Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 19. szám
- Éppen két héttel azelőtt keltem fel gyermekágyból. A fiam mindössze húsznapos volt. A háború tizedik hónapjában. Ezt onnan tudom oly pontosan, mert a fiam éppen kilenc hónapra született a háború kitörésének napjától számítva. Nagyon sok gyerek született akkoriban. Emlékszem, huszonkilenc jött a világra aznap a szülészeti klinikán és öt nap után mindenkit hazaküldtek, mert nem volt hely. Az orosz betörés idején volt ez, amikor a menekültek elárasztották Budapestet. A klinikán, amíg feküdtem, igen sok lengyel asszony hozta világra a kicsijét. Sohasem láttam olyan mulatságos, hosszú, feketehajú újszülötteket, mint ezekét. Egyik ápolónő azzal szórakozott hogy piros szalagcsokrot kötözött a hajukba.
- Szörnyű idők voltak azok. Még lepedő sem jutott a gyermekágyas asszonyok alá. Kellett a katonáknak. A boltokból eltűnt az áru, a cselédek villamoskalauzoknak mentek, az ötödik emeleten, ahol laktunk, nem volt víz, a felvonó nem működött. A forró áprilisi napokat májusi fagyok követték. Fáztunk. A kicsi is, én is. Nagyon rossz volt.
- Emlékszem, aznap, amikor hazavittük, még nagyon gyönge voltam, alig álltam a lábamon, hiszen mindössze öt nappal ezelőtt jött a világra, aztán a szülés is nagyon nehezen ment, harminchat órán át vajudtam. Az uram nem is győzte kivárni. Hazament. Csak másnap tudta meg, hogy fia született. Nem nagyon örült neki. Általában nem nagyon örült a gyereknek. Szóval az első nap éjjel, amikor otthon voltunk, a kicsi bőgött. Éhes volt, vagy fájt a hasa, vagy fázott, szóval bőgött. De meg aztán ideges gyerek is volt, mingyárt, ahogy a világra jött. Az orvosok neuropatiásnak mondták. Nem volt csoda. A háború kilencedik hónapjának fordulónapján született, még talán meleg vizet sem adtak az első fürdőjéhez, aztán a mi kettőnk gyereke volt, az uramé, meg az enyém. Szóval sírt szegényke. Az uram dühös volt, azt mondta, hagyjuk aludni, ő nem akart gyereket, előre megmondta, hogy csak baj lesz vele, nem fog tudni dolgozni, kidob mindnyájunkat, menjünk ki a hálószobából. Ilyen marhaságokat mondott.
- Én, a buta, érzékeny fejemmel szószerint vettem mindent s ahelyett, hogy hagytam volna beszélni, megsértődtem, fogtam a kicsit és éjjel kimentem vele a negyedik szobába. Az üresen állott, nem volt bútorozva. Szükségünk sem volt rá, mert bútorunk sem volt elegendő.
- Kimentem a kicsivel és hálóingben, úgy ahogy voltam, leültem a földre, a fényezett, kefélt padlóra. A régi dadám akkoriban nálunk volt, az is bejött hozzám, leült mellém és sírt. Ott bőgtünk mind a hárman. Én aztán köhögni is kezdtem a nagy sírásba. Fáztam ott a földön.
- Sokszor gondolkozom azon, hogy tulajdonképpen miért is fogadtam szót az uramnak és miért is mentem ki akkor éjjel a picivel. Határozottan értelmetlen ostobaság volt és gyermekesség. Végre is elmehetett volna ő valamelyik barátjához aludni, vagy kitolhattam volna a kicsit a dadámhoz, mint aztán később tettük, de úgylátszik, akkor, az éjszaka kábulatában minden gyakorlati érzékem cserbenhagyott, egészen gyermek módjára viselkedtem. Azt mondták, térdepeljek a sarokba és én a sarokba térdepeltem, a babámmal a karomon.
- Talán leginkább azzal magyarázom ezt, hogy nagyon csúnya világ volt akkor. A házak fala rikított a szigorú hangú hirdetményektől. Az ember szinte nem mert a falra nézni. Folyton rémítgettek bennünket. Minden két hétben új sorozást rendeltek el, minden órában újabb tiltó intézkedéseket léptettek életbe. Az egész ország holmi szigorú fegyelem alatt tartott, megfélemlített, örömtelen gyerekszobává változott. Csak kétféle emberfajta járt a világban. Egyik, aki ijesztett és büntetett, másik, aki félt. Mi féltünk. Az uram is, én is. Én a végén még tőle is. Nagyon rossz volt.
- Attól az éjszakától fogva sokat köhögtem. Meghűltem. Roppant legyöngültem. Emlékszem, olyan gyönge voltam, hogy füröszteni sem mertem a kicsit. Mindig attól féltem, hogy beleejtem a vízbe. Roppant fájt, hogy nem füröszthetem, de mégse mertem.
- Aztán elmultak a fagyosszentek és én kissé jobban éreztem magam. Mondom éppen a huszadik napon volt. Délben azt mondtam az öreg dadámnak, hogy elmegyek sétálni. Nem akart engedni, hogy még gyönge vagyok. Nem fogadtam szót neki. Valami nyugtalanság fogott el. Lelkemre kötötte, hogy ne sokat járjak. Budán laktunk, átgyalogoltam a hídon a tulsó partra. Ott lődörögtem a dunaparti zöldségárúsok között. Mindenről megfeledkeztem, mintha falusi kertek alatt jártam volna, mint kislánykoromban, boldogan szívtam a nyári zöldség szagát. Egy asszony tököt árult. Szép, nagy, hosszúkás, halványsárga tököket. Akkoriban még Újvidékről, Olaszországból érkezett korai árú. A tökök a földön hevertek előtte. Meg kell jegyeznem, hogy nem főztünk otthon, vendéglőből hozattuk az ételt. De én nem tudom, mi ütött belém, talán megcsapott a friss kapor szaga, megkérdeztem, mibe kerül a tök. Elcsodálkoztam, hogy milyen olcsó árat mondott az asszony. Különben is már régen nem vásároltam, nem tudtam az árakat. Alkudtam. Már csak szokásból is. Lehetett vagy négy-ötkilós. Hogy miért kellett nekem az a hatalmas tök, azt máig sem tudom. Mindössze hárman voltunk a dadámmal együtt, mert a kicsit csak nem számíthattam, félkiló is elég lett volna, aztán különben is, mint mondtam, hozattuk az ételt. Nem gondolkoztam. Megvettem a tököt.
- Az asszony fölemelte a földről s a karomba tette. Akkor ijedtem csak meg tőle. Nagyon nehéz volt. Nem is képzeltem, hogy olyan nehéz.
- Elindultam vele hazafelé. Tulajdonképpen villamoson is mehettem volna, mindössze hat krajcárba került egy szakaszjegy, a hídpénz meg kettő volt. Azt a négy krajcárt akartam volna megtakarítani? Arra gondoltam, hogy így túlságosan drága lesz a tök? Nem tudom. Szóval gyalog vágtam neki a hídnak. Meleg volt. Izzadtam. Nagyon nehéz volt a tök, hiszen, mint mondtam, olyan gyönge volt a karom, hogy még a gyereket se mertem füröszteni.
- Körülbelül a híd közepén lehettem, amikor egyszerre köhögési roham fogott el. A tököt a másik karomra akartam venni, hogy előhúzzam a zsebemből a zsebkendőmet, mert akkor még zseb volt - szóval ahogy át akartam tenni, és kissé jobban fölemeltem, a karom megbicsaklott, a tök leesett a földre és szétloccsant az aszfalton. A Dunába is esett néhány darabka.
- Úgy megijedtem ettől, hogy a szívem a torkomban vert. Ott álltam sápadtan és néztem. A szememből folyt a könny. Szerettem volna leülni és ottmaradni a szétloccsant tökdarabok között.
- Arra már nem emlékszem, hogy hogy kerültem haza, csak azt tudom, hogy hetekig feküdtem utána lázban.
- Azóta már sok minden történt. A háború elmult, a fiam felnőtt. Már le is érettségizett. Sokszor voltam beteg és egészséges, boldog és boldogtalan, de még ma sem tudom megmagyarázni magamnak, miért vettem meg akkor azt a tököt.