Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 20. szám
Megindító, ahogy a hálás utókorok halhatatlanaikat párosítják az öröklét felé vezető utakon. A legsoványabb ürügy is elegendő, a leghalványabb hasonlóság elszakíthatatlan kötelék lesz, a különbség pedig egyenesen kiegészít, mint a házasságban a nő a férfit. Kortársakkal persze kínálkozó ez a gyermeki párosítgatás, bár a boldog egymásnakrendeltek nem egyszer századok távolságából is bevárják egymást. Ritkán fordul elő, hogy egyik elhagyja a másikát, mint legutóbb Verlaine, aki Baudelaire mellől most Villonhoz van pártolóban. Legtöbbször híven állják a véletlen viszonyt egy örökléten át, századok szerint össze-összezördülve és megint kibékülve. Kar karban, mint Goethe és Schiller, vagy pár lépésnyi távolságból felelgetve, vitázva, mint Kossuth és Széchenyi, vagy átkozódva, mint Tisza és Károlyi. Valamennyi ilyen természetű viszony között Arany és Petőfi barátsága a legmélyebb, legmeghatóbb; őket az ártatlan képzelet előtt valóban maga a végzet is egymásnak teremtette; korai elszakadásuk nemcsak Petőfi földi életében volt tragédia, Arany sem heveri ki a csapást halála napjáig.
Úgy kezdődött és úgy végződött, ahogy a nagy szerelmek és szenvedélyek kezdődnek. Az egykorú pletyka szerint Petőfi fölszisszent, mikor a Toldi sikerét hallotta. Elolvasta a művet, mely méltán lefegyverezhette, hisz ami abban erő, szépség és új volt, az belőle volt, Petőfiből, bár valószínű, hogy ezt ő nem érezte, mint ahogy a maga testét nem érzi az ember. Elbódult saját erejének hatalmasságától, az ügy diadalától, ha ezúttal nem is ő kapta a pálmát. Hány éves ez az ember? kérdezte. Harminc - mondták. - Akkor nem félek, - felelte. - Hat év volt köztük a különbség. Mit alkot, mit hoz ő be hat év alatt!
De Arany érezhette, tudta, hogy mi van Toldiban János Vitézből, mi van az ő egész költészetében Petőfiből, már az Elveszett Alkotmányban is a Helység Kalapácsából. Érezhette, hogy kettőjük közül Petőfi a királyi elsőszülött, aki az atyai örökség minden kincsét-fényét magának követelheti. És Petőfi lelkesen, rajongó szeretettel megosztotta az elveszett testvérrel a trónt.
Nem tudom megindultság nélkül olvasni kettejük levelezését. Gyermeki vigalom, az egymásra találtság boldogsága, végeszakadatlan testvéri ölelkezés heve csap ki még ma is ezekből a lapokból. Petőfi, aki végre talált valakit a népből, a szertelen, ártatlan Petőfi, aki végre ráonthatja valakire jókedvét, elégedettségét, gyermek lehet, szíve szerint bizalmas és csintalan, jó lehet és handabandázhat; és mellette, nem mondhatok mást rá, a bájos Arany, amint utána döcög a jókedvben, az istenülésben, sőt a jakobinusságban: a legszebb, legkívánatosabb ifjúsági regény ez, amit csak képzelni lehet! Petőfi meggondolatlan, hogy szinte mintha már kicsit tudatosan csinálná, ő a költő, amilyennek a költőnek lenni kell, a példakép, aki Arany előtt eddig is lebegett. Őt kell követni, mert az ő útja a
Ez az érzés, ez a nyugtalanító gyanu különben mintha egész életén végig kísérte volna. Mintha minden nagy alkotása egy-egy kitörés lenne ebből az irányból, amibe természete ellen került. Soha nem tagadta meg Petőfit, sőt a forradalmat sem; ha szóval, sőt elmélettel nyilatkoznia kellett, mindenestül vállalta barátját, sőt nemesen annak eszméit is, bár verseiből egész más jellemű embert ismerünk meg. Ez az ember a legnagyobb titok. Nagy dolgokat alkotott, nemzetének legnagyobb költői műveit, csak éppen a maga nagy művét nem alkotta meg; nem leplezte le magát. Ő, aki fajának tökéletes csoportozatjait faragta ki, saját lelkéről csak egy-két skiccet hagyott búcsúzóul, de ezeket is akart öngúnyoló ötletekkel torzítva. Örök bizalmatlanságban élt, örök gyászban.
*
Mondják zsugori volt, vagyont gyüjtött. Dolgozott benne az ősi vér, a lángelmében ott maradt a paraszti törekedés és szívósság. Ez tetszik nekem. Egész osztályából ő volt az egyetlen, aki abban a tejjel-mézzel, magas búzaárfolyamokkal és előkelő alkuvásokkal folyó korszakban fölemelkedett. És még hozzá az irodalom révén. Minden csodálatom az övé. A bohémság úri dolog, vagy úri magatartás utánzása. Igaza volt, hogy megvetette.
*
Jobban fáj a nemessége, illetve az a csendes idomulás, ahogy gyanus nemességét emlegette, hagyta, hogy rátukmálják a nemes-származást. Úgy látszik, ez is szükséges volt, hogy egészen befogadják. Ebben az országban még a paraszt, a nép képviselőjének is nemesnek kell lennie. Különben tudjuk, hogy még Petőfiről is kisütötték, hogy nemes volt.
*
Évtizedeken át a nemzet élő nagysága volt, ünnepelt költőfejedelem; soha költőnek olyan visszhangja, minden irányban olyan becsülete nem volt, mint neki és még sem tartozott korához; idegenebb volt benne, abban az egész, gyanus-gyors virágzásba szédült Magyarországban, mintha Párisban élt volna, idegenebb volt benne, mint Vajda János. Gyötrődött, kínozta magát, a kitüntetések több szenvedést okoztak neki mint örömet. Mi hiányzott belőle? Nem ereszti el magát; műveit szinte beteges gonddal csiszolja, tökéletesíti, fölfegyverzi a művészet és a hatás összes eszközével, rávonja a hazafias és vallásos szólamok aranyfüstjét is: külsőleg megtámadhatatlanok. De ha elereszti magát, ha utat enged a költőnek, annak a költőnek, kinek jellemvonásait Petőfivel egyetemben meghatározták, a nép lelkiismeretének: az aranypántú forma, a ragyogó külső keserű élmények s még keserűbb vélemények ütőfegyverévé válik. E szerencsés találkozás legragyogóbb példája, Arany legleleplezőbb, legkitünőbb alkotása a Nagyidai Cigányok. Az öldöklő vád már előbb is ki-kilobbant belőle s a hangulatot tekintve kétségtelen, hogy a Nagyidai Cigányok mondanivalójának első alakja Petőfi brilliáns töredéke, a Táblabíró urak hatása alatt indult Furkó Tamás. Ha ebben a formában írja meg, bizonyos, hogy megfojtják, gyorsabban, mint Kuthyt. Kapott így is eleget, megtanulhatta egy életre, mit szabad és mit nem. A Nagyidai Cigányok a forradalom ellen lődöz? Nem, csak a forradalmi Magyarország, a mindenkori Magyarország vezetői ellen, akik ügyefogyottsága ép a nagy pillanatokban világlik ki legjobban. Ezt még Petőfitől tanulta, akiről tudjuk, mennyire utálta még Kossuthot is, egész udvarával egyetemben.
De ezt a bátorságot, hadakozni jobbra-balra s még azok közt is, akik látszólag legközelebb állnak hozzá, csak egy Petőfi tudhatta végigcsinálni. A lángoló, ártatlan Petőfi, akinek tapintható valóság volt a kor minden szólama és szép ideál a nép, a valóság. Petőfi lehetett lobogó hazafi, mert nem tapasztalta, mi is valójában a haza, mi az örök különbség nemzet és nép között, forradalom ide vagy oda. Petőfi minden ábrándja egy szép mennyországba torkolt, a plátói népbe. Arany maga volt a nép.
Ebben, ebben az együgyü fordulatban látom a kettőjük közti különbséget s egyben Arany tragédiáját. Ép Arany jegyezte föl Petőfi édesanyjáról, a kedves kis Hrúz Máriáról, akire nem lehet meghatottság nélkül gondolni, hogy rosszul tudott magyarul. A soviniszta hazafiság még annak a gondolatnak fölvetésétől is rettegett, hogy vajjon Petőfi anyanyelve a magyar volt-e. Nekem sok mindent megmagyarázna ez, illetve már ez a körülmény is, a könnyezni való kis cselédlány, Hrúz Mária rossz kiejtése is sokat megmagyaráz Petőfi szünetlen megismétlődő vallomásaiból, dícséreteiből és türelmetlen túlzásaiból, amikkel a magyarságot, a magyar hazát illette. A rajongásból, ahogy a magyarságba akar olvadni és fel is oldódik benne, örök dicsőségünkre és szerencsénkre. Ahogy az már lenni szokott: magyarabb lesz a magyarnál, ami természetes is, friss élmény ez neki, friss szerzemény, halál arra, aki ezt a szent dolgot nem becsüli vagy elárulja. Pokolba tehát már ezért is az idegen arisztokráciával, a jött-ment Habsburgokkal és egekbe a néppel. A néppel, akihez a mészáros Petrovitz fia szintén kívülről közeledett, de amellyel szintén ép ezért annál mélyebben, annál hevesebben azonosult. Aranynak sem az egyik, sem a másik nem volt élmény. Ő magyar volt, nép volt, nem dicsőült ebben, az volt a köznapi ruhája. Nem eszményesítette, nem vállalta tündöklő képviseletét, csak úgy viselkedett, mint a nép. Óvatos volt, megfélemlíthető, takarékos, úrtisztelő, de úr-utáló is szíve mélyén, kéjjel odavágó, ha erre jó alkalom adódott, különben alázatos, noha rátarti is. Megannyi ellentét, a magyar és minden nemzetiségű elnyomott paraszt jellemvonásai, amelyek az új környezetben, fent abban az idegesítő fényben, amelyet az irodalmi dicsőség jelent, még erősebben rángatták, gyötörték a költőt, aki ráadásul még műveltebb, képzettebb és finomabb is volt, mint az egész ország valamennyi ura együttvéve.
Akik közül jött s akiknek énekelhetett volna, azok a népek, a nép, a parasztság nem létezett, hisz még ma sem létezik, irodalmi szempontból. Az a nemzeti ellenállás, amelynek a kiegyezés előtt és az újjáéledt nemzet, amelynek a kiegyezés után költő kellett, mindent tudott, csak azt nem, hogy földmívelő is van a világon ezer holdon alul. Mit tehetett ezek között a költő, aki már maga is felülemelkedett osztályán s akit, ismétlem, műveltsége és széles látköre más problémákkal, más lelki élményekkel is megismerhetett, mint a romantikus betyár és a delelő gulya. Tán maga sem tudta, nagyon valószínű, hogy maga sem vette észre, hogyan kezd alkalmazkodni. Anélkül, hogy valami megnevezhetőt elárult, vagy elfojtott volna, úrrá lesz lelkén a tépelődés, az az örökös nyugtalanság, mely alól csak nagy ritkán szabadult meg. Mintha valami fonál esett volna ki kezéből. Petőfi állandó jelenléte, nemes rajongása tán megóvja attól a nyomástól, amit a magyar paraszt-származás jelent, de Petőfi meghalt, nem hagyva hátra mást, mint a súlyos örökséget, melyet csak ő tudott volna beváltani.
A nagy irány elveszett, de megmaradt a munka. Amit nagy eszmei vonalban nem tudott megvalósítani, azt megvalósította részletekben. Elfordult a jövőtől, elfordult a neki megfelelő multtól is - hol volt az idő, mikor Dózsára gondolt, mikor a Szegény Jobbágyot írta! - de megmaradt a jelen és az anyag, amiből szíve szerint építhetett. A magyar nyelv, a magyar népi világ anyaga, melyet úgy meg tudott gyúrni, úgy felrakott, hogy alkotásai gerendázat nélkül is örökké állnak!
Pályája hatások sorozata. Kezdve a balladákon, a shakespearei Ágneseken, Kund Abigélokon, Lászlókon és a többieken, akik oly egyforma kaptafa szerint bolondulnak meg és veszik el ezáltal büntetésüket egész a hun trilógia nibelungi tervezetéig. De ezek az idegenből jött figurák milyen ősi magyarsággal beszélnek s bonyolult lelkük vergődéseit milyen tündöklőre csiszolt magyar szavak boncolják! Micsoda kürttel, magyar sípokkal, tárogatókkal búg Toldi élete! Milyen népi pörlekedéssel, magyar paraszti testvér-acsarkodással folyik Attila és Buda versengése, milyen szagos, színes magyar tájakon és ebédeken! Az elfojtott lírai hév, mi minden megtartóztatások heve, zsilipje ömlik bele, duzzaszt csattanásig, egy-egy hasonlatot, egy futó jelenetet! Epikája személytelen? Anélkül, hogy magáról egy szót szólna, egyszerre csak belép nem is annyira a cselekménybe, mint a jellemekbe és a tájba, fölhevül, átadja magát, mint eposzban még előtte senki és a tökéletesnél is gondosabb, finomabb sorok aranybilincseit rázva kiáltozza, amit valóban személytelen lírájában megközelíteni sem mer, egy modern lélek minden kavargását, gyötrelmét, kishitűségét és gyorsan forduló lelkesedését. Magára veszi, elismerhetjük, mit tesz az nála? - egy-egy idegen költő vagy költészet köntösét, bemegy a fényes rácsok mögé, melyeket kora eléberak, visszahúzódik a magyar multba, mely amennyire korlátoz, annyira véd is a környezettől és ott dalolni kezd, mint a megvakított madár, részegülten, önnönmagának és betölti a magányt. Ha ez nem sikerül, ha megakad a hosszú légvételű dal, gyötrődő, kétségbeeső fogoly és nemcsak költői, de emberi mivoltában is.
*
De vajjon nem szentségtörés és főleg nem kecsegtető, kényelmes
Nem szerettem Aranyt. Nekem a költő Petőfi volt, nemcsak életével és politikai eszméivel, de költeményei frissességével, keresetlenségével, elsősorban a fiatalos bájjal. Aranyban is azt szerettem, s ebben tán nem voltam egyedül, ami benne Petőfi volt. Rajongva olvastam az első Toldit. Lelkesülve lapoztam tovább a kövér kis kötetben, mely a három részt egybefoglalta. Háromszor értem el és háromszor fulladtam el a második rész vége-hosszatlan címer-festegetésénél. Mirevaló volt ez? Kinek kellett ez? Nem tetszett az sem, hogy sehol sem találtam többé a vidék, a kisemmizettek, a parasztság megdicsőülését, ami az első részben megejtette szívem. Mért hagyta ezt el, mit forog, mit lelkesül annyit a nemesek, a királyok közt, ahol az egyetlen póri származék, az aranyos Bencze csak arra jó, hogy nevessenek rajta? A magyar mult? Ez nem a mi magyar multunk, nem a népé, akit Petőfi nemzetté tett. Nem tetszettek a balladák sem. Mintha egyenesen az iskoláskönyveknek írták volna. Az Ének a csodaszarvasról, az igen. Aztán újból elolvastam a Bolond Istókot.
Szeretem én langy május reggelen
A permet-essőt, mely gyéren aláhull,
Csillámfonalként a dörgéstelen
Napszürte felhők tiszta fátyolábul,
Midőn a tájnak élénk zöldje lenn,
A szőke fényü légből visszahárul
És sárgazölddé lesznek a sugárok,
Melyekből a kelő nap átszivárog.
Szeretem a hölgy szép szemét, midőn
Egyszerre könnyet hullat és mosolyg,
S a még le nem simult bánatredőn
Félénk örömnek kétes lángja bolyg...
A lemásolás után háromszor, négyszer is elolvasom ezt a kis részletet. Ez a tökéletes kis darab, ez a mű, mely előtt nem kell találgatni, tapintani lehet, újra és újra megszemlélni gyönyörködve, ízlelni lehet ezt és szagolni. Ez Arany vallomása. Próbáljam elemezni, hogy mi van ebben a másfél szakaszban, milyen életfelfogás, milyen emberi szemlélet és költői szemlélet nem is ép azáltal, hogy mit vesz észre, mint azzal, hogyan rendezi magához, az árnyalatok legfinomabb titkait mikép fogadja be, teszi sajátjává, meleg csöngésű hangján át? A ritmusban, a gondolat lágy kanyargásában, a szavak halk zengésében egy lélek él itt, szinte látni fájdalmas-megbocsátó mosolygását. Műveinek igazi kulcsa az ilyen részletekben van.
Ez a lélek rezeg Piroska hangjában, az Ünneprontók harangszavában, a szélkavarta nádasban, a férfi Toldi dadogásában, Keveháza oly magasan kezdett s egyre emelkedő harci énekében, s már-már vigasztalódva a Mindvégigben:
A lantot, a lantot
Szoritsd kebeledhez
Ujjad valamig azt
Pengetheti: vigaszt
Ez a költő a magánhangzók csendítésével, a mondatrészek himbálásával s a képek biztos és mégis oly lágy vonalú eleven rajzaival fejezte ki költői jellemét. Mint minden igazi költő.
Ma kezdem igazán érteni. Ötven éve halott. Költészetét körülfogta, sok helyütt belepte a kor, amelyben élt, melyben még mi is élünk, de a csúcsok egyre jobban ragyognak és emelkednek a maguk színével Petőfi magasságainak láncolata mellett, szép határaiul a kis területnek, mely a magyar szellem világa. Csodáljuk, hogy ekkorára emelkedhetett, noha a népből támadt. Fő jellemvonása nem az, hogy népies. A maga területén, a maga világában átéli azt, amibe nyugati kortársai akkor, vagy csak később kóstoltak bele: a szellem magányát. Petőfi ebből az ürességből előre a világszabadság, a nagy testvériesülés irányában akart menekülni. Ő, mikor egyedül maradt, bevette magát abba a meleg sűrűbe, ahonnan származott.