Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám
Kotlós Gábor sírásómester szépen behantolta a felesége sírját, s mikor az irtózatos erejű munkával készen volt, rápihent a kapanyélre és megfogadta:
- Minekutána ez is így történt, mától fogva berugok és nem józanodok ki többet, csak mikor rám is rámhúzzák a sírigöröngyöt, amen.
A sírhalomra keresztet vetett, azután csakugyan berugott s nem józanodott ki nagyon sokáig. A kijózanodása úgy történt, hogy egyszer kiszaladt hozzá a fia a házból és ezt mondta:
- Édes apám, mingyárt szörnyet halok.
- Mi bajod van - kérdezte a sírásó - mit kiabálsz úgy? Talán Annuskával történt valami?
- Nem Annuskával édesapám, mert Annuska óvodában van, hanem az anyjával.
- Mi történt az anyjával?
- Hát - nyögte a fia - véletlenül megöltem.
Kotlós Gábor ekkor nagyon hamar kijózanodott, ijedtében majdnem a nyelvébe harapott.
- Mit mondtál? Megölted?
- Meg. Mert a ruhája nagyon véres és nem mozdul.
A sírásó ekkor lassan feltápászkodott a temetősarki zöld fűről, ahol az élet gyötrelmeit pihentette s a fiára bámult.
- Véres a ruhája? Hát mért véres?
- Mert ott volt nála a katona és mikor beléptem, éppen csókolóztak. A kiskés meg ott volt kéznél az asztalon, felvettem és véletlenül beleszúrtam.
- A feleségedbe?
- Őbele.
- Hij, az apád istenit - mondta Kotlós Gábor s a szobába sietett.
A fia is utána sompolygott, csakhogy ő nem mert bemenni, hanem a házfalnak támasztotta a fejét és jajgatott, mint a szopós gyerek. Pedig már elég nagy volt. Az apja hatodik éve, hogy megházasította, kerített neki egy pirosképű, szolgálóféle kislányt, gömbölyű kis katonaszerető-fajtát, hogy árvaságukban legyen, aki az asszonyi dolgokat ellássa. Egyideig jó kis életet éltek, hamar megszületett Annuska is, az öreg Kotlós unokája, csak a katona, az asszony régi ismerőse oda ne járt volna. Vagy ha már odajárt, legalább kis Kotlóst ne éppen akkor vitte volna haza az ördög, mikor csókolózott a feleségével.
Ahogy öreg Kotlós a szobába lépett, mingyárt látta, hogy az asszony csakugyan halott: a földön feküdt, a szeme lehúnyva, a kiskés meg mellette. Levette a kalapját, egy rövidet imádkozott, aztán visszament a fiához.
- Én is betyár voltam életemben - mondta - , én is szurkáltam, ha úgy hozta a sors, de ilyen betyár mégse voltam, mint te. Mostmár nincs mást mit tenni, eregy el a csendőrökhöz, mondd meg az őrmester úrnak, hogy én küldtelek, az apád, tegyen láncot a kezedre.
Kis Kotlós levette fejéről a zsíros kiskalapot, össze-vissza harapta, közben bőgött s elindult a csendőrök felé. Nemsokára hazajött az óvodából Annuska, a sírásó unokája, kis, beteges, szőkearcú gyerek, az öreg elibe sietett.
- Na kis Annuskám - mondta - száradjon le az édesapád keze, mink most már jól nézünk ki. Te is angyalom, én is, meg apád is.
Öreg Kotlós hirtelenében nem tudta mit feleljen, megfogta a kezét, szőrös állát lehajtotta a fejére, megcsókolta.
- Annuska, nem leszek többet részeg, ne búsulj, az isten majd megsegít.
Annuska még nem is búsult, nem tudta, mi van a szobában s éppen úgy kérdezte, mint máskor szokta:
- Hol van a mamám?
Kotlós Gábornak nagyon rosszul esett a kérdés, végképen nem tudta mit csináljon, nem volt szíve bevezetni Annuskát a szobába s mikor a kislány magától is be akart menni, megfogta.
- Gyere vissza galambom, ne menj be, inkább égjen le a ház fundamentumostól. Inkább apádat nézd meg még egyszer, legalább az eleven, de hátha azt se látod többé?
Annuskát felvette az ölébe, elindult vele a csendőrök felé. Csak úgy otthoni ruhában: sovány, fekete mezitlábbal, hánytvetett emberek rongyában, kis, göthös kenderkabátban, zöldfoltos pantallóban. Öreg fején egy-két melegedő, temetőkörnyékbeli léggyel s kicsit görbén, kehesen és ijedt, iszonyú terhű bánattal.
- Legalább az apját lássa meg Annuska, hátha azt is felakasztják holnapra?
A csendőrségi udvaron a kislányt letette, a fülébe sugdosta:
- Gyere mindenütt utánam, de ne rijjál, mert azt az ilyen helyen nem szeretik.
Beköszönt az őrmesterhez, aki az íróasztalánál ült, a köszönést nem fogadta, csak úgy arra mordult.
- Mit akartok?
- A fiam ügyében - mondta pislogó szemmel öreg Kotlós.
- Mi történt a fiaddal?
- Semmi tekintetes őrmester úr kérem, csakhogy az unokám, az Annuska lássa mégegyszer.
- Hát hol van a fiad?
Öreg Kotlós lesütötte a szemét, állt egy kis ideig némán, mint valami megrepedezett, lebillentorrú tölgyfabunkó, a régelhaltak temetőjében s azután is csak erőlködve, meg-megakadva mondta:
- Ne tagadja el a tekintetes őrmester úr, úgy sincs ennek a szegény kislánynak már senkije.
Az őrmester rákáromkodott, Annuska beletakarta arcát a zöldfoltos pantallóba s öreg Kotlós lassan kifelé húzódott. Hátrálva, jobban csak a nagylábujján, hogy ne sértse a tiszteletet, de a küszöbről mégegyszer megkérdezte.
- Ha jól értelmezem, talán itt se lett volna a fiam?
Az őrmester felkapta az asztal végéről a bőrtokos kardot.
- Nem mondtam már, hogy nem láttam?
- Látod - mondta öreg Kotlós odakint az unokájának -, így bánnak a szegény emberrel, meg se hallgatják a panaszát.
Az ucca felé cihelődtek s egy hang utánuk suttogott.
- Édesapám, itt vagyok a fakamrában, ide bujtam, mert nem tudom mit csináljak.
Öreg Kotlós egy kicsit megtorpant, szemével az iroda felé vágott, odasietett a fakamrához.
- Itt vagy? Nem birsz talán kigyönni?
- Azért mégis bujjál ki, mert igazad van, én is úgy látom. Annuska mégis csak árva lesz, ha téged is felkötnek, de meg az őrmester úrral megbeszéltem a dolgot, azt mondta nem sietős. Ráérsz egy-két-öt-hat esztendő mulva is jelentkezni, mikor már megnő Annuska, de azért siess már, nehogy meglásson. Jobb ha elmegyünk mindnyájan más vidékre, még most, délután.
Kis Kotlós előbujt, Annuskát kivette az apja kezéből s elkezdett vele szaladni az országút felé. Öreg Kotlós utána, kicsit vissza-vissza tekintgetve, mintha tolvaj lett volna. Messze, a falun túl, kis Kotlós megvárta s azután együtt mentek. Annuskát hol az egyik vitte, hol a másik, egész reggelig egyfolytában. Eddig nem is igen szóltak egymáshoz, a tüdejük a sietésre kellett. Hajnalra a harmadik vagy negyedik falu alá értek, s minthogy az éccakai idő csak jobban takarja az embert, úgy találták, hogy estig megpihennek s csak azután mennek megint, minél messzebbre. Lehúzódtak egy árok fenekére s hallgattak. Nézték az égre törekvő napot, szomorúan, félrebillent fejjel. Útközben egy kis vadkörtét szedegettek, adtak Annuskának is, de nem evett, csak egyet vagy kettőt, mintha beteg lett volna. Szemei lecsukódtak, szőke kis arcára vékony ráncok rajzolódtak, a végzetes embersors kora karmolásai, elaludt. Az apja szép, tiszta fűre helyezte, öreg Kotlós betakarta a kehes kabátkával és újra hallgattak. Csak délfelé kezdtek beszélgetni egy kicsit, mert délfelé amúgyis minden ember szól valamit, ha mást nem, imádkozik. A beszélgetést kis Kotlós kezdte, az apja felé fordulva.
- Édes apám, meddig megyünk?
- Valahol majdcsak megállunk.
Kis Kotlós a napot nézte, aztán megint az apja felé fordult.
- Édes apám.
- Mi az?
- Délfelé jár.
- Délfelé.
Egymásra néztek s mikor öreg Kotlós látta, hogy a fia szeme tele van vízzel, az ő szeme is vizes lett. De semmit nem szólt, megint kis Kotlós kezdte:
- Édes apám.
- Mi az?
- Úgye most temetik?
- Én is úgy gondolom.
- Merthogy délfelé van, ilyenkor szokás.
- Ilyenkor.
Zsebkendőjük nem volt, a szemüket az öklükkel törölték, de úgy is jól van. A könny megtisztítja a kezet, ha piszkos, így talán még jobb is. Melegebb, tövibbről jövőbb. Egyforma jó, meg egyforma rossz.
- Nagyon sajnálom - mondta kis Kotlós s leborult az árok szélére. - Legalább addig élnék, még Annuskából menyasszony lesz.
- Te még megérheted, fiatal vagy. Bár én is megérhetném.
- De enni mégis kéne neki valamit, a körtét, látom, nem szereti. Meg éccakára takaró is kellene, megfázik.
Estig még elég idő volt a beszélgetésre, kiszemelték a falu tájékát s este, mikor koromsötét lett, először kis Kotlós indult. Éhen nem lehet gyalogolni, Annuska is alszik, kár volna felkölteni, hadd pihenjen. Ha felébred, majd elindulnak, de a gyerekre takaró kell addig is, mert otthon mindig dunna alatt aludt, nehogy beteg legyen.
Nem telt bele egy óra sem, kis Kotlós már vissza is jött a takarókkal, egész csomó lópokrócot, zsákokat cipelt, alig birta.
- Itt vagyok édes apám. Felköltsem?
- Kit?
- Annuskát. Mert ennivalót nem hoztam, csak takarót.
- Akkor mért költenéd fel? Takard be, mert az elébb már mozgolódott. Ennivalót azt én lopok, mert én jobban tudok.
Megindult az árok szélén, lába alatt egy-egy száraz ág toppant, máskép csönd volt mindenütt. Az égen és a földön. Minden olyan volt, mint egy sötét, betemetett sír. Ez kis Kotlósnak jutott eszébe s mielőtt Annuskát betakargatta volna, lassan fölé hajolt. Megfogta a kezét, szépen, könnyű emeléssel imára kapcsolta s ráhelyezte a mellére, keresztbe. Annuska még nemigen tudott imádkozni, különösen így alva, de a sírba mégis csak az anyját temették el ma délben, legalább legyen összetéve a kisgyereke keze, ki tudja, ki látja? A sír is sötét, az ég felé is sötét van, azért nem lehet tudni semmit. Nem lehet tudni azt sem, hogy a fa tetején ki hallgatózik, hogy a kóborgó halottak hol állnak meg és mit csinálnak, ezért is volt némileg, hogy egy kicsit túlhangosan mondta kis Kotlós:
- Imádkozzunk kislányom, mert te is nagyon szeretted édes anyádat, meg én is nagyon szerettem.
A kezét ő is összetette, az égre nézett, ahová már bizonyosan megérkezett a felesége s imádkozás közben sok szamárságot elgondolt. Kicsit imádkozott, kicsit gondolkodott, a mennyországot olyannak látta, mint egy nagy, fényes tepsi s úgy érezte, ha csak még egyetlen egyszer odaállhatna a tepsi szélére és a feleségét élővalóságban láthatná, nem bánná azután, ha lezuhanna is, ha a csontjait össze is törné.
- Csak Annuska ne volna, majd tudnám én, mit csináljak.
Azt csinálta volna, hogy a nyakára kötötte volna a nadrágszíjat, - nem nagy dolog, de így nem lehetett. Annuskát szeretni kell, mi lenne, ha egészen árván maradna?
- Ne félj kislányom, nem hagylak én el soha, még holtomban sem.
Lassan hozzákezdett a takargatáshoz s Annuskára rárakta az egész halom lopott pokrócot.
- Aludj angyalom, meg ne fázz.
Ezután az árokparti fagalyak megint megroppantak, öreg Kotlós előszuszogott. Egy zsákban cipelt valamit a hátán s ezenkívül egy parasztsubát.
- Alszik Annuska?
- Alszik édes apám.
- Nem éhes?
- Biztosan éhes szegény, mert az előbb mintha jajgatott volna egy kicsit a takaró alatt.
- Nem baj - mondta -, látom jó magasan betakartad, beadom neki az ennivalót a takaró alá, nehogy megfázzon.
A pokrócok tetejébe rátakarta a parasztsubát is, a zsákot kibontotta s előszedte a lopott elemózsiát. Kolbászt, két köcsög tejet, egy bögre mézet, tojást, szalonnát. Felemelte a pokrócok szélét s beszólt Annuskához:
- Annuska alszol?
Annuska nem szólt s öreg Kotlós már dugta is a pokróc alá a kolbászt.
- Egyél kislányom, ne félj még én a világon vagyok.
- Meg még én a világon vagyok - mondta kis Kotlós s egy szál kolbászt ő is a takaró alá dugott.
Öreg Kotlós hasra feküdt, benyujtott lábával taszigálta Annuska felé az ennivalót, hogyha felébred, mingyárt kéznél találja.
Csakhogy Annuska nem ébredt fel, nem nyúlt az ennivalóhoz. Reggel, mikor már jól sütött a nap, kis Kotlós ezt mondta:
- Ki kellene takarni édesapám, már meleg van.
Szép óvatosan takargatták, nehogy felébredjen, ha aludna még. Jóllakott az éjjel, hátha alszik? A kisgyereket kár megzavarni álomban, had nőjjön.
Leszedték róla a subát, aztán a pokrócokat s mikor már csak a kis kenderkabát volt rajta, biztosan lehetett látni, hogy alszik, mert nem mozdult.
- Egy falatot se evett - súgta öreg Kotlós a fiának.
A kolbászok ott voltak körülötte, a méz elmázolódott, szerteszéjjel a kiskabáton. Annuska nem mozdult, öreg Kotlós megrázta gyöngén.
- Nem ettél kislányom?
Lassan levette róla a mézes kiskabátot s mikor az Annuska arcát meglátták, a levegő ottmaradt a gégéjük elején, megállva, éppen ahogy beszippantották. Öreg Kotlós egy ujjal hozzányúlt az arcához, ekkor ordítani akart, de a levegő még mindig ott csavargott a gégéje elején, csak hápogott, mint egy haldokló hal és a fiára nézett. Az meg az apjára s mintha a vérüket valami pióca szitta volna ki, a képük lassan sárgállani kezdett, fakulni, mint valami útszéli papírrongy.
- Alszol? - hördült fel egyszer öreg Kotlós kiszakadt hangja, de Annuska nem mozdult. Kis, cserepes szájaszéle kék volt, szőke szeméből csak a fehérségek látszottak, mint két, megtört hóvirág. A kezei sárgák voltak, odafagyva a szíve fölé, ahogy az apja összekulcsolta és nem mozdult.
Kotlós Gábor, meg a fia, úgy ültek mellette, mind két kiásott halott, megmerevült szemmel meg képpel, csak abból látszott bennük az élet, hogy a foguk vacogott.
Nagyon sokáig nézték Annuskát ilyen megrémült állapotban s egyszer az öreg Kotlós száján valahogy kicsúszott:
- Jaj Annuska, hát megfulladtál?
Ráborultak, a fejükből ráhullattak minden csöpp könnyet, sírásközben véresre karmolták a kezefejüket, amivel a pokrócokat lopták s azután... Annuska menyasszony lett. A falubeliek akadtak rá, parányi árva testének kis, szegény koporsót tákoltak össze s szőke fejére koszorút tettek.
De Kotlós Gábor, a nagyapja Annuskának, meg kis Kotlós az édesapja, nem érhették meg, hogy menyasszony legyen, mert őket meg úgy találták meg a falubeliek, hogy egyik az egyik fán lógott, másik a másik fán lógott, egészen közel Annuskához, az árok szélén.