Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 21. szám · / · GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (3)
Az öreg Reinerné megállt a szobatakarításban. Dereka kissé kiegyenesedett.
- Dehogy van még, dehogy van! Nem megy az olyan könnyen, vigyázni kell Stefinek! Az este mondta, hogy már félre van téve odabent, csak nem tudta kihozni. Tudja, néha úgy vigyáznak, még meg is motozzák az embereket.
Takácsné kedvetlenül pislogott Reinernére.
- Pedig úgy köllene már. Az uram cipője egész odavan. Nem tudom, hogy a héten kitart-e?... De estére itt lesz?
- Biztosra nem ígérhetem. Lehet, hogy itt lesz, lehet, hogy nem. Higgye el, Stefi rajta van, de azok odabent úgy vigyáznak. Multkor is megfogtak egy lányt három pár felsőrésszel. Nem megy az olyan símán, Takácsné lelkem! Óvatosnak kell lenni. Ha megfogják, nemcsak kirúgják, hanem be is zárják... De azért csak várjon türelemmel, meg fogja kapni. Ha máma nem, akkor holnap.
- Az uram cipője egész odavan, - sopánkodott Takácsné. - Nagyon köllene már! Az ünneplőt csak nem fogja be hétköznapra?
- Látja-e, maga a hibás. Mért nem szólt előbb? A mult héten volt idehaza két pár felsőrész is, az egyik jó lett volna az urának. Strapa-bagaria, fekete bőr, de olyan puha, mint a vaj. És erős! Jól járt, aki megvette! A maga urának éppen jó lett volna... Előbb köllött volna szólni, mert azt nem lehet csak úgy felfújni. Legalább egy héttel előbb köll szólni!
Takácsné pénzt is hozott magával, markában szorongatta és most, hogy még nem kaphatja meg a felsőrészt, a zsebébe süllyesztette.
- Estére majd felgyövök megint - mondta indulásra készen.
- Mennyen csak, Takácsné lelkem, mennyen - s ahogy elment, az öregasszony előkapta a kártyát. Leült a pamlagra, megnézni, hogy Stefi meghozza-e a fölsőrészt. Hármasával rakta ki a piszkos lapokat, aztán sorjában szín és nagyság szerint szedegette össze. Jót mutatott a kártya, az első kirakásnál kijött, hogy Stefi ma hazahozza a bőrt. Reinerné fölvidult.
- Hazahozza, hazahozza! - mondogatta fogatlan szájával. - Na, hadd lássam, mit mond még? - keverte össze ismét a kártyát.
Most négy sorba rakta ki a harminckét lapot, mindegyik sorba nyolcat-nyolcat. Nagy figyelemmel csüngött a kártya állásán; olyan volt előtte, mintha nyitott könyv lenne, melyből sok-sok rejtély kerül napvilágra. A titokzatos jövő bujkált a színes lapok között, azt fejtegette, bogozgatta ki. Reszkető ujjával rá-rábökdösve olvasta:
- 1, 2, 3, 4, 6, 8. Nyolc a házba, ide a szobába; 1, 2, 3, 4, 5, 7, 8; messzi útról; l, 2, 3, 4, 6, 8: idegen városból; 6, 8; egy férfi, magas, fekete, barna férfi; l, 2, 5, 8: aki jó szívvel van ide; és valami hivatalos iratot hoz, valami nem rossz hivatalos írást, amiben: l, 2, 4, 6, 8: ami sok-sok pénzt, gazdagságot jelent! - motyogta félhangosan.
Ezen elgondolkodott, emlékezetében turkált, hogy ki lehet az a magas, barna férfi, mi lehet az a hivatalos irat?
- Örökség! - mondta feleletképen önmagának, - csak örökség lehet!... Amerikából... Talán a Guszti öröksége? Meghalt és a fia, a magas; barna férfi fogja elhozni!
Guszti, az öreg Reinerné öccse, harminc évvel ezelőtt, fiatal korában szakadt el az otthontól, ment ki Amerikába. Egy-két levelet írt onnan, aztán többet semmit. Eltünt, elmerült a nagy emberforgatagban. Reinerné sokszor gondolt az öccsére. Ha úgy ujság jutott a kezébe és Amerikáról olvasott, akkor mindig az öccsére gondolt. Hogy egyszer csak visszajön, gazdagon beállít.
Akkor is az öccsét látta gondolatban életben, amikor ivott. Sőt ilyenkor a kocsmában is Gusztiról beszélt, de legtöbbet Sándornak, a fiának, a hegedűkészítőnek, annak hajtogatta: - «Meglátod, Guszti egyszer mint gazdag ember jön haza!»
- Örökség - ismételte a szót, miközben remegő ujja továbbmászkált a piszkos kártyalapokon. Elérzékenyült. - Ha az örökség Guszti megmaradt vagyona, akkor Guszti már nem él?! - gondolta sírásra hajló lélekkel. - Akkor Guszti már nem él...
A kártyát összecsapta. Még jobban meghajolt a pamlagon. Szinte sírt már. Szemére ráült a fájdalom. - Guszti, Guszti, - motyogta... Aztán a magas, barna férfira gondolt, Guszti fiára. - A Guszti fia, a Guszti fia! - csapott föl benne dúsan a szeretet. Ami eddig Gusztié volt, az most Guszti fiáé lett.
- A Guszti fia, a magas, barna férfi - terjengett benne a melegség. - És az örökség? A pénz? A vagyon?
Az öreg Reinerné lelke szétterült. Puhán, mint meleg, olvadt arany folyt szét. Új fények, új csillogások ragyogtak benne. Sok-sok ígéretek beváltásai rezegtek a csillogásban... Hogy milyen jó is ez a mai nap! Milyen jól kezdődik?!... Máma biztosan éri valamilyen szokatlan jó is, még a barna emberen, a Guszti fián kívül is!
Odalent az udvarban valaki ugyancsak verte a szőnyeget. Máskor Reinerné haragudott érte, de most úgy vette, mint zenét. Mert jó ez a máma! Sokat ígér!
Még rendbehozta a szobát, kinyitotta az ablakokat, aztán kivitte hajlott derekát a konyhába. Éhes volt, ma még nem evett, zsíroskenyeret kent magának. Apró darabokban ette a zsíroskenyeret, annak is csak a belét. A haját nem bírta enni. Egy-egy falatkán sokáig elrágódott, fogatlan ínye küzködött vele. Amikor az utolsó falatot is lenyelte, elővette borosüvegjét, előkotorta pénztárcáját, indult a kocsmába. Ráért, mert főzni csak estére kell, akkor ebédelnek Janka, Stefi és Kálmán, a gyerekei. S a vacsorának való már itthon van.
Hajlott háttal, derékkal, rossz lábbal ment az öreg Reinerné, a lépcsőn féloldalt bicegve császkált lefelé, jobbkezével csípőjét támasztotta, mintha ott lenne a baj és a csípője miatt nem tud gyorsabban haladni.
Végig csoszogta az udvart, közben támogatta csípőjét, lelépte a kapualatti hat lépcsőfokot s kifordult az utcára, a kocsma felé. Ahogy csak bírt, úgy sietett, mert szomjas volt. Kicsit elsózta a zsíroskenyeret s a só kaparta a torkát, meg ingerelte az örök ivási inger is.
Hétköznapdélelőtti képe volt a kocsmának. Három ember ült a söntésben. Pálinkát ittak. A hosszú, fényes pult mögött, a sörkimérő-szekrénynek támaszkodott a kocsmáros. Nagyot köszönt, amikor az öreg Reinerné benyitott. Nem kérdezte, hogy mit parancsol, már tudta, mit szokott vinni az öregasszony. Előzékenyen, mint jó és rendes vendéggel bánt Reinernével, mozgott a pulton belül, vette ki a hűtőből az extra üveget, amiből csak az állandó vendégek kapnak és töltötte tele a félliteres flaskát.
- Egy poharacskával is adjon! - mondta Reinerné s kicsit öregasszonyosan mosolygott. - Olyan szomjas vagyok, majd meghalok.
- Hüj, csak azt ne! - tréfálkozott tettetett ijedtséggel a kocsmáros. - Azt utoljára köll hagyni! Addig még sok ilyen jó bort köll meginni!
Az öregasszony ujjai átfogták a háromdecis poharacskát. A pohár szélét egy helyen megtörölte, ránevetett a kocsmárosra, rámutatta fogatlan száját, aztán áhítatosan ajkához emelte a poharat. Keze akkor is reszketett, amikor ivott, de arcának vonásai elváltoztak, kisímultak. Ivás után kezefejével megtörölte száját, megelégedetten bólintott s újra rámosolygott a kocsmárosra.
- Hát ez bizony jólesett! - mondta elismerőleg. - Jó bor ez!
Új vendég jött, egy rendőr óvatoskodott be a posztállásról. Már az ajtónál mondta:
- Fene kutya nedves idője! Rosszabb, mint a harmincfokos fagy. Előbb az ember lába ázik át, akármilyen vastag csizmát is hord, azután az egész teste... Még a lelkem is fázik!
- Ez majd jót tesz! - töltötte Bublik a rendőrnek kijáró stampedlit. Az ingyen pohárkát, ami kijár a posztosnak.
- Csak az ital, a pálinka, - mondogatta a kályha mellett ülő. - Az mindenre jó!
Reinerné szájához emelte a poharat...