Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 21. szám · / · FIGYELŐ
Sárközi György: SZENT IVÁN TÜZE
Laczkó Gézának megvan a maga elválasztóan egyéni nézőpontja az élettel szemben. Ez a nézőpont az életből kiábrándult, sőt az életen kívülálló megvető iróniája, vagy még több: kajánsága. Hogy ez az irónia mint maró sav, milyen anyagnak esik neki, jóformán mindegy: magának a marásnak sustorgása, gőze, perzselő útja az, ami gyönyörködtet. Hogy a gazdag lipótvárosi felsősleány reménytelenül szerelmes a franciatanárba, aztán hozzámegy egy derék lipótvárosi ifjúhoz, majd pedig megcsalja, történetnek nem rendkívülien érdekes és szereplőit sem teszi érdekessé. Ahogy azonban Laczkó levitriolozza, lekopasztja, csontig rágja hőseit, az ezeket az érdektelen figurákat szinte fölemeli egy magasabb régióba, ahol az irónia - magasabbrendű szemlélet - megnemesítő áramába, hideg-arany napfényébe kerülnek.
Az irónia igen nagy mértékben stílus-kérdés, s az irónia anyanyelve bizonyára nem az egyszerűség. Laczkó stílusa csavaros és komplikált, asszociációkkal és távlatnyitó hasonlatokkal terhelt, aprólékosan kimunkált és ötletesen extravagáns. A stílus maga is egyéni állásfoglalás, mert hiszen a «szép» stílus az író szubjektív részvételénél fogva az előadásban inkább lírai, mint a kopár, objektív nyelv. Mindez a stiláris túlgazdagság azonban megokolt, amíg az írói szembenállás eszköze, - egy nagyvonalú hasonlat kicsiny, mindennapi dologra alkalmazva a legmaróbb, a legcsúfondárosabb eláztatása a mindennapinak. S máskülönben is, nem tudom megvetni a stílus bizonyos reális retorikáját; számomra Proustnak egy kétoldalas mondatában tévelyegni, még eltévedni is többet jelent, mint Gárdonyinak egy kétszavas világos mondatát nyomban megérteni. A stílus szerteágazó finom hajszálerei bizonyosan hozzátartoznak az irodalmi vérellátás rendszerének tökéletességéhez: szerte tudják vinni a mű testének szükséges tápanyagokat.
Egy stilárisan mesteri részletet ideiktatok szemléltetésül. Az író a szerencsésen férjhezadott felsősleány lakodalmát írja le.
«Mintha valami tárlatmegnyitáson lettek volna. A hölgyek kalapban, kesztyűsen, ernyővel jöttek, csevegtek, csipegettek valami süteményt és mentek. A férfiak zsakettban, kalap a kezükben, jöttek, gratuláltak, jóízűen ettek-ittak, aztán sokáig álldogáltak, végre valahogy észrevétlen kienyésztek az ajtón. Egyik sarokban az örömszülők voltak kiállítva: a ragyogó Sebőné álló alakban, szemközt, csupa mozgás, nemesen tört vonal, tetőtől talpig a nyájasság olajban festve s a büszkeség firnászával bevonva; a Gainsborough-színekben tartott Lejtényiné, ülve, háromnegyed profilban, ajkán a csöndes elragadtatott csodálkozás néma mosolyával; Sebő, mint egy modern ruhába csúfított rembrandti holland ténsúr, nyakán a szótlan dölyf fehér, kemény óriási gallérjával, fején a mozdulatlan gondolatok magas, fekete, széleskarimájú kalapjával. Mögöttük Jacques bácsi a homályban, mint olasz szentképen egy hátterül nyomott apostol. A másik sarokban nemes kettős szobor: az ifjú pár, mellettük asztalka s rajta sok-sok távirat, amely «oeroek boldogsagot kívan az araparnak». Körülöttük, mint a louvre-i Vénusz-szobor körül az angolok, áhítattal forogtak, csoszogtak a gratulálók...»
Sajnos, a regény, amely egy emberréteg életképének indult, korregénnyé nő. A világháború kitör s apokaliptikus zajlásában a torzítással reálissá varázsolt kis kör szétszóródik s a szürke mindennapból rendkívüli események közé sodródik. A hősnő franzensbadi kalandja egy francia ifjúval, a kultúrfranciák sűrített példaképével, az első rendkívüli esemény ebben a regényben, s az első fejezet, ahol egyszerre kikerülünk az író suggestiója alól. S a háború nagy kalandja most folytatja a «regényes» események halmazát. Az író irónikus hangja megtörik, a történelmi háttér túlságos zordságával nem szállhat szembe a csúfolódó ember kaján károgása. S amint a hang, amely életre galvanizálta a regény embereit, elül, az alakok is megszünnek hihető emberek lenni. Regényes, nagyon is regényes mindaz, ami a felsőslányból polgári feleséggé, majd vöröskeresztes ápolónővé, majd harctereken csatangoló nagy nővé alakult Gábor Gyöngyivel történik.
Már Franzensbadban fenyegetett a stílustörés.
«Féltem, hogy életem élő fele beront a boldogság lobogójával életem holt felének dúlt városába. Mert seb nékem a boldogság is és meg kellett várni, mig az első beheged... Igen, a Villa Minervában lakunk, maga a maga szobájában, én az enyémben... - mondta Guy melegen búgó, szinte recitativban...»
Mi ez? Így egy Balázs-minisztériumban se beszélnek, annál kevésbé Franzensbadban. A cikornyák öncéluvá válnak, a hasonlat már nem tágít horizontot - s ez a Guy maga is csak cikornya. S mivé lesz a nagykereskedés pultja mellől a harctérre került jámbor férj? Lejtényi Miklós (Leitner Adolf) mint görögkeleti hitre tért, feketezubbonyos, tolsztojánus ideálforradalmár tér meg a hadifogságból. Az előbb még Proustot emlegettem... ez az alak egyenesen Zilahyból lép a színre. Amint kinő egy ilyen figura az író íróniájának lehetősége alól, megszünik élő ember lenni s puszta regényalakká sorvad.
Kár érte s különösen kár Gurmond Ernőért, aki a háború és a forradalmak zavarosában tűnik föl Gyöngyi oldalán, hogy kitartóan ravasz fondorlataival s édeskedésével a gazdag nőt körülnyálazza s bekapja. Bekapja: a nő a háború vége felé férjétől elválik s ehhez a kitünően s gonddal megrajzolt féreghez megy. Ám a pénznek ez az aszkéta szerelmese a kommünben a hatalomba szeret: népbiztos lesz s ebbe belebukik. Ez ismét túlzott s regényes ötletként hat. Emberi valószínűsége fordított arányban áll regénybeli hatásosságával.
A regény alakjai mind igazán érdekesek, amíg csak az író szemlélete teszi őket érdekessé. De mind hamissá és érdektelenné válnak abban a pillanatban, amikor a szenzációs eseménynek kellene érdekessé tenni őket.