Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám · / · FIGYELŐ · / · Katalán irodalom

Brachfeld Olivér: JOSEP-MARIA DE SEGARRA
«Cançons de rem i de vela» - Les Ales Exteses kiadása, Barcelona

Ha van ország a földkerekségen, amelyet a költők teremtettek, ahol kezdetben csak az ige volt, a költői ige; és ez az ige testté lett; Katalónia ez az ország. 1883-ban jelent meg Aribau Oda a la patria-ja és alig száz évvel később, 1931-ben Maciá «ezredes» sohasem kiálthatta volna ki a katalán köztársaságot, ha egy sereg romantikus költő nem lép Aribau nyomdokaiba és nem ébreszti fel a nemzeti önérzetet, nem hívja új életre a már-már kihalóban lévő katalán nyelvet, amelynek a középkorban virágzó irodalma volt. A nemzeti önérzet ébrentartását szolgálták a költői Virágjátékok, a Jocs-Florals, amelyet ma is megtartanak, mint régi tradiciót. A legutolsó Jocs Florals-on egy fiatal, alig harmincötéves költő nyerte el a «vidám tudományok mestere» kissé anakronisztikus címét: Josep-Maria de Segarra, akit azonban Schneeberger a francianyelvű, Grossmann a németnyelvű katalán költői antológiába már évekkel ezelőtt felvett: a mai Katalónia reprezentatív költője.

«Költészetén a fiatal vetés lehellete érzik, a csírázó magé és az aratásé», - írja egy kritikusa. De Segarra akkor találja meg igazán önmagát, ha a tengert énekli meg, mint legújabb kötetében, az Evező és vitorla dalaiban. Ez a tenger nem az ellenséges tenger, mint a holland költészet tengere; nem a romantikus tenger, amely halált mormol a Walt Whitman fülébe: Death... death... és amelynek hátterében Proust azokat a regényfiguráit szokta bemutatni, akiket szeret és akiket menthetetlenül el kell veszítenie: Saint-Loupt és Albertinet. Ez nem az idegen tenger, amelynek mormolását egyedül hallgatja a Lévay Mikese és amellyel egyedül marad Ady Endre, aki «északi embernek» vallja magát. Ez a tenger a déli tenger, az otthonos tenger, amelyből minden élőlény lett és amelynek összetétele, mondják, azonos az emberi vér vegyi összetételével. Ez a tenger a Földközi-tenger, amelyen a katalánok a genovaiakkal vetekedtek és amelyet - mint az első középkori térképek, a hihetetlenül pontos katalán mappamundik bizonyítják - senki olyan alaposan nem ismert, mint a katalánok. Ez az otthonos barátság a tengerrel, ez a kettős örökség a vérében van Segarrának és ez a tengervízzel rokon vér dalol az Evező és vitorla dalai-ban.

Talán-tán némi világtól-elmaradottság is van ebben a táj- és természetköltészetben, nemcsak a középtengeri (felületesnek csúfolt) szellem sajátos magánvalósága. És mégis: ha eltekintünk is a Segarra verseinek katalán jelentőségétől, a históriai egésztől; amelynek szerves része, és tisztán Európa szempontjából vesszük szemügyre ezeket a könnyed, lebegő strófákat, akkor is van bennük új íz és új zamat, amelyet egyetlen más költőnél sem éreztünk meg. Elég, ha összehasonlítjuk ezt a kis versfüzetet azzal a szép kiállítású, de belül üres kötettel, amelyet A tenger költészete címen adtak ki vagy húsz éve katalán költők; a minőségbeli nagy különbség szembeszökő. Mert Aribau óta nagyot haladt virtuózitásban a katalán költészet.

De ez a virtuózitás lesz azután a Segarra veszte is. Túl jól versel ahhoz, hogy igazán jó verseket írjon; túlkönnyen tolakszik ajakára a szó, tollahegyére a rím ahhoz, hogy nagy költő legyen belőle a Carnerek, Carles Ribák méltó folytatója. Még López-Picóhoz áll a legközelebb, bár versei annyira sajátosan egyéniek, hogy lehetetlen őket félreismerni. (Mondják, hogy a virágjátékok döntőbírái nem a névtelenül beterjesztett verseit jutalmazták a mestre de gay saber kitüntető címével, hanem - felismerve körméről az oroszlánt - azt a Segarrát, aki csak kevés olyan rossz verset írt, mint éppen az a néhány, amellyel ezúttal pályázott.) Lehetetlen félreismerni Segarra stílusát abban a katalán nemzeti himnuszban is, amelyet Maciá felkérésére írt a köztársaság kikiáltásának másnapján; de megrendelésre nem lehet holtbiztosan jó nemzeti himnuszt írni, és ha Segarrában van önkritika, akkor ezt a fűzfapoétákhoz is méltatlan «himnuszt» idővel majd kihagyatja összegyűjtött műveinek kiadásából. Abból a kiadásból, amelybe egész terjedelmében bízvást felveheti mint költészete java termését azt a kis könyvecskét, amelyben - magaválasztotta mottója szerint - kettőjük viszonyát tárgyalta le a tengerrel,

oblitusque meorum, obliviscendus et illis,

Neptunum procul e terra spectare furentem.