Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások
A regény egy nápolyi vasárnap délutánjának leírásával kezdődik; egy öreg ház homályos szobáiban hat testvér várja haza az apát. Három párba oszolva beszélgetnek, a halott anyáról, szonettekről, a két legkisebb pedig gramofonzenére táncol a konyhában, de mind a három csoport témaköre egyetlen fonalon fut, beszédjükből egyetlen vezérmotívum csendül ki, rendszabályokba nyügözött lelkükben mint iszonyú boltozat, mint félelmes és fenséges bálvány feketedik
Az apa, kinek hatalma, tudása, ereje kétségtelen és fellebbezhetetlen, kinek jogai isteni jogok és függetlenek törvénytől, államtól, ez az apa maga a törvény és hatalom. Parancsoló akaratának erejét és méreteit a hat testvér hatféle lelke oly pontosan méri, mint szeizmográf a földrengést. Félelmük és imádatuk szoros rácsként feszül életükön, ez a félelemben megnémult imádat megnyilvánulásaiban és motívumaiban már a bálványimádással azonos.
A cím a testvéreket emeli föl, de e regényben csak egyetlen hős van, mint sorsjárta görög tragédiákban: az apa. Az egész könyv nem egyéb, mint az apa-komplexum mély és megrázó kibogozása, noha éppen nem freudi alapon, e komplexum erejéhez és sötétségéhez képest a freudi teóriák szinte vidámak és játékosak. Az apai hatalom azonban komoly dolog, hogy még felszabadult felnőtt korunkban is csak félve szólhatunk róla, a parancsok tüzes emléke halálig nyügöz.
E zsarnok apák faja ma már kiveszőben van, szemtelen és erős fiatalok szemében az apa mindinkább vígjátékbeli figura. De úgylátszik, e borzongó hatalomnak előbb meg kellett törnie, hogy azután regényt lehessen írni róla!
Franz Werfel könyvében az apai szerep két fázisát ismerjük meg: az apai hatalom tömör uralmát, majd ennek a hatalomnak tragikus letörését. És mintahogy a kétmagú témáknál ez gyakran előfordul, a könyv két része nem egyenlő értékű. Nemcsak a hatalmát vesztett apának törik meg lélekjelenléte és ereje, hanem valahogy a regényírónak is. A könyv első felét kedvünk volna elragadtatottan remekműnek nevezni, nem is rész ez, egyetlen gyönyörű, erős ív, éles és ragyogó és hibátlan. Mint egy szép és rugalmas állat, melynek minden mozdulatát teljes erő vezeti, minden kis izma összhangban mozog és gyönyörűséget kelt. Annál fájdalmasabb látni a mű lassú romlását. Mint mikor valaki a mámor érzékfölötti biztonságával mozog, s hipnotikus kábulatában váratlan lökés éri: így veszti el egyensúlyát az író is. Szinte látszik, mint siklik el kezéből a biztonságos erő, mint nyúl melléje a dolgoknak, s véti el mindjobban a lelkek nyitját. Különös, e második részben még stílusa is elromlik, bizonyítva a tételt, hogy téma és forma azonos dolgok. Elragadóan preciz és költőien emelkedett mondatai pongyolák lesznek, kuszák és laposak, amint a mondanivaló fölött elveszti uralmát.
Egy kevés természetes oka is van a regény kétféle értékének. Mert emberi nyelven könnyebb kifejezni a vágyódást és fájdalmat, mint e túlfeszített vágyak kielégülését. Könnyebb a pokolról képet nyujtani, mint a mennyországról.
Franz Werfel e regénye mégis igen jelentős munka, nem hibátlan, de nagycélú alkotás. Embereinek élete oly intenzív, hogy az olvasó szinte kiejti magát saját életéből s részt kér e különös fojtott sorsok felnagyított óráiból. Sokszor azt lehetne hinni, hogy Werfel elmés, megfigyeléseinek objektív nyugalma gyakran a paradoxon kiformáltságával hat, s fülledt és kínzó érzések alján olykor az irónia mellékízét érezzük. Az elmésség mégsem jellemző rá, matériája keményebb s könnyű szellemesség viselésére túl nehéz fegyverzetben jár.
A regény Nápolyban játszik, de nem azt a Nápolyt kapjuk, amit a baedekeres külföldi utazó: a hangos, meleg, giccses és pompás Nápolyt vad és fecsegő ciceroneival. Az idegenek elől elzárkózó benszülöttek városát ismerjük meg, annyira, amennyire a házaikból ritkán előbujó nápolyiak ismerik. Szigorúan erényes, vallásos és zárkózott kispolgárok életét, mindennapos útjukat templom, sétatér és hivatal közt. Nem, a nápolyi testvérek sohasem beszélnek Sorrentóról, sem a kék barlangról! talán nem is tudnak róla.
A fordítás Szántó Rudolf átlagon felül szép munkája. Gondos, preciz, s a legfínomabb értelmet sem veszti el, s híven követi Werfelt ott is, ahol a síma próza költészetté forrósodik.