Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 21. szám
Pár nap alatt Kázmér kezdte lassan megismerni a birodalmat, ahová végzete eljuttatta. Még nem járta teljesen körül a szigetet, de már ismerte a déli partot, ahol szárazra ért, a nyugati partot és az északi part egy csücskét. Már térképet is rajzolt a homokba emlékezetből, gondosan megjelölve a kis öblöket, számszerint hármat és elnevezte őket Péter-öbölnek, az apjáról, Miklós-öbölnek elhúnyt bátyjáról és Diegó-öbölnek a színigazgatóról. Belerajzolta az erdő helyét, a lápos helyét és a madarak mezejét. Feltüntette rajta a kiugró kis földnyelvet a délnyugati sarkon, ahonnan éjfél felé olyan szép volt a kilátás és amit így kinevezett bar-jának. A sziklás parti részt, amelyen oly nehéz volt áthatolni, a VIII. b. hegyének keresztelte el, annak emlékére, hogy majdnem elbukott az érettségin, míg a virágos mező Alice-földje nevet kapta s így ő lett az egyetlen kis pesti színésznő, akinek a tengeren túl tartománya volt. Most már jól ismerte a birodalom elemeit, a földrajzi alakulatokat, növényi és állati jellegzetességeket. Csak valahogy még az egészet nem tudta áttekinteni. Szerénytelenség nélkül bevallotta, hogy még idegen itt, hogy nem lélegzik a közös ritmusra, hogy az ég színárnyalatából nem tud következtetni a holnapra, sem a madarak repüléséből következő órájának a hangulatára. Az jutott eszébe, amit a vad törzsek varázslóiról olvasott. Rendszerint lesujtó leleplezéseket olvasott róluk, csalhatatlan szemű európai kutatók leleplezéseit visszaéléseikről és népbolondításaikról, mintha minden kutató antiklerikális lett volna hivatásánál fogva. Úgy érezte, hogy az élesszemű fehérembereknek nem lehet igazuk. Minden pap közül talán a varázslók voltak a legjobb hiszemű és legfinomabb idegű férfiak. Az okozati törvények még nem csalták lépre őket, s meglévő hatalmas intézmények, amelyek nagyobbak, mint az ember, nem választották el őket a mindenségtől. Tehetségük és joguk volt hozzá, hogy megérezzenek jelenségeket, kozmikus törvényeket, amelyeket csak közölni lehetett, de megmagyarázni nem. Ezen a szigeten Kázmérnak arra kellett gondolnia, hogy talán a föld nem kizárólag az ember kedvéért teremtődött, hogy másnak is van helye rajta és éppen olyan fontossága, mint az embernek. Itt nem volt a teremtés koronája, nem állott minden az ő szolgálatára. Betoppant valahová, mint a vándor, éhen nem engedték pusztulni, de nem tartozott a családhoz, nem értette a nyelvet, a tekintetek, összesugások értelmét. Valamitől függ, hogy mire gondolunk, hogy milyen hamar fáradunk el, hogy milyen hevességgel vágyunk valamire, hogy mennyit adunk a saját életünkért. Látszólag ugyanolyan körülmények között a madarak egyik nap kicsapongóan vidámak voltak, másik nap kókadtan ültek a fák tövében, a pálmák levelei hol fellendültek a magasba, hol még a színük is megtört. S a hőmérséklet nem változott, sem a szél iránya. Kázmér ki volt közösítve mindenből, mintha semmi sem tartozott volna rá mindabból, ami itt történt.
Egy este feküdt szokott helyén s elgondolkozva nézte a csillagokat. Eltünődött azon a különös makacsságon, amivel a természet nem engedte őt magához és elszorult a szíve. S ekkor, mint az ember, aki bűnt követett el, néhány napig nyugodtan él, hogy azután kitörjön rajta az üldözőitől való páni félelem, hirtelen ráeszmélt sorsára. Hogy jutott ő ide és meddig kell itt maradnia? Nem, ő nem része a természetnek, ő valami egészen más, ő ember és emberek közt kell élnie. Nem igaz az, amit érzett, midőn elsőt lépett a parton. Nem igaz, hogy a civilizáció nyomtalanul elmulhat az ember felett. Nincs megállás és nincs visszafordulás. Az illatok, amelyeket érez, a zörejek, amelyeket hall, már nem közvetlenül érintkeznek valami ösztönös megtudással és az akarattal, de a gondolaton keresztül, és ez végzetes szakadék. Az ember következtet az illatról, a hangról, a fényről, míg a természet s valószínűleg a vadember számára is az illat, a hang, a fény maga a gondolat. Ide beiktatódott egy művelet, amiről leszokni nem lehet.
Ha száz évet kellene itt töltenie, akkor sem tudna beletörődni a sorsába. A Halászbástyát látta maga előtt, amint sétál ott fel és alá két barátjával húszéves korában. Tervezgettek és az arcuk kipirult.
- Ez a város, mondták egymásnak. Ez a nagyváros, a főváros, a hír, a siker. Ezt kell meghódítanunk.
Rómában látta magát, a Pincio tetején, egy kis nyitott dancingban, fiatal amerikai lány kíséretében, ahol először élvezte az angol nyelv azon ösztönös, nyers hangsúlyozását, amit csak newyorki lányok ismernek a harmadik pohár whisky után. Párisra gondolt, a csütörtök délutánra, amikor Paul Valéryt az Akadémia tagjai közé fogadta. A Rheinfahrt jutott eszébe, Mainz és Köln között, ahogy ingujjas németek virstlievés közben a Loreleit énekelték. Nyilván ez is hozzátartozott ahhoz, hogy valaki fehérember lehessen. Képek jutottak eszébe, műlábak, fitos orrok, tájszólások, mosolyok és köhögések, az a milliómód, ahogyan az ember ember volt s ami most mind egyformán kedves lett a szívének.
Vajjon mit tenne, ha tudná, hogy sohasem szabadul el erről a szigetről? Mit hagyott ott és mi vár itt rá? A teste talán belenyugodna a változásba. Kellemes volt a légfürdő, örült a viznek. Ínye élvezte a gyümölcsök frisseségét és a húsról nehézség nélkül lemondott. Fázni, éhezni nem fog, izmai gyarapodnak, tüdeje tágul és semmi nem emlékezteti a halálra, sem boszorkányos ügyességű sebészek, sem jótékony pilulák, sem sterilizált szájmosó poharak. Minden jó lett volna, de a szelleme mégis nyugtalankodott. Pedig híven mesterségéhez, most eltünődhetett volna a szépségen, a szerelmen, a hűségen, a jóságon, most meséket mondhatott volna magának, kinyomozhatta volna az emberi gyöngeség okait és megnyilvánulásait. Nem volt bizonyos afelől, hogy őt ez kielégítené.
- Talán nem azoké a boldogság, mondta magának, akik odaadóan keresik az igazságot, de azoké, akik elmondják egy másik embernek, hogy mit tartanak az igazságról...
Vajjon, ha itt heverne a sárga fövenyen tiz-tizenöt esztendeig és kibogozná a nagy titkot: saját erényeinek és hibáinak a forrását, ösztöneinek a gyökerét, testének és lelkének egymástól különböző óhajait és ezeket összeegyeztetné, ha rájönne arra, hogy mi a jó és mi a rossz, képes volna-e elégedettnek és boldognak érezni magát? Belemerült a kérdésbe, mert tudta, hogy az nem céltalan. Ugyanezt a kérdést feltehette volna egy másik magános szigeten is: valamelyik világváros bérházának csendes szobájában, ahol csak ő él.
Oh igen, ugyanezt a kérdést már feltehette volna máshol is, régebben. De még soha nem tette fel. Talán a gyakorlat hiányzott és a példa. Jó pár évtized óta az emberek nem nagyon szokták maguknak azt a feladatot adni, hogy hosszan és részletesen megmagyarázzák, miért, minek élnek. Az általános európai társalgásban kínosan és tapintatlanul hatott a kérdés feltevése s ha valaki mégis ezt a hangot ütötte meg, gyerekesen fontoskodónak tünt fel. Ami a görög világban és a középkor folyamán mindennapi kenyere volt az emberiségnek, a tettek vizsgálása és hasonlítása valami magasabb mértékegységhez, az most, egy csodálatos szerénység folytán, ami megszállotta a világot, ildomtalanná vált.
- Hogyan lehettem ilyen kevéssé kiváncsi? - sóhajtott fel. - Még soha nem kérdeztem, hogy ki vagyok és milyen vagyok, hogy milyen a világ, amelyet annyira szerettem. Talán, istenek kegyence, csak szeretni akartam és nem ismerni... Most mégis meg kellene állapítani a helyemet. Ki kellene használni a szerencsét, ami ide juttatott. Otthon mindég az a kifogás, hogy belekerülünk a nagy verklibe és az felkap minket. Az autó, mondják, a rádió, a pénz... Most itt állok. Harminc évet éltem s utána nincs más dolgom, mint hogy megmondjam mit láttam...
Született egy gyerek, egy nagy testből kinyúló mozgalmas félsziget kicsiny pontján és Kázmérnak keresztelték. Apja városi mérnök volt, de hamar elhúnyt. A fiú gimnáziumot végzett, majd rövid habozás után rossz verseket és tűrhető szindarabokat írt. Közben, ha tehette, széjjelnézett a félsziget több pontján, Berlinben, Antwerpenben, Sienában. Neveket tanult meg, számtalan sok nevet, amelyek közt a leghosszabb talán Rabindranath Tagore volt s a legrövidebb Io, meg If. Sok más név is a fülében ragadt, mint azoknak, akik keresztrejtvényeket fejtenek meg. Cato és Nurmi, Newton, Briand, Schwarcz Berthold és Amundsen. Kant, Cid, Asta Nielsen és Palació Valdez, akinek csak egy könyvét olvasta. Azután itt volt még Chaucer, Baudelaire, Racine, le doux Racine, Petőfi Sándor, Arany János és Guillotine doktor. Mondatokra emlékezett, «ne ölj», festők, zenészek, hetérák, közgazdászok, királyok neveit raktározta el agyában, s egy kis leányét, igaz, hogy csak a keresztnevét, aki megismertette a szerelemmel és akit Gabinak hívtak. Világosan emlékezett Tolsztoj Leó grófra s egy bíróra, aki náluk otthon előszeretettel ítélt halálra embereket. Nem felejtette el apja szokásait sem, aki nem volt szigorú, de azt sohasem bocsátotta meg, ha későn kelt fel, vagy nem időben jelent meg az ebédnél, mert ragaszkodott a fegyelemhez.
S mindezen nevekből, a gondolatokból, amit képviseltek, s azokból a megfoghatatlan rezgésekből, amelyeket e nevek viselői maguk után hagytak a világban - Julius Caesar és Chopin, a szigorú bíró, az anyja ősei, az apja szokásai - mindezekből megteremtődött ő, az ő erkölcsi világa. Valahol, évezredekkel ezelőtt találkozott két ember, ki tudja hol, ki tudja milyen körülmények között s ebből a találkozásból megteremtődött az ő ősapja. S akkor az is találkozott valakivel és így tovább évszázadokon keresztül. Szőke és barna férfiak szerettek szőke és barna nőket. Egyik vidám volt, a másik komor, vagy ájtatos és átadtak ellenmondó szokásokat, előszereteteket egymásnak. Ugyanakkor éltek férfiak, akik töprengtek a jó és rossz felett, erkölcsi törvényeket állítottak fel, beszéltek az istenekről s hadakozásra buzdítottak mindenkit, vagy arra, hogy tegyék le a kardot. S amint családfája kinőtt az időkből, ág ág után, úgy terjedtek ezek a tanok is egymás után, a levegőben, vagy a szívekben, senki nem tudja pontosan megmondani vajjon hol. Párhuzamos teremtés volt ez, szálltak alá, az idők folyamán a magzatok és az igék. S amikor ő megszületett, ő is bizonyos kereszteződése volt egy testnek, ami ősapjától származott le és egy bizonyos világképnek, amit bölcs emberek, vagy isteni eredetű férfiak hagytak rá örökségül...
Ha tudni akarta, ez volt ő. De hogyan mérje meg magát?
Hirtelen arra kellett gondolnia, mikor volt a legboldogabb? Boldognak lenni, ez kedvenc törekvése volt s erről ráismert saját magára. Halványan Gabi futott át emlékein, majd egy másik, komolyabb és szebb nő, Sylvia, azután az első áldozás, az első megérkezés Párisba, egy reggel a saint-maloi országúton, ahol 150 kilométeres tempóban vezetett versenykocsit, egy alkonyat otthon a tóparton, amikor apjával vadkacsázott, az első alkalom, amikor meghajolhatott a közönség előtt darabja premičrején. Igen, ez nagy mámor volt... De nem, nem ez volt az. A darabjával kapcsolatban, de nem, nem ez. Kezdett nyomára jutni annak a percnek és kissé izgatott lett. Most már élénken emlékezett rá. Akkor volt a legboldogabb, amikor először pénzt kapott azért, amit írt. Valami egészen teljes boldogságot érzett, valami olyasmit, hogy most már én is ember vagyok, megkeresem a kenyeremet, élhetek úgy, amint nekem tetszik. Ember vagyok, férfi, a teremtés koronája.
Igen, határozottan ez volt a legboldogabb pillanat. Különös. Talán nem is ő a hibás. Cleopátra, Galilei és Heine barátsága nehezen használható, amikor belép egy üzletbe kalapot venni és amikor Assisiben meg akarja nézni az alsó templomot, Szent Ferenc nem küld neki vonatjegyet.
Nem tudta miért jön zavarba. Talán egészen természetes a dolog és nincs túl nagy fontossága. Mégis, valahogyan idétlenül hatott ennek az emléknek a feltolakodása ebben a környezetben. Ez lenne a legtöbb, amit magával hozott?
Valahol nyugtalan papagáj rebbent fel, rikoltozva szállott egy darabig, mintha rossz álmát kergetné el, azután visszaült helyére s a töretlen csönd ismét beburkolta a tájat.
Ha most a sötétből előjönne egy kis csapat bennszülött, varázslóval az élén s valami csoda folytán megértenék egymást, mit mondana nékik sajátmagáról? Hogyan értetné meg velük legegyszerűbben a világot, amelyikből jött, mit mesélne nékik élete legboldogabb pillanatáról? Félkarjára támaszkodva nézett előre. Milyen nehéz volna ezt megértetni akárkivel... De a mesterember már dolgozott benne. Elképzelte a jelenetet. Félkörben ültetné őket maga köré, a varázsló érdekes profilja teljes világítást kapna, ő pedig kis fatuskóra ülne, szembe a nézőtérrel és nagy monológot, vagy beszédet mondana, lehetőleg egyszerűen, hogy illuziót keltsen a közönségben és mégis mélyére hatolva a dolgoknak. Talán körülbelül így:
«Mélyen tisztelt Uraim!
Én egy furcsa földrészről jövök, ahol az élet igen komplikált. Valósággal két élet létezik ott, egymástól élesen elválasztva és mégis sok helyen egybeolvadva. Létezik először is egy valóságos világ, hogy úgy mondjam, egy három dimenziójú világ, amit a szemünkkel látunk és az ujjunkkal tapintunk. Ebben a világban az emberek mindenek előtt enni, inni, takarózni és aludni akarnak. Önök nevetnek, azt hiszik, hogy ez olyan egyszerű. Tévednek. Az idők folyamán ezek a dolgok igen körülményessé váltak. Vannak, akik csak úgy jutnak fekvőhelyhez és egy darab kenyérhez, ha a világosság óráit mindennap 300 méterrel a föld alatt töltik és nehéz csákánnyal kemény fekete ásványokat törnek le megállás nélkül. Mások ugyanezen idő alatt két négyzetméter nagyságú elkerített helyen ülnek, amit üzletnek neveznek és halcsontbordák segítségével farúdra erősített szövetet adnak el, amit a vásárlók fejük fölé tartanak, hogy védekezhessenek az eső ellen. Mennél kevesebb ilyen gombaalakú szövetet ad el egy felnőtt nő vagy férfi, annál kevesebbet eszik. Ha egyet sem ad el, akkor éhen hal. Hogy miért van ez így, azt kissé hosszadalmas volna most elmondani. Elég az hozzá, hogy ez így van, mert ez az egész látható világ hatalmas szervezetet képez, szigorú szabályok szerint épül fel és az emberek megbeszélték, hogy engedelmeskedni fognak ezeknek a szabályoknak. Egy párat saját maguk közül megbíztak, hogy lőfegyverrel a kezükben ügyeljenek azokra, akik ezt a megállapodást megszegik és járjanak el ellenük megfelelő módon. Nem célom bírálni ezt a világot, csak ismertetni, hogy milyen. Különben is sokan azt állítják, hogy minden lehető világ között ez a legjobb. Így például, ha valaki több gombaalakú szövetet ad el, mint mindenki más, akkor boldogan élhet, címeket kap, mindennap húst eszik, nem is saját magának kell elejtenie, sem elkészítenie, a felesége pedig szép csillogó ásványokat rakhat a fülébe.
De most jön csak a furcsaság. Ugyanekkor egész határozottan létezik egy másik világ is, amelyiknek nincsen se hossza, se szélessége, se mélysége. Ezt a világot nem lehet látni, ezt mindenki belül hordja. Még az idő is más itten és múlását más eszközzel mérik. Ezt a világot nem lehet pontosan meghatározni a szememmel, a fülemmel, a tapintásommal. Ez valahol máshol van. Mivel nálunk mindennek adnak nevet, nevezzük mi alfa dimenziójú világnak. Ez ugyan nem jelent semmit, de legalább könnyebb beszélni róla. Ellentétben a három dimenziós világgal, ahol mindennek pontosan meg van a helye, az alfa dimenziójú világ szabályait nem ismeri senki. Igen sokan próbálták már megmagyarázni a dolgokat, igen rég óta, különböző nagyszerű emberek, akik közül ma már többen istenségnek számítanak. Ezek a kísérletek a föld legkülönbözőbb pontjain történtek, egyszer talán majd térképen is megmutatom e helyeket, amelyeket Indiának, Görögországnak neveznek és Judeának; ez utóbbi kis tartomány, kedves szűk tenger keleti partján. A világnak, amelyikről szó van, nincsen földi területe, de ha volna, kapujára olvashatatlan szó lenne írva, amelyet mindenki másként fejt meg. Egyik úgy, hogy Szeretet, másik, hogy Igazság, én magam a lelkesedés óráiban Léleknek neveztem. Ennek az olvashatatlan szónak a parancsa alatt különös emberek különös dolgokat szoktak művelni. Néhányan leültek töprengeni és kijelentették, hogy minden ember, aki anyaméhből születik, egyforma. Mások azt állították, hogy van egy pár anyaméh, amelyik különleges gyerekeket szül és kell, hogy a többiek ezeknek mindenüket odaadják. Egyes emberek kellemesen hangzó szavakat raktak össze, amelyek elbűvölték a többieket és képessé tették arra, hogy meghaljanak egy nőért, vagy egy darab földért. Többen színeket raktak fel síma falakra s a nézők úgy érezték, mintha valaki nagyon szeretné őket. Láthatják, hogy igen változatos ez a világ. Itten egyformán öröm az, hogy magukfajta embereket, akiknek sötét a bőrük, többé nem lehet rabszolgának eladni, és az, hogy egyszer régen létezett egy Cézár nevű férfi, aki nagy ember volt, mivel igen okosan írt s ugyanekkor szépen hadakozott. Ez tudniillik ritkaság. Itten egyformán kell törődni azzal, hogy a terhes nők mind fehér ágyba fekhessenek és azzal, hogy néha virágos kertben sétálhassunk. Egy szóval, ez az alfa dimenziójú világ is igen nagy gazdagságot ád.
Ám akár hiszik, akár nem, ezzel a nagy gazdagsággal a három dimenziójú világban nem lehet sokra menni. Ezzel még nősülni sem lehet, és a háziurak, mint a fekvőhelyek tulajdonosait nevezik, nem fogadnák el fizetség gyanánt. Valaki, aki pontosan tudja, hogy mit tanácsolt egy olyan férfiú, mint a szépnevű Buddha, hogy mire buzdított egy fiatal hölgy, kinek neve Jeanne d'Arc, aki elmondja a tíz legkerekebb mondatot, amit görög és német és angol próféták kiejtettek a szépségről és boldogságról, ettől még nyugodtan felfordulhat az uccasarkon. Szóval itt két világ van és két mértékegység. Egy gombaalakú szövetdarabért, ha szükségem van rá, adok egy szép színes papírt, amit pénznek vagy dollárnak neveznek. Ezért azután mindenki kap, amit akar. Húst, kenyeret, vizet. De ha nagyon jó vagyok, bemegyek egy üzletbe és azt mondom, hogy adjanak nekem valamit, az én jóságom legalább pár száz dollárt ér, akkor egyszerűen kinevetnek és kidobnak. Európában ezt úgy mondanák, hogy mindenféle valuta van a világon, de erkölcsi valuta nincsen. Egyik világból a másikba nincsen átjárás.
És most térjünk a tárgyra, uraim. Én ezeken a dolgokon többször eltöprengtem s úgy éreztem, hogy egyen-máson változtatni kellene, hogy valahogy meg kellene próbálni hidat verni a két világ közé. Olvastam különböző könyveket, megismerkedtem egy fiatal leánnyal, Gabival, aki jó volt hozzám s felvilágosított bizonyos igen kellemes dolgokról, utána találkoztam egy még szebb és nagyvilági hölggyel, Sylviával, aki miatt főbelőtte magát egy huszárkapitány. Álltam egyedül egy kőboltozat alatt, amelyik éppen olyan könnyű volt, mint az ég az úgynevezett Szent Péter-templomban. Meghalt az apám, halálos ágyán azt mondta, most én vagyok a család feje, a nagy pecsétgyűrűt kezemre húzta. Ezek, úgyebár, mind fontos események, amelyek megrendítik az embert s a lélekig hatolnak. S akkor egyszer elmentem egy helyre, ahol egy parókás, foghíjas pénztáros pénzt adott a kezembe, kissé szomorúan nézve a bankjegyekre. Értsük meg egymást, uraim. Én fiatal voltam, olyan mesterséget választottam, amelyiknek keretén belül egyet-mást mondhattam volna az emberi jóságról, finomságról, a szebb életről, szóval pár szavas üzenetet közvetíthettem volna az alfa dimenziójú világból. S ott, abban a pillanatban, a pénzzel kezemben valamit éreztem, amit nem éreztem sem Gabi, sem Sylvia karjaiban, sem az apám halálos ágyánál, azt, hogy férfi vagyok, ember, akinek fontossága van a földön, szerepe, rendeltetése. Akkor, ott a pénztárhelyiségben valamit éreztem, mintha megnőttem volna, a hangom mintha ércesebben zengett volna s némi fölénnyel. Kiléptem az uccára, sütött a nap, elmentem egy bank előtt, ez egy nagy raktár, ahol a pénzt felhalmozzák és párosítják s önkéntelenül megálltam. Műszavakat olvastam, amelyeket azelőtt alig értettem, mint most Önök. «Safe deposit» olvastam, «Hitelműveletek», «Folyószámlák» s egyszeriben tudtam, miről van szó, mint Önök közül bárki egy hét alatt megértené, vagy feltalálná, ha két dollárt adnék neki. Én is úgy olvastam a táblákat, mintha nekem szólnának személyesen. Pedig máskor is akadt már pénz a zsebemben, az apámtól házat is örököltem. Ez mégis más volt. A bank előtt rendőr állott, szóval a férfi, aki lőfegyverrel a kezében ügyel arra, hogy a megállapodásokat mindenki tartsa be. Jóindulattal rámosolyogtam. Ő feltette a kezét és megállította a járműveket. Feléje bólintottam, ő tisztelgett. A kör teljes volt, egymásért léteztünk.
Azóta évek teltek el, ezt a jelenetet közben teljesen elfelejtettem, de most olyan élesen látom, mintha a következő percben meg kellene halnom. Amint átkeltem a sarkon, kis zöld kocsit kerültem el, amelyben szőlő és barack állott garmadával, a hegyébe fekete palatábla szúrva s rajta fehér krétával az ár. A rendőr barna férfi volt, széles pofacsonttal, igen komoly katonaviselt ember, mellén nagy ezüst medália fityegett.
Uraim, legyünk óvatosak. Engem is figyelmeztettek a barátaim, én is figyelmeztetem Önöket, nem szabad az élmények fontosságát túlozni. Mégis, egy dolog bizonyos. Úgy éreztem, ezután hiteles vagyok. A tehetségemet s egyáltalán azt a tényt, hogy létezem, úgy éreztem, hitelesítette a pénz. Pedig, ismétlem, én fiatal voltam, a szívem nem volt kérges és teli voltam jó szándékkal. Amellett pontosan tudtam a másik világról, az alfa dimenzió létezése nem volt titok előttem. S mégis.
Főképpen ezt akartam mondani, ennyit akartam elmesélni. Talán kissé zavaros voltam s nem sikerült magamat teljesen megértetni. Meg kell azonban bocsátaniok, hiszen magam sem értem a dolgot egészen tisztán s okom van feltenni, hogy a földrészen, amelyről származom, nem vagyok egyedül ebben a helyzetben. Kicsit kóválygunk a két világ között, egyiket sem ismerjük egész pontosan, de talán egész pontosan még azt sem tudjuk, hogy melyik milyen mértékben valódi...»
Úgy érezte, hogy hozzátehetne pár szót mindehhez, de elfáradt. Kezdődött a dagály, a hullámok erősebben dübörögtek. Kázmér tisztán hallotta, amint távolról nagy erővel verték a sziklákat. Néha morgás és csattogás hallatszott fel, mintha vadállatok marakodnának.
- Hát így... - sóhajtott fel Kázmér.
Felnézett az égre. Sokáig nézett. Egy angol mondat jutott az eszébe. «And the total number of stars in the universe is probably something like the total number of grains of sand on all the seashores of the world». Önkéntelenül hallgatózni is kezdett. Késő éjjel volt, a virágok összehúzták nyakukat, a madarak ágakon gubbasztottak s falevelek takarták be őket. Mintha az egész világ visszafojtotta volna lélegzetét. Az ég és a csillagok mozdulatlansága úrrá lett mindenen. Egy pillanatra úgy érezte, hogy pontosan megérzi a végtelenséget, az örökkévalóságot és szíve nagyot ugrott rémületében.
Semmi nem volt ellenséges körülötte, de végtelenül, végtelenül közömbös. Közömbös a gondolatai, az érzései, a szívverése iránt. Most már mintha nem is olyan közegben élt volna, ahol lélegzeni lehetett, ahol megtűrték az emberi életet. Fények és kristályok világában élt, ahol nem volt hely a számára. Úgy érezte, hogy valakinek a jeges tenyerén fekszik.
Nagynehezen feltápászkodott és leballagott a tengerpartra. Nézte a vizet. Hirtelen észrevette, hogy közel a parthoz levegő-bugyborékok szállanak fel, s mintha közvetlenül a felszín alatt villámgyors árnyak is feltünedeztek volna kecsesen.
- Miért nem alszanak már a halak? - kérdezte magától suttogva s ekkor rájött, hogy azt sem tudja, egyáltalában hogyan alszanak a halak. A fenéken élükre fekve, vagy mozdulatlanul függve a víz közepén? Eltökélte, hogy egyszer, ha ideje engedi és nem lesz ilyen fáradt, utánajár ennek. Kissé felderült. Lassan megfordult és visszament a bokor alá.
- Talán mégis szép az élet, - sóhajtott félálomban.
Messzi, túl a víz peremén már derengett a hajnal.
[+]