Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 21. szám · / · BABITS MIHÁLY: VERSES NAPLÓ
Kisleányunk nem akar még lefeküdni, elaludni:
még nem játszott eleget ma, panaszkodik síró szájjal.
Igy sirunk talán ha majd a Halál akar ágyba dugni:
mikor már rég megbékéltünk a mindennapi halállal!
Te fáradtan jössz a kertből, palántáid látogattad,
mint egy kastély szent urnője völgyi falvak szegény népét;
tarkakendős pórleányok vettek körül, a virágok.
Jer, szép várurnőm, halkléptü tollas szerecsen szolgáink
leeresztették mögöttünk fölvonóhidját az éjnek.
Jer, kigyul királyi cellánk... kigyul a szerény olaj,
melynek lángja époly könnyen ful koromba mint az élet.
Nagy, esetlen cigány prücskök ugrálnak ajtónk körül.
Nemsokára itt is villany ég; a föltépett falakban
ideges drót várja már az áram lázát, mely a város
élő hálójába kapcsol. Fényben fognak uszni függő
kertjeink, s e hegy mely István király óta szomoru.
Fényt, óh mily rég szomjaz rá bús telepünk! Fényt és több fényt és
mindig több fényt! Ne maradjon egy homályos zug a földön!
Gyuljanak ki planétánknak utjai és rétjei!
Ragyogjon mint boldog gyarmat fekete puszták között
s mint egy fényes röpülőgép szelje át a vak eget!
Fényt, óh tiszta fényt! Ne kelljen pötty kezednek kormos lámpát
gyujtogatni többet! és ne ácsorogjunk, mint e prücskök,
búsan, félig nyilt ajtóknál, a fények küszöbjein!
Fényt és fényt! Már mint a Néró fáklyái, magunk is égnénk,
csakhogy fény legyen! Nincs lepke, szomjasabb, halálosabb,
mint mi e petróleummal világitott vak viskóban
e homályos hegy hullámán - mint ki egy szál deszkán úszna
a sötét tenger fölött mely minden percben összecsap!
Vigyázz, jól fogózzunk, édes, el ne ereszd vállamat!
Messze vad rakéta pattog s az ország bús utján járó
gépkocsik sugárseprője ablakunkon be-becsap.