Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 20. szám · / · GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (2)
Grünfeldné széles konyhájában három szomszédasszony ült: Csótisné, a nyomdász felesége, akivel Grünfeldné azért tartja a barátságot, mert szombatonként tüzet gyujt; özvegy Schmidtné, a baloldali szomszédja, aki csak ritkán jár be hozzá, mert rendszerint el van foglalva házimunkával, amit a hivatali órák után kell neki elvégezni. Néha még éjjel is világos van nála; olyankor főz másnapra, a fiának, aki gimnáziumba jár; vagy mos; esetleg a szobát takarítja. Ritkán látott vendég itt s ha néha be is jön, csupán azért, hogy egy kissé nevessen, mert Grünfeldné mondásainak lehet nevetni. A harmadik szomszédasszony özvegy Friedné, a kofa; ő már többet tartózkodik Grünfeldnénél, az egyhitük is összehozza őket és az ő számára minden pillanatban nyitva áll az ajtó.
A négy asszony szerteszét ült a konyhában, széken, sámlin, ki hol talált helyet. A tűzhelyben vígan pattogott a tűz, kellemes meleg terjengett a konyhában és folyt a szó a Katalin-estéről. Grünfeldné vitte a hangot, élesen és kemény szavakat mondott Brukiékről, ahogy hívta őket, valamiféle titkolt harag hajtotta ki belőle a szavakat. Néha tréfált, de metszőn gúnyolódott is, olyankor nevettek, maga Grünfeldné is nevetett, takartan, visszafojtottan, ahogy ő szokott. Éppen egy nevetés halt el, amikor Stollné benyitott. Grünfeldné, hogy megtartsa a vidám hangulatot, ráfordította a szót Stollnéra, céltáblának, belevonta, hogy rajta is nevessenek.
- Mondja Stollné nagysád, magát nem hívták meg? - kérdezte komolykodva, de a komolyság mögött nevető gúnnyal. - Én szentül meg voltam győződve, hogy maga is ott van a Brukiéknál. Bentjártam náluk, elkérni holnapra a mosókonyhát, mintha magát is láttam volna a belső szobában? Épp akkor nyílott az ajtó... No, nézze már, még tévedtem!
- Igen, mi már azt hittük, hogy maga is táncol, énekel vagy zongorázik! - erősítette Friedné.
- Ugyan, zongorázni?! - nézett szét Grünfeldné. - A teknő oldalán, velem együtt, úgye, Stollné nagysád?
Felnevettek. Stollné is velük nevetett, de sietett visszavágni:
- Én? Hogy kerülök én Brucknerékhoz? Én, aki örök ellensége vagyok, mert mindig megmondom neki az igazat!... Nem, kedves Grünfeldné naccsád, maga tévedett... Én nem is vártam, hogy meghívjanak!... De maga, kedves Grünfeldné naccsád, hogy nincs közöttük? Mi az? Hiszen maguk egymást bujják!
Grünfeldné széthúzta száját és nevetett. Azon nevetett, hogy Stollnét eltalálta, mert délután látta, amikor a csokrot vitte haza. Már akkor akarta kérdezni, de Stollné úgy előre sietett, hogy nem érte el szóval.
- Úgy volt, hogy megyek, de aztán eszembe jutott, ott csak gajnak van helye. És nem főznek kósert. Meg aztán nem volt pénzem virágra! Így hát lemondtam, a maga javára. Még ki is kötöttem, hogy magát okvetlenül hívják meg, mert máskülönben nem mondok le. Aztán gondoltam, hogy maga könnyebben vehet egy csokrot, mint én!
Ezen megint nevettek, hosszan és nagyot. Stollné gyanakodva tekintett Grünfeldnéra, hogy talán tud valamit a virágról. Talán látta őt. Könnyedén, mintha csak most jutott volna eszébe és jelentéktelen valami lenne, mondta:
- Az én leányom is kapott virágot! A vőlegénye vette. És velem vetette meg a délután!
Grünfeld jött ki a szobából, orrán pápaszem ült, fején kerek fekete klotsapka, nyakában zöld kötény lógott. A nevetésekre jött ki, otthagyta a vásárra készülő papucsokat, melyeket készít és maga elad. Mellékfoglalkozása a papucskészítés, a nyugalmas időben, a nyugdíj mellett elpepecsel, elutazgat; nem keres rajta többet, mint amennyit megiszik, elpipázik.
- Na, te szent zsidó, maradj csak bent, mert mink trefliről beszélünk! - viccelt urával Grünfeldné.
- Ennek már megint elment az esze - mutatott az újabb nevetőröhejben feleségére Grünfeld és az ajtófélfának támaszkodott. - Te csúnya, öreg zsidóasszony, mikor leszől már egyszer komoly?
- Adjátok ki a dohányomat, pipámat!
Stollnét már a kíváncsiság furkálta, hogy megtudja, kik vannak a házmesterék estéjén és Grünfeldnéhez fordult:
- Ugyan már, kedves Grünfeldné naccsád, kik vannak odaát? - bökött Brucknerék lakása felé.
Grünfeldné először a férjére támadt:
- Itt nem fogsz rágyujtani. Eredj ki füstölni, ha akarsz! Te kazán!
Grünfeld megkapta a pipát, dohányt, odalépett feleségéhez, megcirógatta az arcát:
- Mamus, mamus, ne legyél már olyan szigorú!
Friedné a könyökével meglökte Schmidtnét, a szemével csippentett.
- A vén kecske, - súgta félhangosan, - még neki is kell a só!
Grünfeldné meghallotta a súgást, mosolygott egyet és ráfelelt:
- Szeret nyalogatni!
A nevetés felvillant. Schmidtné tiszta szívből nevetett, szeme sarkából most hiányzott a komolykodó, borúsféle árnyalat.
- Nagyon jó! - kacagott Csótisné.
Grünfeld dühös pillantást küldött feleségére, mire Grünfeldné engedékenyen felelt:
- No jó, gyujtsál rá; de egy pipánál többet nem szívhatsz el!... Különben úgyis kiszellőztetek lefekvés előtt! - Ezt azért tette hozzá, mert ő a konyhában alszik, az összecsukható vaságyon.
Grünfeld rágyujtott a lelapult csöndben. Brucknerék vigadása most tisztán hallatszott; ez Grünfeldnének eszébe juttatta Stollné kérdését. Elmondta, hogy kiket látott bent, amikor a mosókonyhát elkérte.
- Most mondja, még a Szunyog is a feleségével és az egyik gyerekkel! Azok, akiknek a szájukba nagyon befolyik a víz. Mulatni mennek és biztosan virágot is vittek; ilyesmire költik a pénzt, amikor nyomorognak! Majd meglátják, holnap a Szunyogné megint jön az ajtóra, hogy így meg úgy, aggyunk neki ezt vagy azt, mert neki nincs; «Igazán nincs!» - ismételte el Stollné, ahogy Szunyogné szokta mondani.
Így elbeszélgettek, mikor Lujza nyitott be.
Köszönt, aztán az anyjához fordult: - Anya, tessék már hazajönni!
- Na, lássák, egy percnyi nyugtom nincs! - sóhajtotta Stollné. - Mindig a nyakamon vannak mint rendőr a rablónak!... Egy pillanatnyi nyugtom nincs tőlük... Édes lányom, te is megcsinálhatod ám az ágyakat! Az aranygyűrű nem esik le az ujjadról! - mondta és tovább támasztotta a falat az ajtó közelében.
- Hát csönd lesz már egyszer?! - kiáltott az udvarban egy éles férfihang. - Tízóra már elmult!
Takács, a lakatos kiáltott le a harmadik emeletről. Megismerték a hangjáról. Most mindnyájan odasiettek az ajtóhoz, kissé kinyitották, hogy jobban halljanak. A Grünfeld-gyerekek is kijöttek a szobából, az ajtóhoz csoportosultak.
- Micsoda dolog, hogy éjjel, tízóra után is danáznak, ordítoznak, nem hagyják az embert aludni, pihenni! És pont a házmesterék csinálják... Csönd legyen ott lent! - kiáltotta, hogy csak úgy harsogott a ház.
Az udvar, az emeletek benépesültek, a folyosókon álmukból fölriasztott emberek bámultak le az udvar sötét mélyébe.
- Igaza van! - mondta harciasan Stollné. - Emlékeznek rá a mult évi János-napra? Pedig akkor nem is volt hétköznap, ünnep volt. Hogy rámzörgött a házmesterné?!... Nahhát, még rendőrrel is fenyegetődzött. Azt mondta, tízóra után nincs helye a lármának, éneklésnek!
- De azért nem volna szabad így kiabálni! Hiszen ettől a zajtól lehet aludni?! - simította az egyenetlenség ráncát Schmidtné. - A házmesternek akkor nem volt igaza, de nincs igaza Takácsnak sem. Hadd vigadjanak, ebben a szomorú világban!
- Brucknerék nem hallják! - mondta Friedné a lakatos újabb kiáltására. - Valakinek be kellene kocogtatni hozzájuk!
- Nem jó a házmesterrel kikezdeni - félősködött Csótisné.
- Ugyan, - legyintett Grünfeldné. - Stollné nagysád, maga közelebb esik, zörgesse meg az ablakukat. Ha kijönnek, a Takács majd felel nekik! - biztatta a borbélynét.
- Anya, maradjon, ne avatkozzon bele! - intette Stollnét Lujza. - Hagyja, a Takács majd elintézi! Majd csak kijönnek egyszer a nagy kiabálásra!
Az udvarra, folyosókra kitódult lakóktól újabb és újabb hangok harsogtak Brucknerék lakása felé, de azok nem tudtak semmiről semmit, tovább vigadtak, ittak. Lassanként az első udvar lakói is átszivárogtak a második udvarba, egyik-másik hozzásimult Takács és az újabbak kiabálásához; szinte viharzott az egész, hatalmas ház.
Stollné tűzbejött. Hogy őt nem hívták meg, a virágra is ráfizetett, a tavalyi János-nap is fölbukott benne; ment és bezörgetett az ablakon. Lujza idegesen csörtetett mellette, veszekedett az anyjával, hogy mért ártja magát olyan dologba, amihez semmi köze.
Stollné még be is szólt:
- Csönd legyen, tíz óra már elmult!
- Úgy van, úgy van, aludni akarunk! - kiáltozták az emeletekről többen. - Ez nem mulatóhely, menjenek a kocsmába!
Stollné sietve visszasompolygott Grünfeldékhez, beleolvadt a kis társaságba, takarta magát, mintha nem is ő zörgette volna meg a házmesterék ablakát.
- Na, maga Stollné naccsád jól megcsinálta! - nevetett Csótisné, kis kárörömmel, amikor a házmester és a házmesterné megjelentek az átjáróban.
Brucknerék az átjáró végén megálltak. A házmesterné onnan kiabálta bele az udvarba:
- Mit akarnak, mi baj van?
- Hogy csönd legyen már egyszer! - kiáltotta Takács.
- Igen, igen, csönd legyen, hallgassanak el! - kiáltották többen.
- Mert ha nem, akkor megyünk rendőrért! - dobta bele Stollné megbújva a társaság mögött.
- Hát ettől nem tudnak aludni? - csapta össze a kezeit Brucknerné. - Nem is tudtam, hogy ilyen kényes fülük van... Persze, ha a házmesterék valamit csinálnak, az már baj, nagy baj!... Na ugyan, ettől bizony lehet aludni, csak jöjjön álom a szemükre!... Méghogy ilyet? Hiszen ki se hallik!... Aztán rendőrért mennek?... Jóvan, Stollné, jóvan! Majd lesz rá gondom, hogy maga rendőrért mehessen... Gyere, menjünk! - sivította Brucknerné, nem hallgatva az újra támadt felzúdulást, vitte férjét vissza a lakásba. Úgy vezette kézenfogva, mint anya a gyerekét. - Így elrontani az estét! - sopánkodott amint ment a folyosóban.
- Hallották, fenyegetett! - kiáltotta Stollné, amikor látta, hogy Brucknerék eltüntek. - Engem fenyegetett! Engem!... Mindnyájan hallották, az egész ház, nem lehet letagadni!
Grünfeldné csöndesen odaszólt Stollnénak:
- Én ha a maga helyébe volnék, följelenteném! Ez nyilt fenyegetés, ezt bünteti a törvény!
- Á, mit feljelenteni? - mondta Friedné. - Az nagyon hosszadalmas és sokat köll járkálni. Én leszedném a kontyát! Le én annak a...
- Anya, az Istenért győjjön már, győjjön! - húzta Lujza Stollnét. Kapaszkodott a karjába, hózta, cipelte magával, ahogy erejéből tellett, nehogy még valami bolondot tegyen a biztatásokra.
De Stollné kiabált, szitkozódott, egyre lovalta magát a méregbe; s vitte bele Grünfeldné és Friedné sugdosása is. Bruckneréknál már csönd volt, némák voltak a világos ablakok, mintha soha nem is hangoskodtak volna. Schmidtné és Csótisné elköszöntek, bebújtak lakásukba; úgy tüntek el, mint a kámfor.
Lujza cibálta az anyját, tenyerével betapasztotta anyja száját, csitítgatta, vonszolta magával lakásuk felé.
Stollné már szinte magánkívül volt a dühtől, szidta most már lányát is, öklével Brucknerék lakását fenyegette, hogy betöri az ablakokat. És Lujzát lökdöste el magától, lehordta mindennek, azt mondta neki «candra», «ringyó»! S hogy őt ne féltsék, mindig megállta a helyét, most sem ijed meg, akárhogyan fenyegetődzik is a házmesterné, az a «ravasz-dög»!
Grünfeldné és Friedné nevettek, kuncogott Grünfeld is, pipáját markolászta és úgy hajolgatott a konyhaajtóban.
Grünfeldné végre megúnta és lassan becsukta az ajtót. De előbb még kiszólt Stollnénak:
- Menjen csak, a lánya parancsolja, menjen csak lefeküdni!
Ezzel csak élesztette a tüzet. Stollné ráhúzott lányára, a fejére ütött, mire Lujza elengedte anyja karját. Berohant a lakásba segítséget hozni.
- Na mi az? - harsogott le Takács. - Most egy másik előadás? Csönd legyen, a kutya istenit, mert mindjárt lemegyek ám!
Stollné az új ellenség felé rázta öklét, Takácsnak kiabált most vissza. Cserélődtek a szavak, az átkozódások, zengett a ház, a lakók nevettek, Grünfeldék is, az ajtó mögött.
Egyszer csak Jani jött Lujzával az anyjáért. Papucsban volt s hálóruhában; kómikusan fehéredett a sötét udvarban. Jókor jöttek, mert Takács a lépcső felé indult, hogy beváltsa fenyegetését, befogja Stollné száját.
- Méghogy engem megüt? Engem az a nyomoronc? - kiáltotta Stollné, amikor Jani karjában kapálódzott.
Azután becsukódott mögöttük az ajtó.
Az emeleten Takács még elmondott egy körmondatot, melyben sűrűn táncoltak a különböző jelzők az eltávozott Stollnéra, de azután ő is eltünt lakásának ajtaja mögött.
Hirtelen csönd lett. Egy szó sem hallatszott.
Valaki a nagy csöndességbe beleszólt:
- Nahát, ez volt egy cirkusz!
Utána az éjszakai csöndesség ráborult a házra, átölelte, betakarta, mint mindent eltakaró jótékony lepel.