Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám
Ki annyit hazudtál, ne hazudozz többet.
Ne tettesd, hogy árnyak, illatok követnek,
hősök hörgései s magas kisértések.
Nem követ és nem hi senki; a költészet
nem arra való, hogy elámitsd a népet
vagy akár magadat. Egyszerü a világ;
amit két szemed lát, ép elég dolgot ád.
Ragyognak a tárgyak. Nyald meg a ceruzád.
Lent a kapualjban a házmester neje
üvöltöz, nem tudja, hol a szemüvege.
Kezében a hirlap, a lapban a hirek
cincogva dugdossák egymáshoz fejüket.
Sürü rejtekéből egy cukrász halála
ravaszul hunyorog a csodakutyára,
mely egy féltékeny férj és egy árviz között
két fejét maga is csodálja szerfölött.
A szemüveg, amely ez álnok világra
fényt vethetne, ott van az ablakrámába.
Ott csillog, ott szemez a reggeli nappal,
mely a tetőn prüszköl, mint haragos macska.
Igy éled a világ, csodálatos élet!
folytatásaikkal a friss jelenségek
igy villannak eléd s nyernek egérutat,
nem láttatva mást, csak gunyoló farkukat.
Hosszu árnyék kuszik a kapun most, végén
egy elkeseredett házalót cipelvén.
Kiált a házaló, szétszaglász, kiballag
s most már ő vonszolja a csalódott árnyat.
Ki volt ez? Micsoda boldogtalan lélek,
micsoda szimbólum? mily hussá-vérré lett
sejtelem, baljóslat? - mily haragos isten
megtestesült átka, mely elbődült itten,
sajnos, oly hasztalan e hitetlen házban
akár a próféták egykor a pusztában.
Elhangzott, elnémult; folyik tovább ujra
békén a teremtés ezer babra-dolga.
Átveszi uralmát a tavaszi idény,
kirakja üzletét a nyirkos udvarra
szines rongyot, gombot, egy összetört edény
fehér cserepeit s öt sápadt füszálat...
Látszat ez a világ, olcsó, hiu látszat.
Atya, Fiu, Szent-
Lélek oltalmazzon mindnyájunkat ittlent.