Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 19. szám
Este hat óra után - mint rendszerint - utolsónak hagyta el az irodát, végigsietett a ház tövében, a kopaszágú bokrok mellett, ki az útra, ahol lámpák világítottak, szétfolyó fényük alatt emberek jártak; beleolvadt a jövésbe-menésbe, ez aztán elmosta nyomasztó érzését, mely a sötétben, az iroda ajtajától a rácsoskapuig végigkísérte.
A Fasorban és továbbra is lassan ment, élvezettel szívta tüdejére a hűvös levegőt. Egész délután az iroda száraz-meleg fűtését lélegzette be, a petyhüdt levegőt, ami szárazságával szinte kibírhatatlan, mint maguk a tapétás falak, melyek rideg, számító üzleti hangulatot szórnak szét. Lassan ment, élvezte a hűvös őszi este levegőjét s hallgatta a naphajlati zsongást; tekintete kutatón szúrt bele a váltakozó képekbe, melyek néha ismerősen, néha idegenül hatottak rá.
Uccákba fordult be, uccákon ment keresztül, a mindennapjárt ismerős útvonalon, melyet naponta négyszer megtesz. És mindenütt, amerre járt, ugyanazt a zsongást hallotta, ugyanazokat a váltakozó képeket látta, melyek a Fasorban köréje fonódtak, amikor kilépett a kapun; ismerős és idegen képek, soha nem látottak, vagy megszokottak, de mégis naponta megismétlődő újdonságok, régiségek.
A ház azonban, melyben lakott, kivétel volt. Bár jól ismerte, kívülről épúgy, mint belülről, de mégis, amikor esténként hazatért, megbámulta, külsejét, sötétben gunnyasztó magas alakját, szürkeségét, lomhaságát, a négy sor ablakot, az előreugró ereszt, a két pincét, melyek mintha nyögnének a nagy halom kő és tégla súlya alatt; Reiner Sándor hegedűkészítő faredőnyös kirakatát, ami szinte kómikusan lógott a kaputól jobbra a falon; Vancek Rezsőné, a szabónő fakult cégérét, ami erősen kinyúlt a kapu fölött a járdára; bámulta a házat, csodálkozott rajta, kereste rajta a belső élet nyomát, az ellentéteket, melyek odabent oly természetszerűséggel merülnek fel, az apró egyed-emberkék gondjait, a tragikomédiákat, a könnyt, mosolyt, jajgatást, nevetést, panaszt, olcsó megelégedést, a tűrést, naivságot, az ellágyulást, a haragot, az örök morgást, az éneket, mindent, ami bent, a falak között csendben vagy kiáltva leperdül.
Semmi, semmi nem látszott a házon, a külseje és a sötétség olyan volt, mint egy lepel, mely befed mindent, jót-rosszat, csúnyát-szépet, sírást-nevetést egyaránt. Csak egyszerű ház volt kívülről a ház, egyszerű bérház, ugyanolyan, mint a többi, talán ugyanazokkal az emberekkel és ugyanazokkal a történetekkel...
A kapu alatt Szunyognéval találkozott. Szunyogné szokatlanul tiszta volt s valamiféle eddig még nem látott ruha volt rajta. Szunyogné hangosan, hogy visszhangzott a kapualja, köszönt, bizonyos fokú alázatosság csendült ki szavaiból, de most nem annyira, mint máskor, amikor végigbukdácsol az ajtókon és elmondja sírámát: - «Csak legalább annyit, hogy a gyerekek ne maradjanak éhesen!»
Fogadta Szunyogné köszönését és arra gondolt, vajjon mi történhetett vele, hogy ennyire kiöltözött, kimosdott... Az udvaron együtt haladtak keresztül, addig Szunyogné beszélt, kérdezetlenül is elmagyarázta, hogy miért van ily szokatlanul kiöltözve.
- Nagy nap van máma, - mondta és a házmesterék lakása felé mutatott. - Brucknerék Katalin-estét tartanak máma! Az uram fog játszani a pianinón, ő zongorázik és ezért mind a ketten meg vagyunk híva!
- Mulassanak jól! - felelte, mert már a lépcsőhöz értek s ott elválik útjuk; Szunyogné a második udvarban lakik.
- Köszönöm, - legyintett kényszeredett mosollyal Szunyogné, - ahogy mi mulatunk!... Igazán, tessék elhinni, csak azért megyünk el, hogy egyszer jóllakjunk, mert nem fizetnek ám a zongorázásért; de azért kibánok velük, elviszem magammal az egyik gyereket is... Kezit csókolom, jó éjszakát kívánok! - köszönt el és sietett tovább az átjárófolyosó felé. Vékony alakja imbolygott, mintha nem tudna egyenesen járni s oly különösen tünt el az átjáró-folyosón, mintha szétolvadt volna.
Szunyognéra, Brucknerék Katalin-estjére és hirtelen a válására gondolt. Mint összekeveredett színek, gomolyogtak fejében a gondolatok; úgy érezte, hogy ebben a sokszínű gondolat-gomolyban valamiféle gúnyos célzás rejtőzik s ez érzés nyomán elkedvetlenedett. Mintha súlyos terhet cipelne, lépkedte a lépcsőfokokat s örült, amikor felért az emeletre. Ott, a rácsnak nekidülve megpihent, belenézett az udvarba, szemét körüljártatta a házon, a világos és sötét ablakokon, tekintetét rádobta Brucknerék szokatlanul kivilágított lakására; benézett a konyhába, ahol a házmesterné a tüzhely mellett sürgött-forgott, készítette a névnapi vacsorát.
- Bruckneréknál Katalin-este, - gondolta tisztább, megnyugodott fejjel és érezte, hogy kíváncsiság vesz rajta erőt, szeretne ott lenni, egy kissé jobban belátni az emberek örömébe.
Elhagyta a rácsot és bekopogott lakásuk ajtaján.
Hosszas motoszkálás után anyja nyitott ajtót.
- Csakhogy már itthon vagy! - mondta anyja, miután megcsókolták egymást. - Már azt hittem, hogy elkésel; képzeld, a házmesterék meghívtak ma estére, névnapot tartanak!
Szédülten hallgatta anyját. Nem akarta elhinni, amit mondott és kétszer is megkérdezte, mert szinte hihetetlenül hangzott. De anyja nem tréfált, komolyan megismételte kijelentését.
- Elmész? - tette utána a kérdést elfogultan.
- Anyu, ne menjen el! - kérte a kislánya és átölelte derekát, féltékenyen megszorította. - Nekem hosszú lesz az este!
Különös az élet, gondolta hirtelen. Ha teljesedik is az ember kívánsága, akkor akadályok merülnek fel...
- Elmegyek, - felelte határozottan - de te is velem jössz! - csókolta meg kislánya fejét. - Buksi, te is jössz velem, elmegyünk, mert nem szabad megsérteni Brucknerékat... És majd korán hazajövünk! - Az utóbbit már anyjának mondta, vígasztalásképpen, mert látta arcán a nemtetszést. - Te is eljöhetnél, bujj ki egyszer ebből az oduból - mondta még kísérletképpen.
- Én nem megyek, nekem árt a füst, - tiltakozott anyja. - Ti csak menjetek, induljatok öltözni, rádfér egy kis vígság! És a gyerekek is!... Én addig leszaladok, veszek virágot, hogy ne menjetek üres kézzel!
- Anyám nem hitte, hogy elfogadom a meghívást - nézett anyja után, amint az anyja a nagykendőt magára terítette és kisietett. Valami most visszahúzta, úgy érezte, hogy helyesebben cselekedne, ha ma is, mint minden este, itthon maradna; de úgy érezte, hogy nem szabad megtagadni magától ezt a mai estét, ha már úgy kívánta...
• 1.
• 2.