhába. A konyhában sötét volt, de azért száján kiszaladt a hívás:
- Gizi!
De Reinerné nem hallotta, mert a belső szobában, a szekrény tükrében nézegette magát a zsemperben. Nem is vette észre, hogy férje hazajött s a háta mögé állt, csak amikor féloldalra fordult és úgy nézte magát, fedezte fel a foncsorozott üveglapon az ura arcát, amint meglepett pillantásokat vet rá, illetve a zsemperre.
- Ez a vacak honnan van? - Nagyon nyugodt hangon kérdezte Reiner, indulatát még fékezte, mert először a vásár felől akart megbizonyosodni.
Reinerné jónak látta férje felé fordulni:
- Először is - felelte ugyanolyan hanggal, mint férje - ez nem vacak, ez egy finom ruhadarab. Ez az én zsemperem!
- Úgy, hát vetted?
- Vettem? Persze, hogy vettem! Te talán azt hiszed, hogy ilyesmit ingyen osztogatnak?!... Nem, én ezt kézalatt vettem, mert olcsó volt!
Reinerből kirobbant a harag, s kiabálva támadt feleségére:
- És te ilyenkor zsempert vásárolsz? Amikor nincsen kereset? Amikor egy krajcárt sem lehet keresni? Mondd, miből fizessem ki? Mi? Felelj, hogy miből fizessem ki!
Reinerné énekelve válaszolta:
- Miből?... Ezt már nem kell kifizetni! Én már kifizettem!
Reiner dühösen vágta kalapját a sarokba, a fekete kemény kalap puffant s behorpadva állt meg a szögletben, a szerszámos szekrény mellett.
- Kifizetted az árupénzből, mi?... Elherdálod azt a kis pénzt is, ami van?... És mennyit költöttél már el belőle?... Hozd ide azonnal!
Reinerné húzódzkodva nyitotta ki a szekrény ajtaját és vette elő a kopott retikült, amelyben a tartalékpénz, a tőkéjük volt. Mire előkotorta, addigra belőle is kirobbant a harag s amint a férje elé, a kis asztalra dobta a pénzt, retikült, úgy dobta ki magából fölháborodását:
- Ne, itt a pénzed, hogy ne ordíts! Ne félj, még megvan, nem ettem meg... És mit vagy annyira fönt? Ezért az olcsó zsemperért? Úgye elkívánnád, hogy meztelenül járjak?... A hasadtól nem sajnálod, de tőlem igen! Irígy kutya, csak kiabálj, veszekedj, a gyerekek mindjárt hazajönnek, legalább meghallják, hogy milyen ocsmány szád van!... Legalább megismerik az apjukat!... Te irígy kutya!
Reiner egyideig, amíg a pénzolvasást el nem végezte, csendben volt, de amikor befejezte, ismét felesége felé fordult: - Na, tizenhárom pengő hiányzik! Ti-zen-há-rom pen-gőt adtál egy vacakért! Mondd, nem sajnáltad kidobni a drága pénzt?... Talán azt akarod, hogyha megint pénzre lesz szükség, akkor újra az anyádhoz forduljunk?! Megint uzsorakamatot fizetni? Ötven-hatvan pengőket fizetni neki, mert pár órára rongyos két-háromszáz pengőt kölcsön ad?... Te nyüg! Te, ha te beosztással gazdálkodnál, mint egy asszonyhoz illik, máma már nem állnánk itt!
Reinerné a szoba mélyén, a díványon ült, ott várta a kedvező pillanatot, amikor férje elhallgat. És ez most el is érkezett.
- Te beszélsz beosztásról?... Te?... Igen, ha kocsma nem lenne, meg aztán nem szeretnéd a hasadat!... Meg amit az anyádnak dugdosol, annak a vén trébereskazánnak! Ha egy nap százszor jönne, hogy Sándor adjál, akkor százszor adnál neki... Annak lehet, mi? Annak igen, mert az a te anyád; de az enyém már más! Az enyémnek felhányod, ha pár pengőt keres a pénzével. Sándor, Sándor, vigyázz magadra, mert egyszer itthagylak! Csak kiabálj, veszekedj velem! Én már nem birom ki a zsarnokoskodásodat! Az anyámat szidod, engem szidsz, tőlem minden fillért sajnálsz; mondd, akkor miért vettél el?
- Mióta együtt vagyunk, azóta te nekem soha nem csináltál semmi jót, de ha elmész, akkor minden bűnödet, amit ellenem elkövettél, helyrehozod! - mondta mély meggyőződéssel Reiner.
Reinernét szíven találták a szavak és csak ült, nézett, nem akart hinni a fülének. Ezt férje még nem mondta neki.
- Eredj csak, menjél, én nem tartalak vissza - folytatta Reiner. - Azt hiszed, hogy a fenyegetéseddel megijesztesz?
Akkor Reinerné megtalálta a hangját:
- Jó, megyek, de először mindent megfelezünk. Mindent, ami itt van, ebben a lakásban. Pénzt is, árut is, mindent. A zongora az enyém, a pianinó a tiéd. És fizeted a tartásdíjat. Annyit, amennyiből kényelmesen megélhetek...
- Mit akarsz, osztozkodást? - viharzott Reiner. - A zongora kellene, mi? A rövid kereszthúros, úgye? Persze, mert van rá vevő! - Akkor kárörvendően fölnevetett. - Hát tudd meg, hogy nincs vevő a kereszthúrosra, mert elvitte Cseresznyési, leütötte a kezemről!... Igen, nagysága, hiába nézöl, nincs üzlet, nincs bót, nem lesz karácsonyozás, mehetsz majd az anyádhoz peiglit enni és osztozkodhatsz vele!
Még egy hosszút nevetett. Akkor otthagyta feleségét s visszaült a kisasztal mellé. Nagy megelégedéssel onnan szemlélte azt a hatást, amit kijelentésével ért el.
Reinerné körül mintha megfordult volna a szoba... Cseresnyési, a hangszerész elcsalta vevőjüket, amelyiket oly nehezen fogtak... Így hát a rövid kereszthúros itt marad, a rövid kereszthúrost egyelőre nem adják el.
Válást, veszekedést, mindent elfelejtett.
- Hogy történt? - szakadt ki belőle a nyugtalan kérdés. Már nem ült, hanem férje előtt állott, hogy minden szavát hallja.
- Az a bitang elcsalta - adta ki végre igazi haragját Reiner. - Valahogyan, valakitől megtudta, aztán elment a vevő lakására és addig beszélt neki, amíg elcipelte az üzletébe és ott olcsóbban mint ez, rásózott egy ócska, régi hosszút. Bebeszélte neki, hogy az többet ér, mert hosszabb!
- Oh, a gazember! - kesergett Reinerné. - Meg tudnám ölni az aljast!... De kitől tudhatta meg?
- Azt én is szeretném tudni - felelte Reiner. A pénzt rakta vissza a retikülbe, dühösen dobálta bele, azon töltötte ki mérgét. - Valaki elárulta, valahol meghallhatta; lehet, hogy a te nagy szád járt el valahol? Mert mindig mondtam, hogy Giza, amíg a kezünkben nincs a pénz, addig senkinek egy szót se róla! De neked hiába beszélek...
Reinerné kezét a szívére tette és átszellemült arccal mondta: - Sándor, esküszöm az élő Istenre, hogy én senkinek se szóltam felőle!
- Az Isten ne adjon nekem boldogságot, ha én valakinek is említést tettem az üzletről! - fogadkozott s vérvörös lett az arca. - Csak a mamának mondtam, hogy eladjuk a kereszthúrost. De nem mondtam meg, hogy kinek - tisztázkodott a kurta vallomás után.
- Na tessék!... Most aztán mehetsz az anyádhoz és megköszönheted neki! De azt is mondd meg, hogy ide a lábát többet be ne tegye, mert agyonverem!... Eredj és mondd meg neki, hogy én azt üzenem, most már adhat neked és a gyerekeknek karácsonykor dióspeiglit!
Reinerné megsemmisülten hallgatott. Mint nagy bűnös lógatta a fejét. Reiner föl s alá járt, idegesen dobbantotta lépteit, közben beszélt, szidta feleségét. Lassanként kiteregette az egész életüket, mindent beleszórt felesége hallgatásába.
- ...és akkor tizenhárom pengőt ad egy vacakért! Tizenhárom pengőt!
- Nem tizenhármat, hanem csak nyolcat! - hazudta Reinerné, csakhogy a zsempert mentse. A három pengő többletet mozira adta ki, még a mult héten. A mozi árával együtt van tizenhárom pengő hiány. Akkor és délután, amikor a zsempert vette, úgy gondolta, a kereszthúros árába valahogy beleszámítja; olyankor, üzlet alkalmával úgyis sütnek-főznek, nagy a kiadás, elfér benne tizenhárom pengő. Férje észre sem fogja venni.
- És az öt pengőt mire költötted el? - számoltatta feleségét Reiner. Megállt, hogy jobban hallja, felesége milyen kifogást mond.
- A kosztra kellett, meg egy pengőt Szunyognénak adtam kölcsön!
- Kosztra? Meg a Szunyognénak? Hát mi vagyok én? Egy jótékonysági intézet? és hogy kosztra; hiszen mindennap kiadom neked a kosztpénzt, hát hová tetted?
- Öt pengőt elnassolni, nyolcat kidobni ilyen rongyért.
- De Sándor, az üzletben huszonnégy pengő. Nézd meg a kirakatokat, mennyiért hirdetik! Aztán tiszta gyapjú, meleg és elegáns; tudod, hogy én milyen érzékeny vagyok a hideg iránt! Elkívánnád, hogy a telet átfagyoskodjam?... Üzletben huszonnégy pengő. Kérdezd meg a Horváthnét, tőle vettem át. Ő máma vette.
- Mit bánom én, hogy más mit ád érte; azonnal vesd le és vidd vissza Horváthnénak! Keressen magának más bolondot!... Vesd le, amíg össze nem piszkolod! És vidd vissza!
- És hát ha nem veszi vissza?
- Semmi közöm hozzá! Vidd vissza, vagy add el valaki másnak, de most rögtön, azonnal! - kiáltotta Reiner és leült a dolgozóasztal mellé és belekezdett az egyik hegedű javitásába. Egy pillantásra sem méltatta feleségét, csak nézegette a hegedűt, a törést rajta, amit össze kell enyvezni.
Reinerné kényszeredetten ácsorgott férje körül, gyürögette, húzogatta a zsemper szélét, sehogy sem akaródzott neki levetni. Már megszokta és hogy a zongora eladása nem sikerült, úgy gondolta, legalább a zsemper maradjon meg.
Ekkor nagy robajjal felnyilt az ajtó és Fehér száguldott be mint szélvész a szobába. Nagyon siethetett, mert lihegve kapkodta a levegőt. Kalapját, botját a zongora tetejére vetette és miközben kockás zsebkendőjével verejtékes homlokát törölgette, gyors szavakkal mondotta:
- Sándor, holnap délelőtt tíz órakor vevő jön. A kereszthúrosra. Én már mindent elintéztem, egész biztos az üzlet. És kápé fizet!
Reinert elkapta az örömhír. De azért most, rögtön azután, hogy a másik üzlet fuccsba ment, valahogy hihetetlennek tünt fel előtte és éppen ezért tamáskodva kérdezte:
- Na és ki az?
- Ne törődj vele, az a fő, hogy zongorát akar venni. Egy nagy úr, valamiféle főtisztviselő valamelyik bankban...
- Épp most jövök tőle, nincs félórája, hogy otthagytam... Annyit beszéltem neki, hogy már most velem akart jönni. De nem tudtam, hogy megvan-e még ez a kereszthúros...
- Megvan, még nem adtam el - mondta különös hanglejtéssel Reiner. - Eladó, igen, eladó...
- Fehér, tegye le a kabátját! - kedveskedett Reinerné derűs, örömös arccal. - Ha kimegy, megfázik.
- Hát te még nem csaptál be, de velem már megtörtént, hogy kijátszottak, becsaptak - szólt Reiner titokzatosan, amit csak a felesége értett meg.
Fehér leült a dolgozóasztal mellé, az ablakelőtti székre, onnan magyarázta tovább, hogy miket mondott a főtisztviselőnek. Hangja megnyugtatólag hatott Reinerre és Reinernére, Reiner abbahagyta a hegedűjavítást, míg Reinerné kétfüllel hallgatta. Arcán örömvirágok nyíltak s egyik kezével a zsempert símogatta. - Fel van hangolva? - kérdezte azután Fehér a kereszthúrosra mutatva.
- Persze, hogy fel - válaszolta készséggel Reinerné és azonnal felhajtotta a zongora fedelét, ujjait végigfuttatta a skálán. - Hallja? Tiszta, mint a kristály! - Reiner a javításra váró hegedűt a sarokba állította. Már nem érdekelte. Az üzlet kilátása, ami pótolni fogja az elveszett keresetet, elmosta minden bosszúságát és visszaállította szokott kedélyét. Mintha kicserélték volna.
- Na, mit szólsz az asszonyhoz? - kérdezte Fehértől s kissé büszkén mutogatta feleségén a zsempert és magát a feleségét is; tudta, hogy Fehér titokban udvarol feleségének. De csak ártatlan udvarlással. - Úgye jól áll neki?
Fehér figyelmesen nézte végig Reinernét. Reinerné, mint divatszalónban a próbakisasszonyok, lassan megfordult saját tengelye körül.
- Nagyszerű! - áradozott Fehér és kezét dörzsölgette. - Látod, én mindig mondtam, hogy a fehér szín jól áll az arcához. Mert az arcbőre barna.
- De nézd csak, hogy domborodik a melle! - nevetett kajánul Reiner. - Kívánatos, mi? Ha-ha-ha!
- Tapintsa csak meg, milyen finom dolog ez! - dícsérte örömében Reinerné a zsempert. - A Belvárosból való ám. No, nem mi vettük ott, hanem egy igen előkelő úrinő, aki Sándorral szokta javíttatni a hegedűjét. Most valahogy kellett neki a pénz és hát olcsón átadta nekünk. Tizenhat pengőt fizettünk érte, pedig a Belvárosban abban a fényes üzletben harmincöt vagy negyven pengő!
(Vége következik.)