Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 21. szám · / · GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (3)
Nándorné és férje számoltak. Egy fekete vászontáblás könyvből és a falinaptár jegyzet-rovataiból szedték össze az albérlőkre vonatkozó számokat. Közben Nándor evett, tepertőt csipegetett föl a kistányérról, melléje karikára vágott vöröshagymát. Ezt szereti; a felesége sütötte ki s egy kanálnyi tejet is öntött a hájra.
Nándorné, ahogy leszedte a számjegyeket a falinaptárról és leírta a tiszta papírra, úgy ismételte el szájával, lassan, vontatottan, amilyen lassan a keze járt. A feketekönyvből Nándor mondta be feleségének a számokat, tele szájjal beszélt s amikor nyelt; akkor szüneteket tartott.
Hosszú-hosszú volt egy-egy számoszlop. Majdnem olyan hosszú, mint maga az irkalap hossza. Mindegyik számoszlop fölött nevek állottak, a nevek mellett címzés; úr vagy kisasszony.
- Schmiednek nem adhatunk több hitelt! - mondta Nándorné. A multhavi ágy árával is tartozik még, csak a kosztot fizette meg. Ha most nem egyenlíti ki az egészet, akkor fölmondok neki. Mehet amerre lát!
- A Manci is! A táncosnő - gúnyoskodott Nándor.
- Olyan táncosné, mint én vagyok! - mondta meggyőződéssel Nándorné. - Hol is csavarog éjszakánként?
- Az utcán! - dobta rá röviden Nándor.
- Azért még nem a legrosszabb albérlő. Ha elsején nem is, de fizet... Csak szólni köll neki!
Tovább számolt, összeadott. A kisszobában, ahol laktak, eredetileg cselédszoba volt, enyhén zümmögött a hangja. Nándor evett, jóízűen, csámcsogott is hozzá és kedvére ropogtatta a tepertőt.
- Ne felejtsük el Fuchsot háromnegyed hatkor felkelteni!
Nándor megnézte az órát.
- Még ráérünk, negyed órát hadd alugyon még!
Újabb és újabb tételek rajzolódtak a papírra. Nándorné zümmögött, néha-néha elmondta véleményét.
- Zsigócinak estére meg köll mondani, hogy elseje van! Reggel úgy eltünt, mint a kámfor. Olyan, akár az egér, kicsi, aztán csak kicsúszik a lakásból észrevétlenül. Nem hiába szabó.
- Eriggy csak!
Nándor ment. Az ajtókat nyitva hagyta maga után s nemsokára hallotta Nándorné, amint férje az éjjeli portást keltegeti.
Nem tudott tovább számolni, lekötötte figyelmét a keltegetés. Rázogatta a fejét, csóválta, mint akinek nem teszik valami. Ő is bement a nagyszobába. A kisszoba ajtaját gondosan, kulccsal bezárta. Nem akarta, hogy Fuchs elkéssen. Fuchs megérdemli, mert becsületes ember, pontos fizető.
- Fuchs úr! Fuchs úr, keljen föl, hat óra elmúlt! - rázogatta az alvót, erőteljesebben.
Pedig dehogy is múlott hat óra, hazudott, de Fuchs nehezen ébred. Úgy alszik, mint aki soha nem aludt. Akár a bunda... És csak keltegette, rázogatta, már azt is mondta, hogy háromnegyed hét, de Fuchs nem akarta fölnyitni szemét. Néha dörmögött valamit. Azonban Nándorné nem tágított, mert Fuchs úr rendes ember, soha egy fillérrel nem marad adós, sőt néha, mikor jó éjjele van, előre fizet és egyszer-kétszer Nándornét ki is segítette kis pénzösszeggel.
- Jaj, Istenem, mingyárt nyakonöntöm egy pohár vízzel!
Manci a tükörasztal előtt ült, ajkát festette, meg a szemöldökét. S arcát nézgette, a bal arcát a szeme alatt, azt a pengőnyi kerek kékfoltot, ami erősen kiütközött a vastag puder alól.
- Én nem értem, mintha meghalt volna! Mancika, győjjön, segítsen, mert még majd elkésik!
Manci vállat vont, semmi köze hozzá. Meg aztán nem akarja nagyon mutogatni lámpafénynél a kékfoltos arcát. Vissza se fordult:
- Hadd alugyon, ha neki teccik!
Manci helyett Nándor segített.
- Fuchs úr, hallja?! Fuchs úr, keljen föl, itt az idő! - rángatta a paplant, amit Fuchs görcsösen szorongatott magához. - Elkésik, meglássa elkésik!
- Fuchs úr! Fuchs úr! Bizonyisten hét óra már elmúlt! Jaj, nem is tudom, hogy mi lesz magával, máris elkésett!
- Hozzál egy pohár vizet - mondta feleségének Nándor. - Öncsd nyakon, majd fölébred!
Nándorné még egy erőset rázott Fuchs úron.
- Megyek is, hozom a vizet, nekem nem fog itt elaludni! - mondta aztán Nándorné és már indult a konyha felé. Dobbanva járt, nagy zajt ütött, az ajtót sarkig kitárta, hogy odabenn hallják, amint a csapból ereszti a vizet. Pár pillanat múlva hozta is a bögrét tele vízzel. - Na, fölkel-e? - kérdezte az alvótól. A vizet öntésre készen tartotta. - Na, fölkel-e? - kérdezte másodszor is.
Most Fuchs fölnyitotta a szemét. Fekve maradt és úgy pislogott Nándornéra, meg a bögre vízre.
- Aztán rámöntené? - kérdezte mozdulatlanul.
- Ha tízet számolok és nem ugrik föl az ágyból, akkor magára borítom!
Még egyet sem számolt és Fuchs már fölkelt. Pedig Nándorné dehogy is vizezte volna össze az ágyneműjét. Csak nem bolond, mikor nyolc órára hazajön Zsigóci és az fekszik az ágyba. Fuchs és Zsigóci egy ágyat használnak. Nappal a portás, éjjel a szabó.
Fuchs duzzogott, ásítgatott, megnézte az órát, dörzsölgette a szemét és lassan öltözködött. Közben beszélt. Nándorhoz, aki a második ágy mellett állt és mosolygott a portáson; Nándorné szétdobálta az ágyneműt, hogy kihüljön a test melegétől.
Nándorné lopva Mancit figyelte, aki még mindig a tükörasztal előtt ült és föstötte magát. Mancit leste, meg az alkalmas pillanatot, hogy megmondja neki: ma elseje van!
- Tuggya, Mutter, ha úgy egyszer nekem lesz két- vagy háromhónapi szabad időm, akkor azt az első naptól az utolsóig ágyban töltöm. Az egész idő alatt föl nem kelek! - beszélte Fuchs. - Hogy én nem tudom egyszer magam kialudni!... Huszonnégy éve éccakázok... ha visszagondolok gyerekkoromra, mikor a tyúkokkal küldtek aludni, a szívem fáj!... Jó volna még egyszer gyereknek lenni! - sóhajtotta.
Manci készen lett s kabátja után nyúlt. Nándorné szemmel tartotta minden mozdulatát. Nem is felelt Fuchs sóhajtozására. Csak Mancit nézte, úgy félszemmel, sandán. Aztán, amikor Manci begombolkozott és retiküljét kézbevette, gyorsan előtte kisurrant a szobából s a konyhában behúzta a szobaajtót, hogy Fuchs ne halljon semmit.
- Mancika kisasszony, elseje van! - mondta halkan a kilépő lánynak.
Manci rosszkedvü volt, az elmult éjjel bántotta, a visszaemlékezés Ferire.
- Tudom, számontartom az elsejéket! - felelte szinte élesen. Fejét félrefordította, hogy Nándorné ne lássa arcán a kék foltot.
- De nekem le kell ám tenni a lakbért! - folytatta Nándorné. Nem akarta észrevenni Manci éles hangját.
- Én se kaptam még meg a fizetésemet! A mulatóban még senki! - válaszolta ugyanolyan éles hangon, mint az elébb.
Nándorné tekintete végigcsúszott Mancin. Soha nem hitte, hogy Manci mulatóban táncol, de nem is érdekelte. Csak az a fontos, hogy megfizesse az ágy árát és itt tisztességesen viselkedjen... Pontosan fizessen. És ne kelljen neki szólni... Ezt szólás nélkül is tudhatja!...
- Hát majd kérje, Mancika drága, kérje! Mert én szegény asszony vagyok ám. Én ebből élek, a háziasszony meg nem igen akar várni!
- Holnap megkapja a pénzt! - felelte Manci. - Reggel, amikor hazajöttem, mingyárt odaadom! - Retiküljével babrált, fejét lehajtotta és úgy nézett föl lopva Nándornéra. Nem hitte, hogy reggel odaadja a pénzt, de azért megerősítette: - Reggel megkapja!
Nándorné hallgatott.
- És maradtam én valamikor adósa magának? - ütötte föl hirtelen fejét Manci. Most egész arccal Nándorné felé fordult.
- Nem! Dehogy is! Nem, nem! Mancika kisasszony mindig megfizette! - és valahogy megsajnálta Mancit. És szeme rátévedt Manci arcán a kék foltra. - Jé, Istenem, mi történt magával, Mancika kisasszony?
Manci arca a puderen keresztül is elpirult. Fejét hirtelen félrekapta, majd megfordult és indult a kijárat felé.
- Az éjjel megcsúsztam, elestem és beleütöttem arcomat egy szék karfájába! - mondta gyorsan magyarázva. - Jó éjszakát!
Nándorné nem hitte el a magyarázatot, ezt sem, mint az egész táncosnő-históriát.
- Még jó, hogy nem ütötték ki a szemét! - gondolta sajnálkozva.