Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 21. szám · / · GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (3)
A ködös este szinte reménytelenül küzdött a roppant város kivilágításával. Mintha nem bírná leküzdeni azt. Mintha az emberek alkotta fény újra és újra visszalökné a végtelen nagy űrbe, örök ágyába. A nagy kőhalmazból fény és fény ömlött szét, verődött fel a magasba, az ég felé, az ég sejtett feketesége felé. A széles úttest közepén, hosszában, a házak derékmagasságában, mint egyenes fehér vonal olvadt össze, húzódott tova s veszett a messzi ködbe a lámpák végtelennek látszó sora. A házak homlokzatán, a tetősipkákon és az egymásba fogódzó csillogó üzletek fölött villanytranszparensek öntötték a különböző színeket. Fel-felvillanó cikázások, bizonyos meghatározott szabályos és szabálytalan négyszögek, eliptikus és mértani pontos körök és különböző alakok körül lángkígyók futottak, árnyalatok váltakoztak, izzó betűk és szavak makacskodtak az estével; lent, a járdákon, úttesten nyüzsgött, mozgott az élet, arcok váltakoztak, alakok suhantak; a villamosok csengői, mint ideges kiáltások lobbantak bele az ezer hangot nyögő világosságba, a kitartóan terpeszkedni akaró homályba, ami úgy ült a város fölött, mintha a tetőkre támaszkodna. Az autók tülkölései elnyujtottan, mint vontatott ordítások.
Morvai, az író, puha megelégedéssel ment hazafelé. Csöndesen fáradt volt. Mentében lanyhán ringatta magát, lassan járt, mintha élvezné az estét, a borulatot, a sokszor látott ujdonságot, a körülötte hullámzó életet.
- A jó Zsugori! - gondolt vissza a délutáni kávéházi jelenetre, amikor két bankó erejéig megvágta Zsugorit. Gyönge mosoly játszadozott az arcán. Mosolyogta a délutáni sarcolást. - Hogy kertelt, hogy szabadkozott, hogy védekezett. Minden elképzelhető módon igyekezett szabadulni, elkerülni a «kölcsönadást». Az üres zsebét, üres tárcáját mutatta és olyan fájdalmas arcot vágott, mintha szegényebb lenne a templom egerénél... De ő nem hitt neki! Nem, mert a Zsugori zsugoriságában hazudik is. Amikor akár egy fillérjét is menteni akarja. Nem hitt neki, mert nem lehet neki hinni! Hogyne, hogy még a markába nevessen?!... A Zsugori fizessen. - «Kedvesem, nincs nálam pénz!» - Úgy, az nem tesz semmit. Ha pénzed nincs is, de hiteled van!... Bélát, a főurat hívta oda: - «Zsugori úrnak két bankóra van szüksége!» - mondta a főpincérnek... Ha-ha-ha! Béla készségesen nyujtotta a pénzt; tudta, hogy jó helyre adja! Zsugori fájdalmasan nézte, mint tűnik el a két bankó. Majdnem nyögött! Így történt, így vágta meg. Olyan nagyszerű volt, élmény. Érdemes lenne megírni. Röviden, csattanósan. Hadd nevessenek rajta!... Ha-ha-ha! Ez jól sikerült! Éppen a legjobbkor. Amikor már azt hitte, hogy minden kötél elszakadt!
Már nem érezte a csendes fáradságot. Csak egy kicsit levert volt. A küzdelem után. Mert az a mestervágás harc volt. Ahogy a pénzt megszerezte. Küzdelem az élettel az életért!
A tér torkolatában ismerős arc tünt föl előtte. Egy női arc. A járda szélén állott s egy férfival beszélgetett... Beletúrt az emlékezetébe, kereste az ismerős arc tulajdonosának ismerősségét. Érdekelte, mert nő.
A villamosmegálló járdaszigetére ment, oda állt, mintha kocsira várna. Onnan figyelte a nőt. A férfi nem érdekelte, mert olyan volt, mint sok-sok más férfi. Jóltáplált, tehetős férfi. Hanem a nő érdekelte. Az ismerőssége is, meg kívánatossága is. Igyekezett jobban az arcába látni. Ezért úgy fordult, hogy szembe kerüljön a nővel.
Mosolyogva beszélt a nő és kacéran odasimult a férfihez. Feltünő kacérsággal, mint az uccai nők szoktak. Mintha hívná a férfit.
- «De meg ne lógjon ám»! - hallotta a nő szavát Morvai. És látta, amint átvág az úttesten. S pár pillanat mulva a férfi követi.
Most egyszerre tisztán, meztelen valóságában tárult eléje a megismerés. Felismerte a nőt, Manci kisasszonyt és magát az «eset»-et, «kaland»-ot is.
- A házban, a földszinten, az első udvarban, a sarokban, annál a molett asszonynál, akinél rakáson fekszenek az albérlők! - terjengett benne a felismerés, - találkozott már vele, a kapualatt, este. Nem is egyszer. Többször. Az uccából él!
Kissé bántón hatott reá. Mintha csalódott volna. Mintha a nő vagy valaki, valami, becsapta volna... Utána nézett. A nő angolosan hosszúkat lépkedve haladt a túlsó járdán. Néha-néha fejét hátrafordította, megbizonyosodni, hogy a férfi követi-e őt... Igen, a férfi követte. Ment utána. Menésében, mozdulataiban enyhe szégyenlősség bujt meg. Olyan volt, mint a csinyt elkövető gyerek...
- Nagy gyerek, vén disznó! - szűrte fogai között. - Biztosan nős! Hazamegy és otthon ártatlanul fogja megcsókolni feleségét, gyermekeit; mintha templomból ment volna haza!
A nő, majd utána a férfi befordult az első mellékuccába. Morvai úgy érezte, hogy utána kell mennie.
Semmi köze hozzá, nincs joga belepillantani a nő életébe, de azért mégis elindult. Utána ment. Sietett. Beljebb az uccában, megpillantotta a nőt. És a férfit. Morvai a tulsó járdán haladt, onnan figyelte a nőt... Itt, a közelben egy garni van - röpült tekintete végig a két házsoron.
- Most azt kellene tennem, hogy megakadályozzam ezt a...
- A Zsugori pénze! A Zsugori zsebéből kihúzott pénz, a két bankó... A nő nem megy szállodába, ha...
A nő akkor már a szálló kapujának közelében járt. Biztatóan intett a férfinak.
Tehetetlenül állott az út közepén.
Egy ember kiskocsit húzott el előtte. A kocsin szálvasak feküdtek s amint a kerekek döcögtek a hepe-hupás kövezeten, összeverődve zörögtek. A kocsi elején, hátulján hosszan lelógtak a vasszálak. Majdnem az ember sarkát verték. Az ember megfeszülten húzta a kocsit, nagy volt a teher. Sapkája alól verejték csurgott és húzás közben lihegve erőlködött... Az egyik kerék majdnem Morvai lábára ment.
Visszalépett egy lépést. Még látta, hogy a férfi beér a szállodába, ott karonfogja a nőt. Morvai akkor egészen visszafordult. Lassan, bandukolva ment hazafelé.
Amikor abba az uccába fordult be, ahol lakott, különösen és furcsán jött egy gondolat:
- Itt, egy-két bankó nem segíthet. Itt több kell, mint a bankók! Itt több kell, mint humanitás!
Határozottan, keményen ismételte el:
- Itt több kell, mint két bankó; több kell, mint humanitás!
Beért a házba. Ahogy az udvarba fordult, önkéntelenül is megnézte a saroklakás ajtaját, mintha várná, hogy ott, a küszöbön megjelenjen a filigrán fekete nő...
(Folyt. köv.)