Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 20. szám · / · FIGYELŐ · / · Képzőművészet

FARKAS ZOLTÁN: ARANY JÁNOS ÉS KÉPZŐMŰVÉSZETÜNK

Mint sok költő, kezdetben Arany sem volt tisztában igazi rendeltetésével. Némi rajzoló ügyességgel is rendelkezett, úgyhogy fiatalságában rövid ideig arra gondolt, hogy talán festő válhatnék belőle. Vagy szobrász. Mind jól ismerjük a Bolond Istók erre vonatkozó sorait:

Majd alabastrom sótartó-darabból
Egy rossz bicsakkal vés szoborfejet:
Ferenczy híre pislog néki abból,
S Vitéz fanyar mellképe ránevet.

Ez az ingadozás azonban csak jelentéktelen szerepet játszott és nem okozott életében olyan kisiklást, mint színészi kísérletei. Alapja nem valódi tehetség volt, hanem csupán az, hogy ébredező alkotásvágya egy ideig nem találta meg valódi útját.

De amidőn a költészet nyelvén már rengeteg dolgot ki tudott fejezni, képzőművészeti vágyai eltünnek és rajzoló hajlama legföljebb afféle irkafirkában nyilvánult meg, mint a Nagyidai cigányok írása közben papírra vetett, groteszken primitív rajzocskák. Ízléséről sem igen tudunk, nem ismerjük azt sem, hogy pesti évei alatt miféle viszonyba került akkortájt erős virágzásnak induló festészetünkkel, hogy milyen szemmel nézte és mennyire értékelte eredményeit. Effélékről sem az ő és tudtommal más kezétől sem maradt feljegyzés.

Arany költészete és korának magyar képzőművészete egymással közeli rokonságban állanak: részben ugyanabból a romantikus nemzeti lelkesedésből táplálkoznak. Rajonganak a magyarság dicső multjáért, büszkék történelmére és szeretettel közelednek nemzeti tulajdonságaink kiapadhatatlan forrásához a néphez, midőn életének jellegzetes jeleneteit anekdotaszerű beállításban megörökítik. De ezen az inkább tartalmi és hangulati meghatározottságon túl az ábrázolás módjában is erős rokonság van közöttük: halk, de állandó, majdnem patetikus emelkedettség, egy kissé idealizáló, enyhe realizmus és az a hajlandóság is, hogy számos alkotásukat emberi jelenetekből merítik.

Irodalom és képzőművészet között mindig erős kapcsolat áll fenn még az olyan korban is, melyben a képzőművészet minden irodalmiság ellen tiltakozik, de a forradalomra következő évtizedekben ilyesmi eszébe sem jutott művészeinknek, lévén ez az idő a történelmi és zsánerfestés kora, a képzőművészetnek éppen legirodalmibb korszaka, mely örült, ha az irodalomtól jó témát kaphatott, mert nemcsak formai szépségre törekedett, hanem nagy súlyt helyezett témái erkölcsi jelentőségére is és ezt az irodalomtól, költészettől kapta készen.

Kezdetben, sőt majdnem egész életében feltünően kevesen fordultak témáért Aranyhoz, akinek költészete lassabban tudott gyökeret verni mint Petőfié. Kiválóbb művészeink közül Lotz és Than készítettek illusztrációkat nehány balladájához és Székely Bertalan rajzolt hármas képet az Ágnes asszonyhoz. De ezek a művek csekély elterjedést és sikert értek el, az első igazán híressé vált, Aranytól kölcsönzött festménytéma a Tetemrehivás volt, Gyárfás Jenőnek sokat vitatott kompoziciója, mely a Nemzeti, majd később a Szépművészeti Múzeumban egyike lett a legismertebb magyar festményeknek. Ez a kép a nyolcvanas évek körül ébredező romantikus naturalizmusnak kissé színpadias eszközeivel és hangulatai között készült és ekképen meglehetősen távol esik Arany egyszerűbb elképzelésétől.

A legnagyobb képzőművészeti hatást, mint általában a legtöbb nagy író, Arany is halála után érte el, még pedig Zichy Mihály ballada-illusztrációiban, melyek híven jelenítik meg a millenium előtti heves történelmi fellángolás hangulatát és ezért széles körben váltak ismertté és keltettek nagy lelkesedést. Zichynek a kilencvenes években már kései és nem kevéssé kozmopolita romantikája lobogó lángra gyúlt a nemzet akkori lelkesedésén. Életének egyik leglelkesebb művét, bár nem a legjobbat alkotta meg ezekben a balladaillusztrációkban. Általában mást nyujtott bennük, mint Arany. Jóval izgatottabb, romantikusabb, deklamálóbb, szaggatottabb és bőbeszédűbb is. Abban, hogy szintelen és élesen határozott, megegyezik Arannyal, akinek látásmódja sohasem volt a mai értelemben festőien színes, hanem csak fehér-feketén grafikus és nem irányult pillanatnyi változásokra, hanem állandósult emlékekre. De Arany kevesebb és súlyosabb motivumra épített és még külföldi témán is magyarabb, mint Zichy a magyarokon, aki ebben rokon egész történelmi festészetünkkel, mely legbensőbb lényegében alig volt magyaros. Zichy külömben is külsőségesebb Aranynál, kevésbé magvas és bensőséges, inkább a kilencvenes évek szétfolyó történelmiségéhez, mint Arany mélyebb tüzű lelkiségéhez közelít.

A millenium után egy ideig majdnem teljesen megszűnt Arany képzőművészeti hatása. A magyar naturalisták és impresszionisták kora ez: irtózás minden irodalmi ízű témától. Tájképfestés, csendélet, elfutó pillanatok ábrázolása, éles konturok helyett pleinair, atmoszférába olvadás, színfoltok. Erős ellentétek helyett valeurök, csupa olyan hajlandóság, ami nincsen meg Arany látási és ábrázolási módjában, sőt távol áll puritán, szívós erejétől.

S ha később ismét hathatott, legújabban húmorával hatott. A Nagyidai cigányokhoz - Fáy Dezső készítette kiváló illusztrációkra gondolok most. Ezek a fametszetek kissé merev stilizáltságukkal jól símulnak Arany fából faragott humorához és koboldszerűen huncutkodó démoniságukkal azt az Aranyt idézik elénk, aki elől munkássága túlnyomó részével sajnos, éppen maga Arany menekült.

Amilyen megíratlan eddig Arany képzőművészeti hatásának részletes története, éppen olyan elhanyagolt ikonografiája. Része van ebben a mulasztásban annak is, hogy méltó képmása alig maradt reánk. Izsó Miklóstól készített szép mellszobra az egyetlen, mely némiképen éreztetni tudja, hogy nagy lélekkel állunk szemben, de már Barabás, a legnagyobb magyarok derűs kortársa, Aranyról is olyan semmitmondó képmásokat rajzolt, mint többi nagy emberünk örökre elveszett arcáról. Ebbe a kategóriába tartozik Horovicz ismert képe is. Strobl Alajos ismert, múzeumkerti Arany-szobra pedig részben festőieskedő, részben kispolgáriasan érzelgős és neobarokos deklamációjával vajmi keveset ad Arany bensőséges nagyságából. Egyedül Beck Fülöp szép plakettje volt legújabban az a képzőművészeti alkotás, mely Arany lelkiségét valamennyire meg tudta közelíteni.