Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 19. szám · / · FIGYELŐ

Színház

Schöpflin Aladár: BEMUTATÓK

Csók a tükör előtt, Fodor László új darabja, a Magyar Színház első ujdonsága a szerző első komoly drámája. Meg kell mindjárt mondanunk, ez a darab kettőt kompromittál: magát a szerzőt és a psychoanalitikusokat. Ismétlem, nem a psychoanalizist, hanem a psychoanalitikusokat. Ezzel azt akarom mondani, hogy a psychoanalitikusok tudományukat propagáló túlbuzgóságukban már gondolkodó embereket elriasztóan felhigítják a psychoanalizist s ezt a higítást aztán Fodor László úgy tovább higítja, hogy émelyedik tőle, aki iszik belőle.

Nagyon tévedett Fodor, mikor azt hitte, hogy drámát is lehet írni akkora mélységű életfilozófiával, mint egy bohózatot. A drámával, amely nem nevetésre akar csiklandozni, hanem komoly élethelyzetek komoly tárgyalásával lekötni, mégis csak más kivánalmakat támaszt szembe az ember. A legkevesebb, amit kíván tőle, az, hogy az író olyan dolgokat mondjon, amiket komolyan, magába szállva, az emberi ügyekről való állandó eszmélkedésen átszűrve gondolt végig. Nem elég a röpke, pillanatra szóló ötlet, ami felpattan és elpattan, nyom nélkül. Kell hozzá valami, ami meggyőződés és ami megérdemli, hogy meggyőzessem magamat. És kell hozzá, ami magvasabb egy átlag ujságcikknél. Hogy volna kedve valakinek elolvasni egy röpke ötletet kiteregető ujságcikket, ha elolvasása három óra hosszat tart? Hogy kívánhatja tőlem Fodor László, hogy három óra hosszat türelmesen hallgassak, sőt élvezzek olyasvalamit, amire egész bizonyosan ő sem fordított több gondolkodási energiát, mint amennyiből egy középszerű ujságcikk telik?

A gondolat selejtességét nem lehet színpadi technikával pótolni. A gondolat selejtessége pedig azzal árulja el magát, hogy a darabban azok a szereplők tünnek fel ostobáknak, akik iránt a szerző érdeklődést akar kelteni. Mert bocsánatot kérek, ostobának kell tartanom azt az ügyvédet, aki feleséggyilkosság miatt börtönben ülő kliensétől tanulja meg, hogy az asszony hűtlenségéről úgy lehet meggyőződni, ha az ember tükör előtt csókolja meg, mert akkor megláthatja a tükörben, hogy az asszony undorodik a csókjától. Ez csak akkor érvényes bizonyíték, ha az asszony olyan buta, mint ez az ügyvédné, hogy nem tudja a tükör előtt sem leplezni undorát, holott már tudnia kell, hogy a férje gyanakszik rá. És mit gondoljak erről az ügyvédről, aki attól teszi függővé, megölje-e a hűtlen feleségét, hogy az esküdtszék felmenti-e a kliensét, aki már megölte a hűtlen feleségét? Valóban szimpatikus féltékeny az, aki rizikómentesen akar ölni. Még innen vagyunk a darab közepén, mikor mindezekkel már tisztában vagyunk s már elvesztettük bizalmunkat abban, hogy a darab szerzője komolyan veszi a dolgát és komolyan vesz minket, jóhiszemű nézőket. Ezek után még kevesebb hitelt adunk neki, mikor olyan psychológiai dajkamesét akar velünk elhitetni, hogy hirtelen felindulásból senki sem öl, csak sokáig érlelt, előre megfontolt szándékból. Mikor pedig valami írói elgondolás derengését kezdenők remélni, mert arról van szó, hogy a megcsalt férj ügyvéd ugyancsak megcsalt férj kliense védelmében olyan védőbeszédet mond, amely egyúttal vádbeszéd a hűtlen felesége ellen, akkor az írói erő hiányán foszlik el a remény. A védő-vádbeszédben nincs egy szikra szenvedély, egy lélekzetnyi lendület. Ezt a beszédet így bármelyik átlagos zsurnaliszta meg tudta volna írni kapásból, szerkesztői parancsra. Most már végkép nem hisszük el, hogy ebben az ügyvédben komolyan meg lett volna a felesége megölésére való szándék. Az alaknak nincs egy pengőnyi hitele s ezzel hitelképtelennek bizonyul a szerző is. Drámaírónak tudni kell, hogy az emberölés komoly, sőt végzetes dolog, amit komolyan is kell venni, nem pedig színpadi requizitum, amellyel felületesen el lehet játszani. Azt is tudnia kell, hogy a drámában a színpadi technika nem az, ami a bohózatban, hogy itt nincs színpadi mesterkedés a felvetett dolgok logikai végiggondolása és az alakok lélektani felépítése nélkül. Csak egy példát a technikai ügyefogyottság jellemzésére: drámaírónak tudni kell, hogy ha komoly drámában valaki elővesz egy revolvert, annak el is kell sülni. A hátsó zsebből előrántott és újra visszadugott revolver okvetlenül komikus hatást tesz. Ez csak bohózatban türhető el. Az a baj, hogy Fodor László a bohózatíró gondolkodásával és technikai készségével akart drámát írni.

A darabban egy sereg mindennemű profil nélküli szerepen kívül három szereplő van: a férj, aki már ölt, a férj, aki szeretne ölni, a nő, akit az utóbbi férj meg szeretne ölni. A nőnek nincs semmi észrevehető jellemvonása és Titkos Ilona nem tud a magáéból sem adni semmit. A kíváló színésznőt még nem láttuk olyan jelentéktelennek, mint ebben a szerepben. Gellért Lajos és Törzs Jenő hősiesen és némely pillanatokban eredményesen is küzdenek, hogy valami karakterré fogják össze szerepük nyúlós masszáját.

*

Veronika. Babay József falusi legendája abból a téves feltevésből indul ki, hogy a színpadon etnografiával pótolni lehet a drámát. A darabban ugyanis sok mindenféle történik, két parasztlegény már majdnem hajbakap egy lányon, altatót isznak, az egyik megjárja álmában a poklot, a másik a mennyországot, a végén a javasasszony igazságot tesz, megszégyenül a rossz legény, megkapja menyasszony jutalmát a jó legény, - de egy pillanatra sem történik semmi, ami drámai, drámába való volna. Ezért van, hogy sok kedves etnográfiai dolgot látunk, de állandóan az unalom párája száll felénk a színpadról. Az író beleviszi embereit a pokolba, mennyországba, de itt nem tud velük mit csinálni, csak tölteti velük az egy felvonásnyi időt, olyan jelenetekkel, melyekben nincs humor és nincs közölni való. Egy ötlete sem sül el, mert nem drámailag és nem színpadilag van elgondolva. Különösen a pokolbeli felvonás minden íz nélkül való. Csupa lökdösődés és ugra-bugrálás minden. A mennyországi felvonásban mégis van némi kedvesség, ami főkép Rózsahegyi Kálmánnak, Szent Péter személyesítőjének lényéből árad, a negyedik felvonásban pedig a rendezésnek sikerült egy kis mozgást behozni.

Elkedvetlenedésünket megsokszorozza valami, ami mondhatni tipikus hiba olyan darabokban, ahol a falusi népet kedélyes naivításában akarják ábrázolni. Okvetlenül olyan ostobának kell feltüntetni a parasztot, mint amilyenek például ebben a darabban mozognak? Nem a babonásságra értem. Babonásak sokszor nagyon okos és művelt emberek is. De a parasztgazdának muszáj együgyű öregnek lenni, akiről nem tudni mást, mint hogy az asszonynép az újjai közt forgatja és mindig bort iszik? A parasztasszony nem lehet más, mint üres locsogó, akinek nincs más gondolata, mint férjet keríteni lányának és a fiatal parasztlány okvetlenül liba kell hogy legyen? Nem lehet a parasztot máskép idealizálni, mint hogy idiotizálják? Babay parasztalakjai mind vagy egészen üres bábúk, vagy tökéletes idióták. Nem szabad a naivítást összetéveszteni az együgyűséggel. Ez ellen nyomatékosan fel kell szólalni, mert minden emberi és művészi igazság ellen való.

Csak egy enyhítő körülmény van: a rendezés. Horváth Árpád kitünő rendezői munkát végzett, teljes ambicióval. Eltalálta a stilizálásnak szükséges mértékét, hiánytalanul rendezte be a színpadot, a csoportokat kellő mozgásban tartja, különösen a negyedik felvonásban s minden egyes részletet finom gonddal dolgozott ki. Ahogy például az első felvonásban a két legény bejön és kellően hamis hangon elénekli leánykérő mondókáját, az valóban mulatságos és realizmusában sem esik ki az előadás stílusából. Ilyen szerencsés rendezői ötlet mindúntalan akad. A színészek is, különösen Rózsahegyi, Somogyi Erzsi, Kis Irén, Abonyi Géza, Lehotay Árpád kedvvel és ambicióval igyekeznek megmenteni a darabot. Nem az ő hibájuk, hogy menthetetlen.

*

Érdemes volna egyszer pontos elemzés tárgyává tenni, mely határig terjed a valószínűtlenség joga a színpadon, ami egyúttal azt is jelenti, mekkora a közönség elhivő képessége a nézőtéren. Ez a határ mindenesetre legmesszebbre van kitolva a bohózatban. Tragédiában, drámában, a magasabb követelményű vígjátékban megkívánja az ember a pontos indokolást, még ha fantasztikus műről van is szó. Bohózatban ez nem fontos. Csak egy dolog fontos: bármit el tud fogadni a nézőtér, ha mulatságos, ha ki tudja váltani a kacagást. Az emberek legprimairebb, tehát legáltalánosabb szórakozási formája, ami legkönnyebben emeli ki őket mindennapi életükből, a nevetés és akkor a legigénytelenebbek a színházzal szemben, ha ezt megkapják. Ezért tud elfogadni a nézőtér olyan valószínűtlen ötletből eredő, valószínűtlen történetet, amilyennel Vaszary János bohózata a Jó házból való úrilány mulattatja a Vígszínház közönségét. Vaszary a franciák iskolájába járt, s amit ott tanult, azt középeurópaivá alakította át, a nézőtér iránti ösztönszerű érzékkel, amely pontosan megmondja neki, hogy milyen helyzetek, a figuráknak milyen mozdulatai, s milyen szavak tudják kirobbantani a kacagást. Született bohózatíró, minden kifogás, amit darabja ellen tenni lehet, tárgytalanná válik, mert a kritikus maga is jókat nevetett, utólag maga sem tudja miért és min. A Vígszínháztól megszokott gondos előadásból magasan kiemelkedik Csortos Gyula játéka. Egy színészparódiát csinál meg szinte félelmesen groteszk humorral. Meglep még Hajmássy kellemes humoros vénája, amit még eddig nem láttunk tőle. Dayka Margit kedvesen csinálja dolgát s mulatságosak a többi szereplők is.

*

Azért kényes dolog nálunk valami bátrat, újszerűt vagy épen furcsát csinálni, mert ilyenkor rögtön megoszlanak a vélemények s természetesen az ellenvélemény mindig a hangosabbik. Nálunk túlságosan okosak akarnak lenni az emberek, mindig követelik az újszerűséget, de ha megkapják, rögtön még okosabbak akarnak lenni és könyörtelen bírálókká lesznek. Ezért különös merészség, amit Bárdos Arthur csinált mint rendező, a Frank Maar álnév mögé bujt, pesti származású bécsi írónő, Meller Rózsi Irja hadnagy című darabjával. A darab elmés persziflázzsal gúnyolja ki a bürokráciát, amely papiroson imaginárius embereket tud teremteni és valóban élő embereket nem létezővé tenni. Kigúnyolja magát az uralkodás intézményét azzal, hogy a cárnak egy igazi híve van és ez is a buta írnok íráshibájából életre kelt, valójában nem létező «Irja hadnagy». Ebben a persziflázsban elmegy csaknem a végső határig. Bárdos rendezése a persziflázs vonalát még tovább húzza, egész a groteszkig, belevonja a bábjáték stílusát az előadásba - egyszerre naivitást és raffináltságot tételezve fel a közönségről. A jelenetek színváltozását, amely talán forgószínpadra volt gondolva, egy képeskönyvnek a közönség szemeláttára forgatott lapjaival csinálja meg, a könyvlapokra van ráfestve a különböző díszlet, a figurák mozgása bábjátékszerű s egy jelenetben, mikor a cár az udvarhölgyekkel szórakozik, az alakok közvetlen a nézőtér elé telepednek le, a színpadra vezető lépcsőkre. A dologban kétségtelen a rendezői ambíció túlzása, amely helyenkint eltakarja a darabot; de kétségtelen az is, hogy ez a darab szinte provokálja az ilyen rendezést és bajosan képzelhető el a szokásos realisztikus előadásban. Ami a darabban igazi érték, az úgy is megmarad: a cári udvar hazug voltának torzképe, a fiatal udvarhölgy naiv érzéki epekedésének merész, de nem sértő ábrázolása, a fogházigazgató zsíros humora. Az elsőben Harsányi Rezső old meg nehéz és veszedelmes színészi feladatot, a másodikban Turay Ida mutat olyan színésznői tulajdonságokat, amilyeneket még nem is láttunk tőle, a harmadikban Huszár Károly vaskos humora kelt jóízű kacagást. Darab, rendezés, játék egyaránt elismerést érdemlő művészmunka.

*

A nagy díj, Csurka Péter színjátéka a színpadon legveszedelmesebb hibában szenved, az egyenetlenségben. Vannak benne jó és kevésbé jó dolgok. Hogy egy művész olyan arcképet fest, amelyen csúnya leánya abban a tündöklő szépségben ragyog, amilyennek az apai szív látja, - ez szép, bár drámailag nehezen elfogadható és még nehezebben értékesíthető ötlet. Hogy a fiatal festő a képről beleszeret a leányba, akit a valóságban nem ismer, azt már nehezebb elfogadni. Hogy a fiatal festő szeretője, a modell, vad féltékenységgel néz a képre; az megint jó, sőt színpadi is. Hogy a végén a fiatal festő is szépnek látja a csúnya leányt, ezt talán kellő magyarázattal el lehetne fogadni novellában, de lehetetlen elfogadni a színpadon. Az író szemlátomást botladozik a drámai és színpadi formában, nem érezte meg eléggé, hogy a téma eredendőleg vígjátéki, nem tudja kiaknázni a jó jelenetek kínálkozó alkalmait, milieurajza egészen jelentéktelen, a svádája nem elegendő. Mégis tehetséges író, van néhány finom jelenete, mint mikor a csúnyasága miatt szenvedő leány szembenáll eszményített arcképével, vagy mikor ugyanez a leány nem mondja meg a fiatal festőnek, hogy ő az, akit keres, mert érzi, hogy a fiú csúnyának látja. Az íróban van manapság szokatlan gyöngédség és melegség, amely finom mozdulatokat és szavakat tud a tollára adni. A csúnya leány alakja jól van felépítve és végigvezetve, - ilyet csak tehetséges író tud csinálni. Ezt az egyetlen jó alakot Peéry Piri játsza, diszkréten, élettel és melegséggel tele, egészen feltűnő színészi intelligenciával. Ilyen bensőséges színészi játékot ritkán van alkalmunk látni. Ezt a színésznőt számon fogjuk tartani.