Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám · / · FIGYELŐ · / · Katalán irodalom

Brachfeld Olivér: LÓPEZ-PICÓ
Epitalami. Op. XXV. Barcelona, Editorial Altés.

A költőnek - különben a La Revista című, egyetlen európai szinvonalú katalán irodalmi folyóirat megalapítójának és szerkesztőjének - huszonötödik verskötete. Sem a kiállítás bibliofil külsőségeiben, sem a tartalom földközitengeri harmóniájában nem marad el az eddigi huszonnégy kötet mögött; viszont felül sem múlja eddigi műveit. Mégis, ez az ötven strófa, amely remekbevésett betűivel a szemet, simángördülő, áttetszően tiszta strófáival a lelket gyönyörködteti, esemény a katalán költészet, az irodalom, de egyúttal az egész katalán szellemiség történetében. Elég egy pillantást vetnünk a La Revista tartalmas, vaskos köteteire, és a folyóirat kiadványsorozatára, amely a kultúra minden ágát felöleli és egész könyvespolcokat tölt meg, hogy fogalmunk legyen López-Picó jelentőségéről.

Pedig López-Picó nem népszerű költő; bizarr modorosságát elriasztó például idézik és a l'art pour l'art ellenségei kigyót-békát kiáltanak rá. Folyóirata, könyvei, kiadványai ép oly kis példányszámban szoktak megjelenni, mint amilyen fényűző a kiállításuk. López-Picó nem pályázik tömegsikerre. Tudja, hogy ha tárgyilagosan és lelkiismeretesen szolgálja azt, amit értéknek ismert fel, az ilyen munka kárba nem veszhet. (Ahogy ezt egy másik katalán író, Eugenio d'Ors, finom éllel írta meg Aprendizaje y Heroismo c. könyvecskéjében.) De azért még korántsem arisztokrata; legfeljebb d'Ors értelmében az, aki szerint «a hivatás máris arisztokrácia». López-Picó polgár, jóravaló barcelonai polgár, literary gentleman. Nagyvárosban él, anélkül, hogy beteges honvágy gyötörné a szabad Természet után. Vasárnaponként kisétál a kikötőbe, mint bármelyik más polgár és egészen nyárspolgári módon szereti a feleségét. A többi polgártól csak az különbözteti meg, hogy mindezt versben is kifejezi. Azok közé a költők közé tartozik, akik a feleségükhöz írják szerelmesverseiket. És ennek a házastársi költészetnek a hajtása ez az új könyve is, mint címe is mutatja: az Epitalami. (López-Picóné őnagyságának ajánlom. - Neked, természetesen, Angelina».)

De lám, tévedtem. Mert López-Picó költő és nem nyárspolgár, művész és nemcsak homme de lettres. Modorosságait lassan elnyűtte, a katalán költők fejét olyan gyakran elcsavaró dannunzianizmust is lebírta magában, nem kacérkodik többé az impresszionistákkal sem, és joggal nevethetné ki - ma, az Epitalami nagy, tisztult leegyszerűsödése után - azt, aki a «szimbolisták» rovat sokféle lepkeszárnytól csillogó dobozába akarná begombostűzni. Amit a nem-mediterrán olvasó olyan könnyen értelmez jelképnek, gyakran egyszerűen csak kép jel- nélkül. És ezért hibázott nagyot López-Picó német fordítója - Rudolf Grossmann -, mikor «északi, elsősorban germán vonásokat» vélt költészetében felfedezni. A germán költészet nem ismeri ezt az áttetsző könnyedséget, a «testnek ezt az elpusztíthatatlan valóságát»:

realitat del Cos incorruptible...

sem pedig a külidom eltagadhatatlanul, elidegeníthetetlenül latin teljességét, «kerek integritását».

Nem szabad azt hinni, hogy ez a könyv csak a házastársi szerelem metafizikai felmagasztosítása. Igaz: ezen a szerelmen mér meg a költő minden örömet és fájdalmat, mint egyetlen mértékadó mércén, és a filozofáló-moralizáló elem jelentős. De még a filozófiai síkon is végtelenül szubjektív marad és költő. Az Epitalami végén a huszonötödik opuszával jubiláló költő túl önző ahhoz, hogy a házastársi élettapasztalat után ne vonja le a maga, csak a maga számára a tanulságot: énjén kívül érzi immár «az éveket, a véletlent, a bizonytalan életet» és ahogy ott ül mozdulatlanul az íróasztala előtt, az előtte fekvő papírlapon, mint ablakon át, «vigyázza, hallgatja, hallja» a világ folyását. Eljutott odáig, hogy elmondhatjuk róla Rilkével: Denn er war Dichter und hasste das Ungefähre...