Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám
Háromszáz ökör bőg köröttem,
lakásom körül, - szakgatott
kórusuk csapong a vak éjben
mint meg-megiramló habok;
elülnek s ujra neki törnek,
szinte már asztalom verik, -
az asztalon vén üveg ajkán
magányos gyertya küzködik.
Tanyán lakom most, itt a régin,
mely annyi romlás, szenny felett
ugy élt, ugy él emlékeimben
mint vihatatlan szép sziget;
mintha szigeten, szép magosban
ülnék s nem is itt, hanem ott,
azon a boldog, ifju tájon: -
tervezgetek, borozgatok.
Hajlik a gyertya, ejti könnyét,
szalad a könny az üvegen,
futnak szivemen csiklandozva
pajkos emlékek melegen;
leng a láng bent is, ott a szivben
s ha meglebben is, föllobog,
peregnek róla percig élő
forró, futó gondolatok.
Kis körben s enyhén mint a gyertya
igy jó már nékem fényleni,
országos sürü sötétségben
virrasztani, merengeni:
végzeni munkám... hogyha érte
nem ér is egyéb jutalom,
mint a mosoly, mely a dal végén
köszönni rebben ajkamon...
Kint zeng az éjjel, zeng a csorda,
a hegyről ma verték haza,
zeng mint az őszi rengeteg, mint
az árviz magas moraja,
mint kavargón ostromra szálló,
jelszavát üvöltő sereg,
amelybe itt-ott a vezérek
bikatorka is belezeng...